Caruso

Miközben a komolyzenei világ Verdi és Wagner bicentenáriumával van elfoglalva, Olaszországban egy másik jelentős évfordulót is ünnepelnek. Augusztus 10-én lesz száz éve, hogy maestro Tullio Serafin intésére az ókori veronai amfiteátrumban felcsendültek az Aida dallamai. Noha a legenda szerint már az 1850-es években is tartottak egy-egy operaelőadást, az igazi show, minden szabadtéri operafesztivál ősapja idén jubilál. Mai ésszel szinte felfoghatatlan, milyen hatalmas vállakozás lehetett 1913-ban elmozdítani az évszázadok alatt életveszélyessé vált köveket, színpadot ácsolni, világítást, öltözőket, ülőhelyeket varázsolni a majd kétezer éves amfiteátrumba. A megnyitó előadáson a kor két zeneszerző óriása, Puccini és Mascagni is részt vettek, sőt Mascagni volt az első élő komponista, akinek műve, A kis Marat az Aréna műsorára került. Rajta kívül azóta csak Saint-Saëns, Giordano és Zandonai részesült ebben a kiváltságban. Puccini művei közül a Turandotot mutatták be elsőnek 1928-ban, Gyenge Annával a címszerepben. A fesztivál csak a két világháború alatt szünetelt, igazi virágkora az 1940-es évek végétől a 70-es évekig tehető. Ekkoriban minden nyár valódi sztárparádéval kápráztatta el a Veronába látogatókat. Több évnyi útkeresés után mostanában ismét markáns arcot kapott a fesztivál. Jelszava a „minden eszközzel teltház” lett. Még ha nem is túl szimpatikus ez, be kell látnunk, hogy egy ekkora vállalkozás csak így lehet valamennyire rentábilis, hiszen esténként tizenöt ezer, azaz a három hónapos nyári szezon alatt mintegy félmillió jegyet kell értékesíteni. Az ember nehezen ért egyet azzal, hogy egy operaelőadás ne legyen sokkal több, mint turista attrakció, de be kell hogy lássuk, még most is igazi olasz produkciót kapnak a látogatók, annak minden előnyével és hátrányával. A közönség már nem biztos, hogy megérti A trubadúr cselekményét, de tetszeni fog neki a cigányok kalapácsolása és az apácák mécses-erdeje. S talán pár héttel később a tv-ben futó pizza reklám alatt futó strettát is felismerik…

