Caruso

Márcsak azért sem könnyű szabadtéri színházat vezetni, mert alig féltucat operacím közül ildomos kiválasztani a nyáron színre kerülő közönség-kedvenceket. Ha egy direktor megpróbál új darabokkal kísérletezni, két dolgot kell szem előtt tartania: az adott mű megél-e a speciális körülmények között, illetve a néző hajlandó-e jegyet venni, ha nem az Aida, a Carmen vagy a Nabucco van műsoron. Mindez hatványozottan igaz egy olyan giga-vállalkozás, mint a Veronai Aréna esetében. Noha a játékok történetében olyan nyári  ritkaságok is színre kerültek egykor, mint a Tell Vilmos, A Nyugat lánya, a Mefistofele, vagy a Parsifal, az elmúlt évtizedek igazgatói – jelenleg Cecilia Gasdia, a ragyogó szoprán a művészeti vezető – már jóval óvatosabban állítják össze szezonjaikat.

„Minden sikeres férfi mögött ott áll egy nő." - tartja a régi mondás - melyet számos zeneszerző is megerősíthetett volna. Róluk szól a nyári válogatás. 

1. Az 1850-es évek elején készült dagerrotípián Robert Schumann és hitvese Clara, korának kiváló zongoraművésze látható. Miután a komponista elmegyógyintézetbe került majd elhunyt, Clara Schumann nagyszabású koncertkörutakra indult, melyek során három alkalommal Budapestre is eljutott.

Ha az opera még mindig olyan fontos műfaj lenne az osztrák kultúrkormányzat számára, mint egykor, a legutóbbi Bűvös vadász premier közben – legkésőbb Annuska első áriája után – menesztették volna Dominique Meyert a Staatsoper éléről, ám ha a bécsi publikum még mindig az egykori legendás lenne, haragjuk már rég elűzte volna az igazgatót az Opernring környékéről is. A Weber-premier állítólag hatalmas pfujolással végződött ugyan, s a sorozat utolsó előadásán sem tudtak a tisztességesen teljesítő művészek kettőnél többször meghajolni, ám a törzsközönség, amelynek egykor nem volt megfelelő vezető Mahler, Maazel vagy Abbado, a heves reakciók helyett lassan, de biztosan lesz hűtlen a színházhoz. A valós tragédia tehát a műfaj iránti közöny (mely már középtávon is az anyagi források csökkentését jelentheti), s nem maga az előadás.

Nagyon meg lehetett döbbenve a pesti közönség, amikor napra pontosan száz évvel ezelőtt először szembesült Bartók Béla egyetlen operájával, A kékszakállú herceg várával. A mű ugyanis a műfaj összes szabályával szembe ment. Ki látott még kétszereplős operát, olyan egyórás drámát, melynek "nincs cselekménye"? Bartókot már akkor már megvédte a hírneve a támadások jórészétől, az éretlenkedők haragjukat inkább a szövegíró Balázs Bélán töltötték ki. Az ősbemutató után majd' két évtizednek kellett eltelni, míg a pesti közönség lassan felengedett a mű irányába, s több mint negyven évnek, hogy Nádasdy Kálmán a "Hol a színpad kint-e vagy bent?" kérdésre azt felelje: bent. Az elmúlt évszázadban Bartók műve elfoglalta az őt megillető helyet a világ operaszínpadain is. A mű centenáriumára Wellmann Nóra a dalszínház Emléktárának anyagából válogatott tíz képet.

1. Az ősbemutató színlapja

„A Parsifal? Nem hiszem, hogy az Operaház előadná. Most nincs abban a helyzetben a színház, hogy egész erejét ennek a műnek a betanulására koncentrálná, a Parsifal előadása pedig nálunk csakis így képzelhető; viszont mire az Operaház megtehetné ezt, az összes színházak lejáratták a Parsifalt, amelynek csak most van efemer sikere mindenfelé. Mint repertoire-darab sohasem fog uralkodni Wagner hattyúdala, amely – valljuk be őszintén – minden szépsége és érdekessége mellett is nagyon unalmas.”

Hölgyek, Urak, Kisművésznők, Nagyművésznők,
Ti, akik ott álltok a rivaldafényben, melyről azt hiszitek, örökké fog égni,
akik virággal a hátsó ülésen tapsorkánnal a fületekben autóztok haza,
akik elégedetten olvassátok a kritikákat,
akik tovább tudtátok tartani a magas C-t, mint a liluló fejű partneretek,
akik rásziszegtetek a fodrászra, ráüvöltöttetek a kellékesre, kelletlenkedtetek az öltöztetőtökkel,
jusson eszetekbe olykor Szamosi Elza!
Volt nagyobb, mint Ti, mert ő volt az Első! Az első Francia királykisasszony a János vitézben, az első magyar Mimi és Minnie A Nyugat lányában, az első pesti és észak-amerikai Cso-cso-szán. S mi minden egyéb… Ő volt bizony az első operaénekes, akire a századfordulón az uraknak… no, igen… nem csak a szívük dobbant meg…

