Csontig ható szél a Staatsoper jólismert árkádjai alatt 1997 februárjában. Egyesek úgy felszerelkeznek, mintha a Himalája K2-es alaptáborában lennének, pedig csak állójegyhez szeretnénk jutni Plácido Domingo másnapi (mint utóbb kiderült utolsó) bécsi Otellójára. Az előadás előtt Hollender úr libben a függöny elé, hogy exkuzálja az erős megfázással küszködő a főhőst, aki akkoriban még „csak” a Három tenor egyike volt. Domingo „intelligensen énekelt”, próbált biztonsági köröket futni, csak hát Otello nem egy megúszható szerep. A művész érezhetően (és hallhatóan) egyre jobban szenvedett – a közönség szintén. Végül a II. felvonás nagymonológjában annyira tarthatatlanná vált a helyzet, hogy Domingo földhöz csapta a köpenyét és kisétált a színpadról. Függöny.
Természetesen nem Petur bán volt Sólyom-Nagy Sándor legnagyobb szerepe, tizedannyi énekelni valója sem akadt a Bánk bánban, mint A nürnbergi mesterdalnokok Hans Sachsaként. Egyszer még le is mérte a Wagner-szólamot, hogy büszkén állapíthassa meg: két óra húsz perc. Tudta, aki ép hangszalagokkal végig bírja énekelni és élni Sachsot, mindenre képes a színpadon. Nehéz lenne választani, hogy melyik volt a legjelentősebb alakítása, hiszen mintegy nyolcvan szerep birtokosaként közel negyvenöt évet élt az Operaházban. Élt, nem pusztán dolgozott, ugyanis élete minden szegmensét – mind énekesként, tanárként, mind családfőként – csak teljes szívvel és hatalmas lángon égve tudta elképzelni.
Kideríthetetlen, honnan ered a végtelenül találó bonmot: „Az Anschlusst egykor önfeledten ünneplő osztrákok a II. világháború után voltak olyan leleményesek, hogy elhitették a világgal, Beethoven osztrák, Hitler pedig német volt.” A mondás persze nem egyszerű néplélek-ismeret, hanem egy évszázadok alatt csiszolódott vezető hatalom győztes-politikájának tökéletes leképezése, melyet a Lajtán túlról rendre irigykedve voltak kénytelenek szemlélni. Mintha valami hasonló gondolatmenet húzódna a napokban éppen százéves Salzburgi Ünnepi Játékok vezetői gesztusában, akik éppen idén látták elérkezettnek az időt, hogy a vírus miatt csendesre sikeredő fesztiválra 
Az 1920. augusztus 7-én született Radnay György életének rövid ötvenhét éve két, szinte azonos hosszúságú szakaszra bontható: az operaházi és az azt megelőző időszakra. Kanyargós, megpróbáltatásokkal teli utat járt be a művész, mire 1949-ben a Bajazzók Tóniójaként debütálhatott. A nógrádi falusi fiú ugyanis hiába vonzódott a színpadhoz, érettségi után egy textilgyárba került bérelszámolóként, majd ifjúságának legszebb hat évét a világháború emésztette fel. A hosszú szovjet hadifogságból – melyben bajtársait sok estén át vigasztalta énekével – csak 1947-ben térhetett haza. Ekkor iratkozott be a Nemzeti Zenedébe, ahol dr. László Géza, a nagy hírű énektanár mellett Nádasdy Kálmán és Pless László növendéke lett. Huszonnyolc évesen, nem sokkal a vasfüggöny lehullása előtt még egyszer kijutott Nyugatra, egy genfi énekversenyen második díjat nyert. Tóth Aladár ezután szerződtette az Operaházhoz a Zeneakadémiát nem végzett fiatalembert. 
