Caruso

Talán negyed évszázadonként volt az Operaház történetében akkora sikersorozat, mint ami a Parasztbecsület 1890. december 26-i magyarországi bemutatóját követte. Az évad végéig húsz előadást kellett tartani Mascagni remekművéből, a következő szezonban harminckétszer ment az egyfelvonásos. Akkoriban még nem volt a színháznak évadokra előre tervezett repertoárja, a napi – heti műsor érzékenyen követte a közönségigényt, különben üresen állt volna a színház. A premier sikere elsősorban Gustav Mahlernek köszönhető, akinek rövid pesti főzeneigazgatói működésének a Ring első két darabajának bemutatása mellett éppen a Parasztbecsület színrehozatala volt a legjelentősebb tette. Mahler az elsők között fedezte fel az opera értékeit, így Budapesten játszották először Olaszországon kívül. Noha a kritika hűvösen fogadta a Parasztbecsületet, a közönség azonnal a verizmus hatása alá került. A Magyarországi bemutatón Santuzzát Szilágyi Arabella, Lolát Ábrányiné Wein Margit, Turiddut Szirovatka (Balta) Károly, Alfiót Veress Sándor, Luciát Henszler Helén énekelte. A produkció 1912-ig folyamatosan műsoron volt, számtalan új beállóval. Rotter Gizella, Vasquez Italia, Komáromy Mariska, Lantes Assunta, Kaczér Margit, Schiff Etel, Bartóky Matild, Diósyné  Handel Berta, Koncsek Mariska, Stoll Gizella, Krammer Teréz, Berts Mimi, Szamosi Elza és Haselbeck Olga Santuzzát, Francesco Signorini, Francesco Runcio, Julius Perotti, Arányi Dezső, Kertész Ödön, Vincenzo Larizza, Werner Alberti, Henry Prevost, Váradi Emil, Giovanni Lunardi és Pichler Elemér Turiddut, Várady Sándor, Beck Vilmos és Mihályi Ferenc, Zádor Dezső Alfiót. Az előadásba rengeteg vendégművész mutatta meg tudását, közülük Gemma Bellincioni, Lili Lejo, Wyns, Emmy Destinn és Maria Labia a nevesebbek. A 100. Parasztbecsületet 1895. október 30-án tartották, a jeles előadást maga a zeneszerző vezényelte. A 200. alkalomra se kellett sokat várni, 1911 novemberében volt.

Ma már nehéz elképzelni, micsoda tisztelet övezte a két világháború között Dohnányi Ernőt. Egyszerre volt zeneszerző és tanár, zongoraművész és karmester, a Zeneakadémia és a Rádió zenei részlegének igazgatója, a Filharmóniai Társaság elnök-karnagya és az összes lehetséges kitüntetés birtokosa. Nyilvánvaló, hogy nem lehet valaki mindenben egyformán tehetséges és sikeres. A kritika az esetek nagy részében mégis szemet hunyt, amikor a Nemzeti Nagyság nem alkotott akkora csodát, mint azt a kultúrfölény lázában égő ország remélte. Dohnányi operaházi premierjei után is szinte kizárólag dicsérő sorokat lehet olvasni. A szerző színpadi művei kétféle gyökérből táplálkoznak. Egyfelől abból a magyar és német eredetű, jó értemben vett konzervatív polgári hagyományból, melybe a komponista beleszületett, nevelkedett és művészileg kiteljesedett. Másfelől viszont időnként megpróbálkozott magyaros műveket alkotni, melyet utólag – főleg Bartók és Kodály „tiszta forrásának” fényében – talán a finom ízlésű művész maga is szégyellt kicsit. Dohnányi és életműve 1945 után tiltólistára került. Hetven év távlatából feleslegesnek tűnik ez az intézkedés. Ahogy Szabados Béla vagy Hubay Jenő művei természetesen koptak ki az Operaház és a hangversenytermek műsorrendjéről, ugyanúgy tűntek volna el a kevéssé időtálló, keletkezésük korát merősen magukon viselő Dohnányi opusok is.

