Caruso

Az április közepi szitáló esőben reggel 10 óra körül párszáz fiatal gyülekezik a frissen felújított müncheni Gärtnerplatztheater előtt. Ránézésre tizenkét és tizenhat év között lehetnek, alsó középosztálybeli áltagos nagyvárosi kamaszok. Fehérek, fehérek, tarkák, akiket tanáraik bizonyára precízen felkészítettek a rájuk váró előadásra. A teátrum vezetése arra vállalkozott, hogy megszólítsa a világ legnehezebb közönségét. Érezhetően a színház nézőtéri személyzete is meg van rendülve a diákhadtól, s igyekszik németes szigorral minél előbb leterelni őket a pincében kialakított stúdiószínpadra. Megszívlelendő gesztussal nem musicalt, nem gyerekeknek szóló butított vidámságot, s nem is valami Bűvös vadászhoz hasonló „nemzeti operát” tálalnak az ifjúságnak, hanem egy 20. század végi „kortárs” kamaraoperát. Udo Zimmermann Fehér rózsája a náci rezsim ellen küzdő legendás testvérpár, a müncheni egyetemen ellenállásra buzdító, röplapokat terjesztő Hans és Sophie Scholl utolsó óráit jeleníti meg, akiket  24, illetve 21 évesen háromnapi vallatás és egy rögtönzött tárgyalás után 1943-ban lefejeztek.

Bőségesen akad kapocs a két komponista, Viktor Ullmann és Ernst Krenek között. Alig két év különbséggel (1898-ban, illetve 1900-ban) az Osztrák-Magyar Monarchia állampolgáraként születtek, szülővárosaik, Český Těšín és Bécs között 300 kilométer sincs. Mindketten cseh származásúak voltak, apjuk katonatisztként szolgált, s maguk is részt vettek az I. világháborúban. Zenével először Bécsben kezdtek foglalkozni, egy időben mindketten Schönberg bűvkörében éltek. Valószínűleg ismerték egymást, hiszen a Prágában karmesterként is működő Ullmann bábáskodott egy Krenek premiernél. Ami azonban a Magyarországon szinte ismeretlen két szerzőt leginkább összeköti az, hogy idővel mindketten szálkák lettek a nácik szemében. A származásilag támadhatatlan Krenek a Húzd rá Jonny! című az 1927-es, híres-hírhedt dzsessz-operájával már az ősbemutató évében Bécsben, majd nem sokkal később Münchenben felkeltette a pártaktivisták figyelmét, akik rendre botrányt okoztak az előadásokon (nem történt ez másképp a budapesti Városi Színházban sem…). Krenek szaxofonozó fekete férfiját érte a kétes megtiszteltetés, hogy a mű zongorakivonatának címlapjáról az 1933-as düsseldorfi Elfajzott zene kiállítás plakátjára vándoroljon. A komponistának ezek után természetesen nem volt maradása hazájában, 1991-ben, matuzsálemi kort megérve, 91 évesen hunyt el Palms Springsben.

Lehullott hát a lepel Dominique Meyer utolsóelőtti bécsi évadjáról is. A párizsi Théâtre des Champs-Élysées egykori vezetője 2010 óra vezeti a színházat, utódja, Bogdan Roščić 2020. szeptember 1-én fogja átvenni a patinás teátrum vezetését (jellemző az osztrák kulturális életre, hogy mindezt 2016 decemberében már bejelentették). Meyer nem szerencsés időszakban került a Staatsoper élére, hiszen nagyjából tíz éve kezdett eltünedezni a világ operaszínpadairól az az énekes-generáció, amelyik méltó rajongottja volt az egyik legkifinomultabb közönségnek, s velük együtt a jelentős rendező és karmester egyéniségeket is nagyítóval kell napjainkban keresni. Ez a jelenség minden operaházban érezhető, de egy akkora és akkora sztárok által fenntartható házat, mint a Staatsoper alapjaiban rendít meg – akkoris, ha erről igyekszik nem tudomást venni. Ami egy évtizede Bécsben elképzelhetetlen volt, napjainkban hetente megesik: százszámra akadnak jegyek bizonyos előadás előtti napon a kasszában.

Színházba menni mindig izgalmas. Hatványozottan az, ha bemutatóra vagy olyan operaházba jut el az ember, ahol korábban sohasem járt. Belépni a bayreuthi Markgräfliche Opernhausba azonban ezeknél is emelkedettebb érzés. Az első tavaszi napsugaraktól nyújtózó álmos bajor kisváros példás rendben tartott barokk utcáin kívülről nem igazán tűnik fel a hat éves restaurálás után újjáéledt épület. Az előcsarnok, illetve a rendhagyó alakú hófehérre festett lépcsőház teljes puritánsága mindegy előkészíti azt a valószerűtlen érzetet, ami azonnal hatalmába keríti a nézőtérre belépőt. A kizárólag fából és festett vászonból készült 1748-ban átadott kékeszöldben és aranyban játszó nézőtér mit sem változott az elmúlt 250 év alatt. Pusztán a villanyvilágítás és a széksorok jelzik az idő múlását. A felújítók a fák eredeti színeit állították vissza, sok helyen megőrizve a kopásokat, a szúette lépcsők pedig úgy nyikorognak, hogy az bármely skót kastélynak büszkeségére válna.

