Caruso

Az Ariadné Naxosz szigetén a világon mindenhol az egyik leggyakrabban játszott Richard Strauss opera. A listát valószínűleg A rózsalovag vezeti, után jön a Salome és az Elektra. Ez hazánkban sincs másképp, A tábornagyné és a júdeai hercegkisasszony története 250-250 előadás körül jár, az ógörög tragédiáé mindössze 50 körül. A többi Strauss opus alig ért meg négy-öt előadást a bemutatásuk idején. Az Ariadné Naxosz szigetén eddig két produkcióban szerepelt az Operaház műsorán. Először gróf Bánffy Miklós rendelte meg az újdonságot, de az I. világháború miatt végül csak 1919. április 19-én zajlott le a magyarországi bemutató, állítólag Reinitz Béla népbiztos szorgalmazására. Különös dátum ez! A háborúnak vége, de az ország éppen a Tanácsköztársaság „dicsőséges százharminchárom napját” nyögte. A színházak a „nép” kezébe kerültek, nemrég e blogon is olvasható volt egy korabeli cikk az első proletár-gyerekek számára rendezett operaelőadásról. Hogyan lehetett ekkor aktuális Strauss zeneműve, mely részben mitológiai, részben commedia del’arte alapokon nyugszik, tehát olyan pilléreken, melyhez a leendő célközönségnek igen kevés fogódzkodója akadt? Szintén kérdéses, hogy az egykori polgári-úri közönségnek mennyire volt kedve és módja ezekben az időkben modern operákkal barátkoznia.

Ma van Otto Klemperer születésének a megdöbbentően sokadik – száz-huszonnyolcadik – évfordulója. Nyáron lesz negyven éve, hogy matuzsálemi korban, nyolcvannyolc éves korában feladta teste a több évtizedes küzdelmet a betegségekkel. Sorsüldözött ember volt Otto Klemperer, a zseni, a bolygó zsidó. Az akkor éppen Németországhoz tartozó ma lengyel Boroszlóban született, Zürichben halt meg, noha valódi köze egyik országhoz sem volt. Nem tudom, volt-e egyáltalán hazája, állampolgárságát sűrűn cserélte. Mint köztudott, Németországon, Amerikán és Nagy Britannián kívül huzamosabb időt, mintegy három évet töltött Budapesten is. A kritikusok, akik akkoriban még majdnem szabadon írhattak, hol csodálták, hol átkozták. Azt, hogy 1947 és 50 között aranykor köszöntött a pesti zenei életre csak évekkel a távozása után állapították meg. A háború után is izgalmasabb volt a provinciának a gumicsizmában vezénylő óriás, mint a zseni jelenlétének rögzítése. Az egykori Magyar Rádió felvette a karmester előadásainak egy részét, csodák csodája, ezek meg is maradtak és a 80-as évek elején kiadásra is kerültek. Néhány pesti előadás-felvétele Lotte Klempererhez került, aki egy német gyűjtőnek ajándékozta azokat. Az úr maga adta ki a felvételeket, így további négy teljes pesti előadás – Cosi fan tutte, Hoffmann meséi, Lohengrin és A nürnbergi mesterdalnokok – vált közkincsé.

Ma van 112 éve, hogy Székely Mihály, Spagatner Misiként Jászberényben meglátta a napvilágot. Az évforduló ugyan nem kerek, de talán mégis érdemes elgondolkozni egy csöppet azon, hogy mit is jelent ma számunkra Székely Mihály művészete. Egy olyan énekesé, aki félévszázada nincs közöttünk. Több generáció nőtt fel, akiknek Székely már leginkább csak egy név, akivel lehet példálózni. Akik színpadon láthatták, szinte mindenki nyugdíjban van már, bizonyára emlékeznek még valamire, de vajon ezek az emlékek hitelesek? Átadhatók? Mi, akik már lemaradtunk róla, megérthetjük még alakításait? A felvételeken, kritikákon, fotókon átsüt ránk a művész nagysága? Ha valóban őszinték akarunk lenni, akkor Székely Mihály esetében a válasz: nem.

Nagyon kevés olyan estére emlékszem, amikor egy világsztár előadása után csalódottan, vagy értetlenül mentem haza. Volt, hogy valaki rossz napot fogott ki, és olyan is, - mint José Carreras - akiről még meg lehetett érteni, hogy egykor miért csodálták. Egyetlen esetre emlékszem, amikor nem tudtam mit kezdeni az átéltekkel, ez pedig néhány évvel ezelőtt egy bécsi Capricción történt. A grófné szerepét Renée Fleming énekelte, akinek a kedvéért - a világ több színházához hasonlóan - elővehették a darabot. Furcsa érzés volt. Először magamnak is szégyelltem beismerni, hogy itt valami nem stimmel. Korábban ismertem és csodáltam a Nagy Fleming felvételeit, krémes hangját, eszköztelen eleganciáját. Ezzel szemben a színpadon egy nem különösebben előnyös megjelenésű nagyon amerikai asszony állt, aki folyamatosan önön karjait simogatta, s mintha az éneke is hasonló önimádó manír lett volna…