Az április közepi szitáló esőben reggel 10 óra körül párszáz fiatal gyülekezik a frissen felújított müncheni Gärtnerplatztheater előtt. Ránézésre tizenkét és tizenhat év között lehetnek, alsó középosztálybeli áltagos nagyvárosi kamaszok. Fehérek, fehérek, tarkák, akiket tanáraik bizonyára precízen felkészítettek a rájuk váró előadásra. A teátrum vezetése arra vállalkozott, hogy megszólítsa a világ legnehezebb közönségét. Érezhetően a színház nézőtéri személyzete is meg van rendülve a diákhadtól, s igyekszik németes szigorral minél előbb leterelni őket a pincében kialakított stúdiószínpadra. Megszívlelendő gesztussal nem musicalt, nem gyerekeknek szóló butított vidámságot, s nem is valami Bűvös vadászhoz hasonló „nemzeti operát” tálalnak az ifjúságnak, hanem egy 20. század végi „kortárs” kamaraoperát. Udo Zimmermann Fehér rózsája a náci rezsim ellen küzdő legendás testvérpár, a müncheni egyetemen ellenállásra buzdító, röplapokat terjesztő Hans és Sophie Scholl utolsó óráit jeleníti meg, akiket  24, illetve 21 évesen háromnapi vallatás és egy rögtönzött tárgyalás után 1943-ban lefejeztek.

Bőségesen akad kapocs a két komponista, Viktor Ullmann és Ernst Krenek között. Alig két év különbséggel (1898-ban, illetve 1900-ban) az Osztrák-Magyar Monarchia állampolgáraként születtek, szülővárosaik, Český Těšín és Bécs között 300 kilométer sincs. Mindketten cseh származásúak voltak, apjuk katonatisztként szolgált, s maguk is részt vettek az I. világháborúban. Zenével először Bécsben kezdtek foglalkozni, egy időben mindketten Schönberg bűvkörében éltek. Valószínűleg ismerték egymást, hiszen a Prágában karmesterként is működő Ullmann bábáskodott egy Krenek premiernél. Ami azonban a Magyarországon szinte ismeretlen két szerzőt leginkább összeköti az, hogy idővel mindketten szálkák lettek a nácik szemében. A származásilag támadhatatlan Krenek a Húzd rá Jonny! című az 1927-es, híres-hírhedt dzsessz-operájával már az ősbemutató évében Bécsben, majd nem sokkal később Münchenben felkeltette a pártaktivisták figyelmét, akik rendre botrányt okoztak az előadásokon (nem történt ez másképp a budapesti Városi Színházban sem…). Krenek szaxofonozó fekete férfiját érte a kétes megtiszteltetés, hogy a mű zongorakivonatának címlapjáról az 1933-as düsseldorfi Elfajzott zene kiállítás plakátjára vándoroljon. A komponistának ezek után természetesen nem volt maradása hazájában, 1991-ben, matuzsálemi kort megérve, 91 évesen hunyt el Palms Springsben.

Lehullott hát a lepel Dominique Meyer utolsóelőtti bécsi évadjáról is. A párizsi Théâtre des Champs-Élysées egykori vezetője 2010 óra vezeti a színházat, utódja, Bogdan Roščić 2020. szeptember 1-én fogja átvenni a patinás teátrum vezetését (jellemző az osztrák kulturális életre, hogy mindezt 2016 decemberében már bejelentették). Meyer nem szerencsés időszakban került a Staatsoper élére, hiszen nagyjából tíz éve kezdett eltünedezni a világ operaszínpadairól az az énekes-generáció, amelyik méltó rajongottja volt az egyik legkifinomultabb közönségnek, s velük együtt a jelentős rendező és karmester egyéniségeket is nagyítóval kell napjainkban keresni. Ez a jelenség minden operaházban érezhető, de egy akkora és akkora sztárok által fenntartható házat, mint a Staatsoper alapjaiban rendít meg – akkoris, ha erről igyekszik nem tudomást venni. Ami egy évtizede Bécsben elképzelhetetlen volt, napjainkban hetente megesik: százszámra akadnak jegyek bizonyos előadás előtti napon a kasszában.

Színházba menni mindig izgalmas. Hatványozottan az, ha bemutatóra vagy olyan operaházba jut el az ember, ahol korábban sohasem járt. Belépni a bayreuthi Markgräfliche Opernhausba azonban ezeknél is emelkedettebb érzés. Az első tavaszi napsugaraktól nyújtózó álmos bajor kisváros példás rendben tartott barokk utcáin kívülről nem igazán tűnik fel a hat éves restaurálás után újjáéledt épület. Az előcsarnok, illetve a rendhagyó alakú hófehérre festett lépcsőház teljes puritánsága mindegy előkészíti azt a valószerűtlen érzetet, ami azonnal hatalmába keríti a nézőtérre belépőt. A kizárólag fából és festett vászonból készült 1748-ban átadott kékeszöldben és aranyban játszó nézőtér mit sem változott az elmúlt 250 év alatt. Pusztán a villanyvilágítás és a széksorok jelzik az idő múlását. A felújítók a fák eredeti színeit állították vissza, sok helyen megőrizve a kopásokat, a szúette lépcsők pedig úgy nyikorognak, hogy az bármely skót kastélynak büszkeségére válna.