Igen kevés eredeti barokk színházépület maradt fenn Európában, s még kevesebb Németországban. Közülük talán a leghíresebb a bayreuthi Markgräfliche Opernhaus, mely közel hatévnyi renoválás után - ezidő 30 restaurátor dolgozott azon, hogy a színház visszakapja eredeti színeit és fényét - 2018. április 12-én nyitotta meg újra kapuit. Az UNESCO Világörökségi listáján 2012 óta szereplő épület gondos és korhű helyreállítás költségei majdnem 30 millió euróra rúgnak. Újranyitó előadásként Johann Adolph Hasse Pietro Metastasio librettójára írt Artaserse című operáját tűzték műsorra, ugyanazt a művet, mellyel a színházat egykor felavatták. A produkció karmestere Michael Hofstetter, rendezője Kovalik Balázs. A Theaterakademie August Everding produkciója április végén két alkalommal a Müpában, majd a müncheni Cuvilliéstheaterben lesz látható.

Régesrég, az opera műfaj kialakulásának idejében az olasz nagyhercegek házi komponistáinak feladata abból állt, hogy kellemes muzsikával és látványosságokkal szórakoztassák kenyéradó gazdájukat és annak udvartartását. Az új kreálmány erre tökéletesen alkalmasnak bizonyult. A recept pofonegyszerű: összekovácsolni a különböző, addig önmagukban is remekül működő művészeteket: a színházat, zenét, éneket, táncot, festészetet és a technikai kreativitást. Az 1600-as évek zeneszerzői a legkevesebb figyelmet a szövegnek és a cselekménynek szenteltek. Választottak egy közismert, általában mitológiai történetet, melyet minél több látványos színre osztottak, hogy el lehessen kápráztatni a közönséget a mennyiekből alászálló istenekkel, a kénköves pokollal, vagy a minél leleményesebben színre varázsolt tengerrel, annak lakóival, szörnyeivel. A közönség még nem sötétben, áhítatosan ült a nézőtéren, hanem jöttek-mentek, csevegtek, zeneszerző legyen a talpán, akinek sikerült olyan muzsikát írni, amely legalább a vájtfülü udvaroncokat néhány perc erejéig valódi figyelemre késztette.

„Hát azért én inkább Puccininél maradok.” – közölte egy magyarul beszélő úr a Theater an der Wien ruhatárosával távozóban Gottfried von Einem Az öreg hölgy látogatása című operájának előadása után. Honfitársunknak szerencséje van: az osztrák főváros állami operaházában kedvenc olasz szerzőjének négy remekműve is szerepel idén a repertoáron nemzetközi szereposztásban. A Theater an der Wien vezetősége nem is kísérletezik a legnépszerűbb Puccinikkel, helyette rendre fontos különlegességek feltámasztásával foglalkozik, általában igen színvonalasan, így nem meglepő, hogy Európa egyik zenei fővárosában az évtizedek óta nélkülözött osztrák operaritkaság hétfő esti előadásán egyetlen szabad hely sem maradt a nézőtéren.

Az osztrák komolyzenei idén ünnepli a Magyarországon szinte teljesen ismeretlen komponista, Gottfried von Einem (1918 – 1996) születésnapjának centenáriumát. Egy zeneszerző életműve akkor maradhat a köztudatban, ha munkáit időről-időre előveszik. Von Einem operáit az utóbbi években egyetlen színház sem tűzte műsorára, Bécs mintha most, az évforduló kapcsán próbálná pótolni a mulasztást: egy izgalmasnak ígérkező könyvvel indultak a centenáriumi megemlékezések, melyet két kiállítás követett, majd néhány nap különbséggel bölcs összhangban mutatta be a Theater an der Wien Az öreg hölgy látogatását (1970) és a Staatsoper a Danton halálát (1947). A harmadik fontosnak tartott operát, A per-t pedig nyáron Salzburgban, egy koncertszerű előadáson támasztják fel. (A konzervatív Ausztria vélhetően még mindig nem szeretne tudomást venni a szerző talán legizgalmasabb színpadi művéről, a Jézus házasságáról, melynek 1980-as Theater an der Wien-beli ősbemutatóját komoly egyházi tiltakozás és hatalmas botrány kísérte.) A komponista operái közül a Danton halálát 1964-ben, Az öreg hölgy látogatását tíz évvel később Vaszy Viktor mutatta be Szegeden, de egyik produkció se jutott fel Pestre.

Gyárunk sok dolgozója
Szívszakadva várja,
Vajon egyszer eljuthat-e
Az Operaházba.

Megnézni a Diótörőt,
Vagy más szép balettet,
Nemzetiben többek között
Mondjuk a Hamletet.

Bábszínházban eleget volt
Sok is volt a jóból.
Hangversenyt is élvezett már
A huszadik sorból.

Jegyekből az ilyenfajta
Bőven van úgy nézem,
Válogathatsz belőlük, mint a
Tót a vadkörtében.

De úgy látom, jó jegyet csak
Olyanok kaphatnak,
Akik Parádi Ilona
Kegyeiben vannak.

Akik az ő szűk baráti
Köréhez tartoznak.
Akik közelében vannak
A húsos fazéknak.

Ezek sűrűn megfordulnak
Az Operaházba,
Míg a többi dolgozónak
Fölkophat az álla.

Azért van csak kultúrosztály
És propagandista,
Hogy az összes jó jegyet
Egymásközt szétossza?

A jó jegyek szétosztása
Rendesebb lehetne,
Ne felejtsék művelődni
Mindenki szeretne.

1. Párizs, 1948.