Amikor szeptemberben Albániában jártam, Zhani Ciko úr, a tiranai operaház igazgatója büszkén mesélte, hogy az ország fennállásának centenáriumát ünneplő évadban nemcsak nemzeti operájuk, Prenk Javova Szkander bégje (Gjergj Kastrioti-Skënderbeu) kerül színre, hanem Antonio Vivaldi 1708 óta előadatlan azonos című műve is. Noha a barokk játszás Albániában gyermekcipőben járhat (sőt…), mégis azt gondolom, Szkander bég Vivaldi által kapocsként szolgálhat a kis országnak Európához. Amikor sajnálattal legyintünk az albánokra, hogy milyen kevés nemzeti hősük van, nem árt picit magunkba tekinteni. Mi hány világhódítóval vagyunk megáldva? Talán ez is közrejátszhat abban, hogy jeles történetíróink Anonymustól, Kézai Simontól, illetve Zrínyi Miklóstól kezdve tényként kezelik a hun-magyar rokonságot. Hős nemzetet és világverő ősatyát álmodtunk magunknak, eredetünket igazolandó. A rokonságot illetően azonban a mai napig megosztott a hazai tudomány. Már középkori krónikásainknak sem állt rendelkezésére semmiféle bizonyíték, egyedül nyugat-európai irodalmi hagyományokra támaszkodtak elméletük megírásakor. Mindezek ellenére Attila mindig is népszerű volt hazánkban. Éppen ezek tükrében érthetetlen, hogy miért nem lett nálunk sikeres Verdi korai műve, az Attila.

"A Munkások Gyermekbarát Egyesületének vezetése alatt sok száz proletárgyerek vonult föl az Operába, hogy Humperdinck színes mesejátékát, a „Jancsi és Juliká”-t megnézze. Megható látvány volt, amint a sok-sok kis gyerek a csoportvezetők vezetése mellett a legnagyobb rendben fölvonult s boldogan, izegve-mozogva, a várakozás izgalmától kipirultan várta az előadás megkezdését. A függöny felgördülte előtt Zádor igazgató lépett a gyereke elé és kedves beszédben üdvözölte őket és amikor utalt arra, hogy a jó népbiztos bácsi tette lehetővé a gyerekeknek a mai élvezetes napot, a sok vékony hangocska, mint egy madárkórus harsogta egyszerre: Kö-szön-jük. Az előadást feszült figyelemmel hallgatták a gyerekek, élénken együttéltek a mese szövegével, a megható részeknél szipogtak egy kicsit, a csudálatos mennyei létrát a meglepetés sóhajával fogadták, hanem az igazi gyerek akkor tört föl belőlük, amikor Jancsi és Juliska a vasorrú bábát a kemencébe dugták. Nosza volt erre öröm, taps, kacagás, ujjongó kiabálás, az öreg Operaház falai bizony még nem hallottak ilyet, de a kitűnő szereplőknek sem volt még részük, tudom, ilyen tomboló lelkes tapsban és ennyi kihívásban. „Jancsi és Juliska” utána a „Törpe gránátos” című tréfás balettet táncolták és a gyereke itt is nagy figyelemmel kísértek minden mozdulatot. Az előadást Lichtenberg Emil karmester vezényelte és a és a szereplők is egytől-egyig méltóak voltak arra a nagy lelkesedésre, amellyel ez a legtisztább és legméltóbb közönség adózott nekik. Kívánatosnak tartanók, hogy az operai előadásokat a gyerekek számára állandósítanák."

Népszava, 1919. április 22. - a szöveget az eredeti helyesírással közöljük

Amikor elfeledett művészeink után nyomozok, folyamatosan felmerül bennem a kérdés, hogy egyesek neve-művészete miért maradt fent a mai napig, míg mások, akik nem énekeltek esetenként rosszabbul, miért tűntek mégis el. Megnyugtató választ most sem sikerült kapnom, amikor Páka Jolán életének szálát próbáltam felfejteni. A művésznő 1920. március 20-án született Budapesten. Már hat évesen gyerekszínészként fellépett a Nemzeti Színházban. Énektanulmányait Jászó Györgyné kezdi, s már tizenhét évesen fellép a Vigadóban, mint ígéretes koloratúrszoprán. Amikor Endre Béla 1941 tavaszán megalapítja a Budapesti Kamaraoperát, több pályakezdő mellett Páka Jolánt is fellépteti a kis társulat bemutatkozó előadásán, Méhul: Kincskeresők című vígoperájában. A Zeneakadémián Molnár Imre lesz a mestere, első éves operatanszakos vizsgáján áll először az Operaház színpadán, 1941 júniusában, Gilda szerepéből énekel egy részletet. A főiskolát nem fejezi be, a második évfolyam helyett Kolozsvárra szerződik. Mindössze huszonegy éves.