Titkon azt reméltük, hogy megfeledkezik róla a halál. Hogy még sokáig ünnepelhetjük különböző születésnapokon és jubileumokon, ahogy tettük azt szinte minden évben. Aztán 2009. szeptember 27-én, az Operaház megnyitásának 125. évfordulója alkalmából rendezett gála után hazament és sírva fakadt. „A színpadon lett volna a helyem!”- ismételgette görcsösen. Emberemlékezet óta minden jelentős eseményen színpadon állt. Ez volt az élete. Közben generációk nőttek fel alakításain. Hogy Melis György énekel az Operaházban éppen olyan természetesnek tűnt, mint az, hogy az olykor nevet váltó Andrássy úton ott áll az Operaház épülete. Az utolsó énekművész volt, akit egy ország ismert és szeretett. Minden előadásán – és csak Pesten, több mint kétezerszer lépett színpadra – azonnal rá tudott hangolódni a közönségére. Az első perctől egy nyelvet beszéltek. Hogy csinálta? Rejtély. De a nézőtéren ülők mindig úgy érezték, csak nekik játszik, csak hozzájuk szól. Tapsai nem hasonlíthatók a mostani brávókkal tarkított előadásvégi kényszeredett sikerekhez, azokból a tapsokban még a közönség őszinte hálája és szeretete áradt a művész felé. Pedig ő nem tett semmit ezért a szeretetért. Nem kellette magát tv műsorokban, nagy interjúkat ritkán adott, magánéletét diszkrét homály fedte. Operaénekes volt, nem médiaszemélyiség. Sokan próbálták megfejteni egyedi művészete titkát. Ösztönös tehetség lehetett. Amit tudott, nem tanulható, nem adható tovább. Énektechnikáját és színpadi játékát megfoghatatlan egyszerűség jellemezte. Gesztusai bárki másnál értelmüket vesztették volna, annyira eggyé forrtak vele az évtizedek alatt. Hangjával, ezzel az összetéveszthetetlen barna bársonnyal, mindent ki tudott fejezni. Szerepeit felesleges lenne felsorolni, mindegyikben egyedi és utánozhatatlan volt. S miközben bejárta a fél világot, egy ország kedvenceként tisztelte, ő megmaradt annak az egyszerű szarvasi parasztembernek, akinek született. A nagyvárosban oly szokatlannak ható bölcsességét onnan hozta magával. Egyik jubileumán megajándékozták egykori Háry kosztümével. A szépnek szánt gesztusnak tulajdonképpen sok értelme nincs, mit is kezdjen a művész egy levetett, elnyűtt jelmezzel? Melis ekkor sem jött zavarba, a maga egyszerűségével, annyit válaszolt a dagályos köszöntőre: „Azt szeretném, hogy ebben a ruhában temessenek el. Így, ha majd az Úristen színe elé kerülök, látni fogja, hogy ki voltam, és mit csináltam.” Dermedt csend. Az fogadta akkor is, amikor az egyik utolsó évadnyitó társulati ülésén színház éppen aktuális vezetője hízelegve a mikrofonhoz vezette. „Most kezdem az ötvennyolcadik évadomat. Utánaszámoltam, a tizenharmadik igazgatómat szolgálom. Én már azt se tudom, ki ül itt.” – és mindig mesélő, hatalmas kezével legyintett egyet az úrhatnám igazgató felé. A direktor ettől a kézmozdulattól szűnt meg a társulat vezetője lenni, Melis leradírozta a magyar operajátszás térképéről. Egy régi világból maradt itt utolsó hírmondónak. „…a tizenharmadik igazgatómat szolgálom.” Szolgálom. Ha a titkát keresünk, ebben az egyszerű szóban találhatjuk meg. Szolgált minket a Jóistentől kapott tehetségével. És amikor már nem tudott tovább szolgálni, kisétált az Operaházból egyszerű fabotjára támaszkodva, és meghalt. Nyuszi bácsi, mindent köszönünk! 

A politikai rendőrség letartóztatta Novák Erzsébetet, az Operaház volt büfébérlőjét. Novák Erzsébet lakásán a nyomozó detektívek valóságos Hitler-múzeumot találtak, ezenfelül tele volt a lakás náci és nyilas propaganda – nyomtatványokkal. Az Operaházban jól ismerték Novák Erzsébet szélsőjobboldali működését. Az 59 éves vén lány szenvedélyes feljelentő volt. Számtalan panasz merült fel ellene, ezek alapján a Népbíróság elé kerül.

Szabadság, 1945.VI.6.

A nyilas büfésné és hitlerista kutyája

Novák Böske a politikai rendőrségen

Az Operába járó közönség jól ismerte Novák Böske büfébérlőnőt, aki, miközben politikai pártállásra való tekintet nélkül mindenkinek egyforma méregdrága áron adagolta a mikroszkopikus szendvicseit, lelkes híve volt Hitler Adolfnak. Talán ez a politikai rajongás nyilvánult meg abban is, hogy alig tett sonkát a sonkászsemlyébe, mert hiszen tudvalevő, hogy a Vezér is vegetáriánus volt. Legfeljebb emberhússal élt, de ezzel annál bőségesebben. Novák Böske a nagy Adolf tiszteletére betanította arra, hogy, a „Führer” szóra náci köszöntésre emelte fel a lábát. Nem tudjuk, hogy az elsőt-e, vagy a hátsót. Az operaházi büfésnő politikai rajongásában azonban súlyosabb dolgokat is elkövetett. Egész sereg embert feljelentett és a Gestapó kezére juttatott – a nyomozás adatai szerint. Most ő került a politikai rendőrségre, amely átadja a népügyészségnek.