Néhány napja – szeptember 4-én múlt kerek száz éve, hogy Udvardy Tibor megszületett. A kiváló tenorista 35 éven keresztül, 1939 és 1974 között szolgálta a magyar operakultúrát. Udvardy pályafutása szerencsés csillagzat alatt indult. Az Operaház éppen tenorínségben szenvedett (Létezett-e valaha operaház más állapotban!?), már a vizsgája után Pataky Kálmán méltó utódját látták a huszonöt esztendős jó kiállású énekesben. Nem sokkal a II. világháború kitörése után, 1939 októberében a Hunyadi Lászlóként debütálhatott a Magyar Királyi Operaház színpadán. Érdekes, hogy ugyanebben a szerepben mutatkozott be Székelyhidy Ferenc 1909-ben és Ilosfalvy Róbert 1954-ben. Udvardyt egyből szívébe zárta a közönség és a kritika. Már az első szezonjában tíz kisebb-nagyobb szerepet kapott. A következő évadtól azonban már csak főszerepeket kapott. A világháború alatt került repertoárjára Alfred Germont, Faust, Henri a Köpenyből és Siegmund. A Garabonciás Józsiját maga Lehár tanította be a tenoristának a mű ősbemutatójakor. Lírai, magas C-t követelő szerepek, Puccini, Wagner és operett. Mindez elfért a fiatal énekes repertoárján, aki olyan okosan énekelt, hogy ezek a változatos szerepek semmilyen kárt nem tettek hangjában, mely hosszú pályafutása során sohasem hagyta cserben.

Az Innsbrucki Régizenei Fesztivál (Innsbrucker Festwochen der Alten Musik) 1976 óta csábítja a barokk zenei híveit Tirol fővárosába. Közönsége korántsem olyan előkelő, vagy önmagát előkelőnek képzelő, mint a salzburgi, a légkör is sokkal családiasabb a hegyek közé zárt városba. A koncerteken, operaelőadásokon gyakran találkozni ugyanazokkal az arcokkal. Úgy tűnik, még akadnak olyanok, akik szívesen töltenek pár napot Innsbruckban, élvezik a tájat, a konyhát, és esténként a különböző helyszíneken felcsendülő barokk ritkaságokat.

Hogy ki volt Caffiné, akinek nevét a legalaposabb színháztörténeti könyvek is csak elvétve említik? Sarolta asszony majdnem negyven éven keresztül, 1888 és 1926 között dolgozott az Operaház jelmeztárában. Tulajdonképpen jelmeztervező volt, de ezt a mesterséget akkoriban még nem nevezték így. Az Operaház negyedik emeleti nagy jelmeztárában ma is láthatók azok az 1884 óta gyöngybetűkkel vezetett könyvek, amelyekben Caffiné és társai leírták, hogy az adott darabokban milyen jelmezt viseljenek a szereplők. Ezekben az évtizedekben fel sem merült minden műhez új jelmezkölteményeket varrni, nagyjából ugyanazok a ruhadarabok kerültek a művészekre az Otellóban, mint a Hugenottákban. Fekete harisnya, páncéling, és így tovább. A díszletekkel, melyeknek az Operaház kezdeti éveiben Spannraft Ágoston volt a felelőse, hasonló volt a helyzet. Az ő gyönyörűséges festett vásznairól készített tervek szintén megtekinthetők. Spannraft, Caffiné és kortársaik munkáit elsodorta az idők szele, az általuk tervezett produkciókra már nagyszüleink generációja sem emlékezhetett. Emléküket a terveken kívül néhány leírás és fotó őrzi. A józanész pedig azt diktálja, hogy a rohamosan változó színpadművészetben évszázados visszafordulás ne fordulhasson elő.

Torre del Lago éppen olyan ismeretlen apró olasz fürdőváros lenne a Ligur-tenger partján, mint Montignoso vagy Tellaro, ha a világhír felé induló Giacomo Puccini nem szeretett volna bele 1891 nyarán. A zeneszerzőnek annyira megtetszett azonban a hely, melyet nem csak a tenger, hanem a Massaciuccoli tó is határol, hogy végül 1899-ben megvásárolta és átalakíttatta azt a házat, mely napjainkban Villa Puccini néven emlékmúzeum.