V, mint Vérnász Kortárs magyar opera? Sokan, ha meghallják a hármas szóösszetételt, fintorognak. Pedig nem mindig van igazuk. Valaha a Hunyadi László is „kortárs magyar opera” volt, aztán rászoktak az emberek. Nem volt ez másképp A kékszakállú herceg várával sem, mely 1918-as premierjét követően mindössze nyolc előadás után majd húsz évig nem szólalt meg, hogy aztán 1936-tól Nádasdy Kálmán és Oláh Gusztáv első legendás kísérlete is évi egy-két előadás erejéig maradjon színen. Bizony keletkezése után majd fél évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy Bartók addig idegenkedéssel fogadott mesterműve elinduljon világhódító útjára, s a legtöbbet játszott magyar operává nője ki magát. Ne legyenek illúzióink, a törzsközönség egy része, még ma is túl modernnek tartja A kékszakállú herceg várát, s kortársait. Lassan egy évszázados a szakadék azok között a művek között, melyeket még hajlandóak megemészteni napjaink nézői, s azok között, melyre még bérleti előadás esetén se mennek el. Ilyen körülmények mellett különösen értékelendő, hogy Szokolay Sándor 1964-ben bemutatott Vérnászának első produkciója kilenc éven keresztül ment az Operaházban, s több mint ötven előadást ért meg.

Néhány hete indította immáron harmadik komolyzenével foglalkozó könyvsorozatát a Kossuth Kiadó. Már a Világhíres zeneszerzőkkel is remekül lőtték be azt a piaci rést, melyet a számunkra sokkal érdekesebbnek tűnő Világhíres operákkal folytattak. Mindkét sorozatot külföldről vették át, magyarra fordíttatták és kiegészítették a hazai vonatkozású érdekességekkel. Idén egy lépéssel tovább mentek és a nagy sikerre való tekintettel önálló vállalkozásba kezdtek. A Híres operettek immáron saját kiadványként kerül a boltok polcaira. Azaz nem csak a boltokéra, hiszen a Kossuth Kiadó kéthetente megjelenő sorozatainak éppen ez a lényege, hogy nem kell őket a könyvesboltokban keresni, szembejönnek mindenfelé, az újságosoktól az élelmiszerboltokig. Nem csoda, hogy az eladási adatok többszörösei bármilyen komolyzenével foglalkozó kiadványokénak. Az 1700 forintos ár pont az, amit még egy kultúrára éhes család megengedhet magának, hogy háromnegyed év alatt egyforma könyvecskékkel teljen meg a könyvespolcuk!

Köln szépséges operaháza 1943 augusztusában egy máig tisztázatlan eredetű bomba következtében megsemmisült. Az új épületet 1957-ben avatta fel Konrad Adenauer. Rövidesen az NSZK egyik legjobb színháza lett. Története során olyan ősbemutatóknak adott otthont, mint Bartók: A csodálatos mandarin, Zimmermann: Katonák, Stockhausen: Sonntag aus Licht, vagy legutóbb Eötvös Péter: Szerelemről és más démonokról. Máig feldolgozatlan, hogy hány magyar karmester és énekes fordult meg falai között, elég kiemelni Szőnyi Olga, Gáncs Edit, Tamássy Éva, Ilosfalvy Róbert vagy Bátori Éva nevét. Az ötvenes – hatvan évek disszidens művészeinek egyik bázisa volt az Opern Köln. Főzeneigazgatóként Szenkár Jenő, illetve Kertész István is vezette a házat. A korszerűtlenné vált épületben 2012 júniusában tartottak utoljára előadást. Jelenleg nagy erőkkel folyik a felújítás, amivel előreláthatólag 2015 nyarán készülnek el. Az Opernwelt című szakfolyóirat 2012-ben az Év Operaházává választotta a színházat. Éppen ezért nagy felelősség, hogy anyaépület nélkül is meg tudják őrizni a korábbi kiemelkedő színvonalat. Meglepő módon nem egy helyre költözött át a társulat a felújítás éveire, idén öt különböző helyszínen játszanak. Legnagyobb produkcióikat (My Fair Lady-től a Parsifalig) a Dóm melletti nagy sátorban adják, az egykori erőműből átalakított Palladiumban Mozart és bel canto operák mennek, a gyerekelőadás színhelye a régi zálogház lett. A Titus kegyelme és A csavar fordul egyet előadásai különleges helyszínekre készültek: a feljebbviteli bíróság épületébe illetve a Trinitatiskirchébe.