Kossuth népe, 1945. VI.7.

Amikor másféle hete egy ismerősömnek említettem, hogy Münchenbe megyek, az operarajongás ürügyén oly sokat utazó ifjú az alábbi – szó szerint idézett – megjegyzéseket tette a bajor fővárosra: „az a München de egy ótvar város”, „az a sok mocsok bevándorló...”, „igazából lassan kezd olyan lenni Európa, mint egy nagy olvasztótégely”, „egy szó, mint száz, Németországot is szétrohasztották a törökökkel”. Egyre növekvő döbbenettel olvastam a sorokat. Hogyan vélekedhet így egy világot járó harminc körüli fiatalember, akinek a származása és múltja korántsem olyan tiszta, mint teszem azt Stolzingi Walteré? Honnan ez a gyűlölet és vakság? München valójában Európa egyik legszínesebb városa, melyet a háború után nagyrészt vendégmunkások építettek újjá Aki ma nem dolgozik Németországban, egyszerűen éhen hal. És, aki megnézi egy-egy szombat délután a bevásárlásból hazatérő csadoros asszonyokat, láthatja, hogy akkora pakkokkal sétálnak, melyet egy kelet-európai közalkalmazott aligha engedhet meg magának. A migráció problémaköre természetesen jóval mélyebb és szerteágazóbb, minthogy ezen a blogon akárcsak érintőlegesen is érdemes lenne belemerülni, de néhány fölényesen odavetet mondattal sem kulturált kezelni.

Megnyugtató érzés volt körbenézni a müncheni Zeneakadémia, a Bayerische Theaterakademie August Everding operaénekes mesterszakosainak vizsgaelőadása előtt. Pedig a helyszín, a Reaktorhalle, egy atomreaktornak épült, de végül sohasem beüzemelt betonépülete nem a legmegnyugtatóbb helyszín, ahogyan Alena Georgi díszlete sem az, melyet Michael Obst: Solaris című kamaraoperájához tervezett. Ellenben öröm volt látni a közönséget. Az átlagéletkor harminc év körül lehetett, üres helyek pedig nem maradtak a kétszáz fős teremben, egy kortárs mű harmadik előadásán. Ha mindehhez hozzátesszük, hogy a figyelemmel végigkísért másfél órás előadást akkora ováció követte, mely népszerű operák után is ritkaság, nyugodtan szögezhetjük le: Münchenben a zenés színházra való nevelés mára meghozta a gyümölcsét. Jár színházba egy értő és érdeklődő fiatal réteg. Nem tudjuk, hogy mennyien vannak, mennyien maradnak húsz év múlva, de talán felesleges eljátszani a gondolattal, hogy vajon egy kortárs operára Pesten elkelne-e négyszer kétszáz jegy.

Jeles évfordulóhoz érkezett a honi operatörténet, ma ünnepeljük Gyurkovics Mária születésének centenáriumát. Emlékezünk, noha igen kevesen maradhattak, akik még valóban emlékeznek a jeles koloratúrszoprán egy-egy legendává magasztosult alakítására. Harminc évvel ezelőtt, 1983 júniusában emléktáblát helyeztek el a XI. kerület, Budafoki út 81-es számú ház falára, ahol Gyurkovics Mária 1913. június 19-én megszületett. Az egyik pályatárs, a ritkán megszólaló, Melis György emlékezett kedves pályatársára akkor. Talán hitelesebb, ha dátumok és szerepek felsorolása helyett ebből a szép beszédből idézünk néhány gondolatot:

A múlt héten a nemzetközi és a hazai sajtót is bejárta Natalie Dessay visszavonulásának híre. A döbbenetnél talán csak a sajnálkozók hangja volt erősebb - köztük is természetesen azok kezdtek a leghangosabban siránkozni, akik évek óta a francia koloratúrszoprán hanyatlásáról beszéltek. Talán a legnehezebb kérdés egy művész életében, hogy mikor kell abbahagyni a pályát. Hány olyan énekest láttunk, akinek már nem kellett volna, nem lett volna szabad fellépni, de egészséges önkritika hiányában színpadra léptek, miközben a kedves közönségük rajongása lassan szánalommá fajult. Dessay nem várta meg ezt az időt, maga döntött úgy, negyvennyolc évesen, hogy felhagy operai karrierjével.

