Caruso

Különösen tanulságos volt megnézni Münchenben a Cosi fan tuttét két nappal a Mozart kortárs Martin y Soler Diana fája című operája után. Már a nyitány első hangjai alatt tudatosul a hallgatóban, mi a különbség egy jó és egy remekmű között. Pedig a Cosi fan tutte is 150 év méltatlan hanyagolás után, csak az 1920-as években, utolsóként foglalhatta el helyét az „öt nagy” Mozart opera között. A Bayerische Staatsoper előadása egyike a színház legrégebbi repertoárdarabjainak, bemutatója 1993-ban volt a Cuvilliés-Theaterben. A kicsi rokokó színházból az előadás valamikor átkerült a hatalmas Staatsoperbe. Huszonkét év alatt nyilvánvalóan rengetegszer kicserélődött az előadói gárda, s valószínűleg már a rendező mellett dolgozó asszisztens sem tartja kézben a produkciót. Ha létezik repertoár-előadás a Bayerische Staatsoper programján, a Cosi fan tutte mindenképpen az. Az idei szezonban mindössze három este erejéig vették elő, egy olyan időszakban, amikor a társulat éppen túlesett a Lammermoori Lucia felújításán, Mozart operája mellett a Falstaffot, a Pillangókisasszonyt és a teljes Ringet próbálta-játszotta. El lehet képzelni, mennyi idő jutott annak a Cosi fan tuttének előkészületeire, melyet egy új karmester vezényelt, s a hat szólista közül öt sosem énekelte a Münchenben a szerepét.

A címben szereplő mondatot Don Giovanni énekli, Mozart operájának fináléjában. A felszólításra a csábító palotájába hívott muzsikusok többek között Vincente Martin y Soler (1754 – 1806) művéből, az Una cosa rara-ból játszanak egy részletet. Noha a spanyol komponista a maga korában sokkal keresettebb és népszerűbb volt, mint a salzburgi zseni, az idő végülis helyrerakta a kortársak ítéletét. Az elmúlt fél évszázadban Mozart az egyik legtöbbet játszott szerző lett, míg Martin y Soler egyik-másik operája csak napjainkban bukkan fel elvétve a színházak repertoárján.

A frissen felépült Nemzeti Színház zenei repertoárját Donizetti mellett a francia szerzők – Auber, Méhul, Meyerbeer, Cherubini és Halévy – operái uralták. Az első önállóan betanult Verdi mű, a Nabucco hat ével a milánói ősbemutató után, 1847. január 2-án szólalt meg először Pesten. (Korábban olasz énekesek már vendégszerepeltek a Német Színházban, illetve egy vándortársulat eljátszotta az Ernanit és a Nabuccót.) Az előadást Erkel vezényelte, a címszerepet Füredi Mihály, Abigélt Schodelné énekelte. A siker nagy, az évadban tízszer került színre az opera. A Nabucodonozort Erkel kétszer is felújítja, az 1860-as évek elejéig összesen 106-szor játszották. Alig egy hónappal később követte az első magyarországi Verdi bemutatót a második. A szerző korai művei közül ezt lett a legnépszerűbb, a Nemzeti Színház fél évszázados opera-története során több mint 150 előadást ért meg. Nem volt olyan évad, amikor ne adták volna legalább egyszer elő. Számos kiváló művész – köztük Anne La Grange vendégszerepelt az Ernaniban. Egy évvel a sikersorozat kezdete után veszik elő a Macbeth-et. A komor shakespeare-i remekmű már közel sem arat akkora sikert, mint elődei, ugyan többször felújítják de „csak” 42-szer adják. Az első lady, ahogyan az első Elvire is a reformkor nagy primadonnája, Schodelné volt. 1850. december 9 a következő Verdi újdonság premier-dátuma. A két Foscarit ezúttal nem Erkel, hanem Doppler Ferenc tanítja be. A komor darab, melynek hangulata jól illett a Szabadságharc leverése után apátiába esett országéhoz, öt évig marad műsoron, összesen 28 előadásban. A következő újdonság, a Luisa Miller megbukott. 1851 májusában, mindössze négy előadást ért meg Kaiser-Esnstnével a címszerepben. A következő nyáron olasz stiagione vendégszerepel Pesten, két eddig ismeretlen Verdi művet, a Haramiákat és az Attilát is bemutatják. A Haramiákat utána a színház is bemutatja. Nem sok sikerrel, mindössze kilenc előadás erejéig. Az első Verdi remekmű, mely a szerző „korai” szakaszának lezárása után keletkezett, a Rigoletto. A púpos bohóc drámája először 1852. december 18-án szólalt meg a Nemzeti Színházban. Hogy útja koránt sem volt annyira egyszerű, mint hinnénk, az alábbi premier utáni kritika-részlet támasztja alá: „Egyébként a zene tetszett, s lehet, hogy többszöri ismétlés után az előadással is inkább meg fog barátkozni a közönség, melly ez alkalommal mindvégig igen hidegen viselé magát.”