Azt szinte mindenki tudja, hogy az idén 90 éve elhunyt Giacomo Puccini – sokak kedvenc zeneszerzője – Luccában született. Az is közismert, hogy felmenői között bőven akadt muzsikus, akinek életműve a városhoz köthető. Éppen ezért, ha arra vetődik az ember, érdemes megállni a toszkán kisvárosban, és megnézni, hogyan ápolják nagy szülöttük emlékét.

Lucca óvárosát ma is évszázados falak övezik, melyek annyiban különböznek a többi hasonló korból fennmaradt falaktól, hogy erre valamikor a századforduló táján sétányt telepítettek, így árnyas fák alatt körbesétálható, vagy körbebiciklizhető. Talán éppen ezek a zárt falak adták meg azt a magabiztosságot Puccininek, mellyel egész életben közlekedett a nagyvilágban. Szülővárosában gyerekként biztonságban érezhette magát, a könnyen bejárható volt minden a városfalon belül. Az utcák jórésze nem sokat változott 1858 óta. Egy kis téren ma is áll a ház, melynek második emeletén a komponista annak idején felsírt, könnyű megtalálni, hiszen előtte a szerző jellegzetes szobra fogadja a járókelőket. Lucca városa itt rendezte be a Puccini emlékmúzeumot.

Karmesterekben gazdag nemzet vagyunk. Érdekes lenne egyszer végigvezetni, miként lehetséges az, hogy az ország nagyságához képest meglepően sok kiváló dirigenst adtunk a világnak. Bizonyára nem az oktatáson múlott – hiszen a Zeneakadémián a karmesterszakot csak az 1950-es évek elején indították. Mindenesetre zenekarvezetőink már az 1880-as években eljutottak Amerikába, napjainkra pedig bajos lenne olyan országot találni, ahol ne fordult volna meg. A magyar karmesterek aranykora az 1950-es évekre tehető, ekkoriban ért a csúcsra Solti György és Doráti Antal, Ferencsik János és Széll György, hogy csak néhány nevet említsünk.

Az 1915-ös év egy gyászhírrel kezdődött: január 2-án, életének 84. évében elhunyt Goldmark Károly. Miután Operaház kapui továbbra is zárva voltak, még a fekete zászlót sem tűzik ki, s ezt néhány lap nehezményezte. A nagy zeneszerző bécsi sírjánál, végülis Székelyhidy Ferenc magánénekes képviselte a színházat és magyarul mondott gyászbeszédet. Eközben az Operaház munka nélkül tengődő művészei a konkurens Népoperában vendégszerepeltek és a Zeneakadémián koncerteznek jótékony célú előadásokon. A Nemzeti Színház január 28-án nyitja meg újra a kapuit, s ebben az időben egyre többen követelik ezt az Operaháztól is. „Hivatalosan azzal magyarázzák az Operaház zárvatartását, hogy az Operaház az államnak nagyon sok pénzébe kerül és most nincsenek fölösleges százezrei az ilyen luxuskiadásokra. Ez a magyarázat naiv és szórakoztató, mert először is a színház tagjai fél fizetést kapnak és a legnagyobb örömmel játszanának redukált gázsival is, másodszor pedig, ha valaha kilátás volt arra, hogy jól menjen az Operaház, akkor most minden jel arra mutat, hogy a színház valamennyi előadását zsúfolt ház hallgatná.” – állapítja meg az Esti Újság tudósítója.

A múlt héten elhunyt Kertész Iván, a magyar operakritikusok doyenje. A hivatalos MTI közleményen és néhány semmitmondó, de több hírportál által változtatás nélkül átvett soron kívül egyelőre a magyar zenei életben senki sem érezte kötelességének, hogy néhány gondolatot szenteljen annak az embernek, aki évtizedeken keresztül odaadással dolgozott a rádióban a műfajért és írta beszámolóit az Operaház előadásiról. Ennyire nem fontos már mindez? Ennyire gyorsan felejtünk?