„Apukám, ennyi volt, mindent elértünk, hová lehet innen még eljutni!?” – még szinte ma is hallani Seregi László jellegzetes hangját. És ez a mondat nem is akárhol hangzott el, hanem a Metropolitan Opera színpadán, 1990-ben, az Ausztrál Nemzeti Balett Spartacus-vendégjátéka után. A koreográfusnak igaza volt, sem ő – a II. világháborút nagy szerencsével megúszó, egykor Stern Laci névre hallgató néptáncos –, sem a Nyíregyházáról elindult balett-táncos még csak nem is álmodhattak a magyar rendszerváltás előtt New York-i vastapsról. Ráadásul, ha nem is a legrövidebb távon, Seregi jóslata valóra is vált: A makrancos Katát megalkotta még, de az életmű koronájának szánt Vihar sosem készült el, az akkor 35 éves Szakály Györgyre pedig várt néhány jó táncos-szezon és ikonikus szerep, élete második felét azonban fokozatosan behálózta a megkeseredettség.
Mindhalálig tánc (1993, fotó: Mezey Béla, forrás: Operaház Emléktár)
Szakály György épp oly messziről indult, ahonnan azt az 1960-as évek kultúrpropagandája elvárta. Édesanyja konzervgyári munkás volt, édesapja villanyszerelő. A kisfiú azonban színpadra vágyott, és amikor megtudta, hogy a balettintézeti növendékek már a második évfolyamban felléphetnek az Operaházban, nem volt maradása otthon. „Cigányéleted lesz neked, édes fiam, meglásd. A bátyádnak nagyon jó szakmája van, miért nem mégy te is autószerelőnek, mint ő, autóvillamossági szerelőnek” – bocsátotta útjára a nagymamája.
Szakály György és Volf Katalin A rosszul őrzött lányban
(1987, forrás: Operaház Emléktár)
A felvételin a kissé túlkoros fiút huszonöt társával együtt 3.500(!) jelentkező közül választották ki. A Balettintézetben két olyan évfolyamtárssal doppingolták egymást, mint ifj. Harangozó Gyula és Lőcsei Jenő. Huszonegy éves, amikor Gál Jenő növendékeként a Párizs lángjai pas de deux-jével diplomázik. „Belőled lesz még valaki...” – jelentette ki a vizsgakoncert után Berta, az Operaház mindentudó liftes nénije. A pályakezdés azonban még váratott magára, a kor szokásai szerint ugyanis a legjelesebb növendékeket további egy évig a Szovjetunióban csiszolták. Így került Lőcsei és Szakály, a két kollégiumi szobatárs Leningrádba.
Faust - Walpurgis-éj (1985, forrás:Operaház Emléktár)
Már eddig is hosszú volt a Szabolcsból induló út – mely valójában csak ekkor kezdődött el. Ekkoriban Budapesten a hétköznapokon is igen magas színvonalú előadásokat láthattak, illetve működhettek közre bennük Fülöp Viktor, Róna Viktor, Havas Ferenc, Dózsa Imre, vagy a feltörekvő Keveházi Gábor oldalán. A növendékek számára természetes volt a „vérre menő” küzdelem, igazából nem egymás ellen, hanem a színpadért. Azt pedig ma már nehéz elgondolni, hogy mekkora társadalmi felemelkedési lehetőséget jelentett egy vidéki gyereknek 1990 előtt az Operaházban táncolni, és egyáltalán: művésszé válni. Az elhivatottak számára – és Szakály világéletében a végletekig az volt – ez a hivatás nem ért véget a balett-teremben: olvastak, színházba és moziba jártak, művelték magukat, hogy többek legyenek, hogy megértsenek valamit a világból, és a befogadott élményeik által elmélyítsék művészetüket.