Huszonhárom évnyi megszakítás után 1934. február 1-én nagyszabású bált rendeztek az Operaházban. A Horthy korszakban ez volt az egyetlen ilyen jellegű esemény, soha többet nem ünnepelt az ország színe-java az ország első színházában. A bál merész megálmodója az akkor 33 éves Oláh Gusztáv lehetett. A magyar operajátszás mindentudó zsenije, az állami színházak szcenikai vezetője első díszlettervével 21 éves korában jelentkezett, s 1933 óta rendezéssel is foglalkozott. Oláh születésének centenáriumára kiállítással emlékeztek az Ernst Múzeumban. A nagyszabású tárlat A színpad varázslója alcímet viselte. S valóban Oláh nem csak az összes megszerezhető cím és díj birtokosa volt, hanem ennél sokkal több: a színházzal együtt lélegző nagyformátumú gondolkodó. Valószínűleg az ő ötlete volt, hogy megrendezzék az 1934-es Operabált, ami mai szemmel nézve az arisztokrácia, a „régi rend”, pazar haláltánca lehetett. Az Operaház hatalmas parkettjén mindenki Oláh Gusztáv varázspálcájának intésére táncolt.

Manapság nagyon ritkán találkozunk olyan emberrel kis hazánkban, aki boldog és elégedett a sorsával. Gulyás Dénes másfél éve megjelent első könyve – melynek szerzője a poétikus Mekkora Isten tenyere? címet adta – egy ilyen ritka embert mutat be. Önéletrajzukat az életük nagyobb részén túljutottak szoktad írni. Csak a naptárral szembesülve derül ki, hogy a kortalan Gulyás Dénes is betöltötte tavaly a hatodik x-et. Hatvan év tapasztalata pedig már bőven elég arra, hogy papírra kerüljön.

„Mivel az opera-énekes egész életében egyetlen színházban énekel tisztelői gyakran karrierje kezdetétől a végéig elkísérik, együtt öregszenek vele, s végül ők mennek a koporsója után is.” – Galina Visnyevszkaja gondolatai pontosan illenek a Theater an der Wient megtöltő közönség és Edita Gruberova közt fennálló bonyolult és szépséges kapcsolatra. Mintha valamiféle nosztalgia est lett volna, főképp olyan emberek töltötték meg a nézőteret a fagyos januári estén, akik együtt akartak lélegezni bálványukkal. Ki tudja hányadszor énekelt a koloratúrszoprán a városban, és ki merné megjósolni, hányszor fog még?! A Staatsoperben 45 éve robbant be, s világkarrierje azóta töretlen. Gruberova az egyik utolsó olyan művész, aki Európa-szerte valóban komoly rajongótábort tudhat magáénak. A híveknek mindegy, mit énekel a díva, talán az is, hogyan. Imádatuk feltétlen.