Tavaly számos kiállítással és rendezvénnyel emlékeztek meg a Bauhaus centenáriumáról, ma pedig a mozgalom egyik vezéralakjának, Moholy-Nagy László születésének 125. évfordulójára emlékezhetünk. Kevés olyan eleve kiválóan dokumentált és alaposan végigkutatott ága van a művészettörténetnek, mint a Bauhaus. Ahogy Kocsis Róza írta egy tanulmányban: „A weimari köztársaság légkörében született, baloldali szellemiségű Bauhaus (…) összekapcsolta a »művészi szellemit és a képzőművészeti vagy technikai célszerűt«. E felfogás jegyében több képzőművészeti ággal foglalkozott egyszerre, hogy az új kor igénye szerinti új formákat megtalálja. Színpadot is tartott fenn, ahol a polgári színház válságából kiutat keresők modern színjáték- és színpadformákkal kísérleteztek.” Ám míg a képzőművészet vagy az építészet területén a Bauhaus alkotások nemcsak előre mutatók, hanem maradandók is voltak, a csoport színház-művészeti elképzelései leginkább érdekes kísérletnek tekinthetők, melyek sem a szakmai kánonban, sem a közönség lelkében nem eresztettek gyökereket.
Egy nagy múltú német zeneműkiadó Gustav Mahler életművét igyekszik kitisztázni és sorra jelenteti meg új kiadásban a komponista műveit. Kutatásaik során jutottak el Budapestre, illetve a III. szimfónia 1905-ös magyarországi bemutatójához, melyet egy teljesen ismeretlen karmester, bizonyos Feld Kálmán vezényelt. A város zenei élete a századfordulón meglehetősen behatárolt és átlátható volt, olyan hivatalos nagyzenekara, amelyik képes egy Mahler-szimfónia megszólaltatására egyetlen akadt, mégpedig az Operaház muzsikusaiból alakult Filharmóniai Társaság. Ennek megfelelően olyan karmester sem élhetett a fővárosban, akinek nevét ne jegyezte volna fel a hazai zenetörténet. Ki lehetett a jóformán semmiből előkerült Feld Kálmán és hogyan mutathatta be a nehéz és összetett, „modern” művet? A történet számos izgalmat rejt!
Ottrubay Melinda élettörténete olyan, mint egy mese. Egy jellegzetesen 20. századi, és igencsak közép-európai mese. Szép, kerek, ám az már korántsem biztos, hogy valóban annyira mesés volt, mint amilyenre azt a hivatalos fórumok csiszolták. Az Esterházy hercegnévé lett balerina és férje életéről – nyilvánvalóan a család hathatós segítségével – 1999-ben jelent meg egy meglehetősen gyengén megírt, szaklektort elkerült könyv Griff és rózsa címmel, melyben a főszereplők életrajza alázatosan ki lett kozmetikázva. Így az olvasó valódi mélységek és oknyomozás helyett inkább csak egy leányregényt kap kézhez. Pedig az igazi történet sokkal érdekesebb lehetett.
Elszállt a lassan sorvadó testből a lélek, egy különleges ember lelke. A legszebb halál is megadatott számára, egy szombat reggel nem ébredt fel. Kérhet ennél többet az ember!?
1. Bécs bombázásakor, 1945. március 12-én érte végzetes találat a Staatsopert. Lee Miller néhány hónappal később készült fotóján Irmgard Seefried, a világhírű szoprán látható. (Fotó: @Lee Miller Archive, England)
Lehetséges, hogy azoknak van igazuk, akik azt állítják, hogy útravalóul mindnyájan azonos számú szívdobbanást kapunk, aztán mi döntjük el, hogy milyen iramban fogyasztjuk el azt a tarisznyánkból? Más magyarázatot nehéz lenne találni arra a végtelen igazságtalanságra, hogy hogyan tűnhet el egy életerős 44 éves nő egyik napról a másikra a föld színéről. Dóra nem hétköznapi lángon égett, ő sokkal hevesebben-sebesebben használta a szívét és a tüdejét, mint az átlagemberek. Mintha valahol mélyen megérezte volna, hogy a békés nyugdíj, de még forrón szeretett kisfia felcseperedése sem adatik meg számára.