Talán egyetlen zeneszerzőről se jelent meg annyi könyv, mint Wagnerről a művészről és az emberről. Pedig olykor a számtalan elemzés helyett elég, ha magához a szerzőhöz fordulunk és az ő sorait olvassuk el figyelmesen. A nürnbergi mesterdalnokok ősbemutatója 1868. június 21-én volt Münchenben. A vígopera műsoron tartását ma is kevés színház engedheti meg, így el lehet képzelni, miféle kihívást jelenthetett ez százötven évvel ezelőtt. A gigantikus vállalkozás kizárólag II. Lajos bajor király segítségével jöhetett létre. Wagner pontosan tudta, mit köszönhet az érzékeny lelkű királynak. Éppen ezért lehetett különösen nehéz a Mesterdalnokok próbaidőszaka, ugyanis ekkor derült fény a komponista és Cosima viszonyára. Liszt lánya ekkor még a kiváló karmester Hans von Bülow felesége volt – aki történetesen az ősbemutatót vezényelte. II. Lajost, – aki talán többet érzett Wagner iránt mint csodálatot és barátságot – olyannyira megrendítette védence magánélete, hogy utána nyolc évig nem is találkozott vele. A király 1868. augusztus 25-én ünnepelte huszonharmadik születésnapját. Wagner a jeles alkalomra elküldte a Mesterdalnokok kézzel írt partitúráját egy verses ajánlóval kiegészítve. Érdemes elolvasni, általa közelebb kerülünk Wagnerhez, a költőhöz, az udvaronchoz és az emberhez.

A genovai Traviata premier nem a megszokott forgatókönyv szerint kezdődött. A függöny előtt Fabio Luisi, az est karmestere jelent meg, a teljes ének- és zenekar kíséretében. Hosszú beszédben tiltakozott a színházat ért és a színházra váró megszorítások ellen. Miután a frakkos-jelmezes társaság levonult, egy kisebb csoport érkezett, s állt meg karba tett kézzel a nézőtérrel szemben: a szakszervezeti urak. Hasonló tartalmú, ám kevésbé árnyalt tiltakozásukban már konkrét nevek és meg nem tartott ígéretek is elhangzottak számadatokkal alátámasztva. Farkasszemet nézve Genova premierközönségével közölték, hogy nekik bizony itt most sztrájkolniuk kéne, de a színház szeretete és a nézők megbecsülése jeléül ezt egyelőre mellőzik. Némi taps után távozott a kis társaság is . A Teatro Carlo Felice a 2012/13-as évadban mindössze harminchat előadást tart. A társulat műsorán kizárólag remekművek – Don Giovanni, Turandot, Macbeth, Rigoletto, Traviata – szerepelnek, ezen kívül egy szentpétervári balett-trupp az elmaradhatatlan Hattyúk tavával és valami milánói vándortánccsoport egy Hamupipőke adaptációval. Ha megnézzük a többi olasz színházat, nem sok városban tartanak ennél számottevően több előadást. Az opera bölcsőjében úgy tűnik ma már nem annyira fontos a nagyra nőtt gyermek.

A Traviata május 18-án visszatért Genovába. Az operának 1855 óta ez a száz-huszonharmadik (!) új produkciója a kikötőváros színházaiban. A szerencsés liguriaiak az elmúlt másfél évszázad szinte valamennyi jelentős olasz művészét megcsodálhatták a mű főszerepeiben. Kíváncsi voltam, mi maradt mára az egykor mindenkinél vájtfülübbnek tartott olasz premierközönségből. Vajon csakugyan heves-vérűek, ókonzervatívok és úgy értenek a voce varázsához, mint senki más?