Európai nagyvárosok utcáit járva lépten-nyomon találkozhatunk kis macskakövekre rögzített réztáblákkal, az úgynevezett Botlatókövekkel. Ezek Gunter Demnig német szobrász alkotásai, melyek a nemzetiszocializmus áldozatai előtt tisztelegnek. A különleges, 10x10 centiméteres kockaköveket olyan elé a házak elé teszik, ahonnan deportáltak valakit. Minden kis tábla az „Itt lakott” szöveggel kezdődik, melyet a név, a születési idő, valamint az illető sorsának alakulása követ. Mára több mint ötvenezer (!) egyedi műalkotás állít emléket azoknak, akik sohasem tértek vissza otthonaikba. A berlini Konstanzer Straße 11 előtti két táblán Katalin és Therese Rothauser nevébe botolhatnak az arra járók.

A budapesti közönség Stravinsky művel először valószínűleg a Filharmóniai Társaság Zenekarának koncertjén találkozott. A Tűzijátékot 1920-ban Dohnányi Ernő vezényelte. Ötévnyi szünet után robbantak be az orosz származású komponista művei a magyar zeneéletbe, sőt 1926-ban maga Igor Stravinsky játszotta a Zeneakadémián a Zongoraversenyét, majd 1933-ban egy teljes szerzői estet vezényelt a Vigadóban. A szerző művei – elsősorban a három legnépszerűbb balett, és azok szvitjei – a hazai zenekarok állandó repertoárdarabjaivá váltak.

Már javában pusztított az I. világháború, amikor Goldmark Károly száz évvel ezelőtt, 1915. január 2-án, Bécsben elhunyt. Mint oly sokat, a 85 éves elismert zeneköltő is nagy lelkesedéssel fogadta ősszel a háborút. Aztán, amikor közölték vele a hírt, hogy szeretett unokája, Károly hősi halált halt, Goldmark ágynak esett és másnapra meghalt.

A keszthelyi születésű komponistát nagyon nehéz besorolni a magyar zenetörténetbe. A Sába királynője, mely – A kékszakállú herceg vára felfedezéséig – a leghíresebb külföldön is gyakran játszott magyar opera volt, biztosította Goldmark számára a világhírnevet. Ezt a sikert sohasem tudta megismételni, bár nyitányai és Hegedűversenye olykor napjainkban is felcsendül a hangversenytermekben. Utoljára Seregi László próbálta meg a zeneszerzőt visszaállítani méltó helyére A makrancos Kata című Shakespeare balettjével. Az idei centenárium kiváló alkalom arra, hogy ismét felfedezzük magunknak Goldmarkot. Ennek állomásaként a Sába királynőjét Freiburgban és Budapesten is felújítják. A zeneszerzőre egy 80. születésnapja alkalmából, 1910 májusában megjelent Kereszty István cikkel emlékezünk. A fényképek is a Vasárnapi Újságból származnak, az írást eredeti helyesírással közöljük.

Eredménytelen rendőrségi kihallgatása után a Lipótmezőre szállították

Csütörtök este a kormányzó jelenlétében és zsúfolt nézőtér előtt újította fel az Operaház Flotow „Márta” című operáját. Az előadásnak külön szenzációja volt a világhírű tenorista, Pataky Kálmán fellépése, aki az opera főszerepét énekelte. Ünnepi hangulatban, a forró siker minden megnyilvánulása mellett folyt az előadás. melyet sűrűn szakított meg az előkelő és nagyszámú közönség elragadtatott tapsa.

A harmadik felvonás zárójelenetéig érkeztek már el, mikor tíz óra után néhány perccel csaknem pánikot okozott a nézőtéren egy váratlanul megjelenő őrült. A színpadon Pataky Kálmán énekelt éppen, mikor felpattant az egyik földszinti, baloldali ajtó és a széksorok mellett kopottruhájú férfi rohant előre a zenekar felé. Artikulátlan hangon ordítozott, s mielőtt megakadályozhatták volna, végigrohant a nézőtéren, átvetette magát a zenekar korlátján és beugrott a zenészek közé.