Szakály György és Pongor Ildikó a Szentivánéji álomban
(1989, fotó: Mezey Béla, forrás: Operaház Emléktár)
Mire 1977 nyarán hazaérkezett Leningrádból, már Seregi László volt a balettigazgató, és a férfitáncosok mezőnyében elkezdődött egy lassú generációváltás, melyben oroszlánrész jutott a három egykori évfolyamtársnak. A repertoár és az együttes is hatalmas volt, évi száz feletti előadást tartottak itthon, valamint a külföldi turnékon. Az egész estés baletteken kívül számos kortárs egyfelvonásos színesítette a műsort, melyeket részben a legjelesebb nemzetközi koreográfusok alkottak. Szakályt operaházi tagsága első hónapjaitól kezdve szólófeladatokkal bízzák meg, a ranglétrán is szabályosan jutott a csúcsra (1980-tól címzetes magántáncos, 1982-től magántáncos, 2000-től első magántáncos). Első főszerepei után – Crassus, A világ teremtése Ördöge, A próba Júdása és a később ötféle koreográfiában eltáncolt, hosszú évek alatt ikonikus alakítássá érő Mandarin – tisztességes kritikákat kap, a valódi kitörés azonban még várat magára.
Szakály György és Rudi van Dantzig (1982, forrás: Operaház Emléktár)
A hosszú szereplistán egy holland balett lehetett a fiatal táncos számára az a mérföldkő, amellyel belső utazása elindult. Érthetetlen, hogyan siklott át a kulturális cenzúrán Rudi van Dantzig Emlékmű egy halott fiúért című táncjátéka, melyet 1982 őszén mutattak be az Erkel Színházban. „A balett hőse olyan fiatalember, aki a társadalomból kivetettnek érzi magát, mert hajlama és magatartása nem felel meg a konvencióknak. A folyamatos szorongás gátlásossá teszi a nőkkel szemben, magával a szekszualitással (sic!) szemben és végül félelmetessé válik számára a jövő, illetve maga az élet” – írta le a mű cselekményét a korabeli szemérmes műsorfüzet. A premier után – melyben a főszerepet alakította – Szakály már jóval több, mint egy ígéretes táncos.
Macskák (1983, forrás: Madách Színház)
Ironikus módon az országos ismeretséget nem az operaházi főszerepek hozzák meg számára, hanem a Macskák magyarországi bemutatója. Ismét Seregi az, aki átcsábítja Szakályt a Madách Színházba, ahol aztán több mint négyszázszor ölti magára Mefisztulész jelmezét. 1985-ben lett harminc éves, s egyúttal ez beérkezésének éve is, hiszen ekkor mutatják be főszereplésével az Eltüsszentett birodalom című filmet (ez az első műfaji kirándulása, melyet igen sokféle feladat követ majd), ekkor koreografálja számára Pethő László a Faust balettbetétjének szólóját (az aranyra festett, egyetlen fügefalevéllel takart Szakályra évekig álltak sorba jegyért), és – meglepő módon némi hezitálás után – ekkor bízza rá Seregi a Rómeó és Júlia Mercutióját. (Ez az alakítás jóval több lett, mint Művész és Szerep találkozása: aranyoldal a Magyar Balettjátszás Nagykönyvében.)
Szakály György és Keveházi Gábor a Rómeó és Júliában
(1985, forrás: Operaház Emléktár)
„Jobb” szezonjaiban száz-százhúsz estén is színpadon áll, az 1980-as években a határok is kinyílnak számára, külföldön legtöbbször Bonnban és Dortmundban lép fel, Vámos György meghívására. Szakály nem volt kifejezett danseur noble-alkat, így vélhetően cseppet sem bánta, amikor az üresfejű álomhercegeket fokozatosan valós figurákra, izgalmas karakterekre cserélhette. Később büszkén emlegette, hogy négy kontinensen is táncolt, valamint olyan alkotóknak lett a múzsája Seregi mellett, mint Pártay Lilla, Fodor Antal és Vámos György. Korántsem szokványos, hogy igazán emlékezetes alakításai pályafutásának második felére datálhatók, ekkorra vette át Fülöp Viktor szellemi örökségét (melyet – egyszerre személyes és műfaji tragédiaként – továbbadnia már nem volt kinek). A mandarinok, Zuboly, Girej kán, Simone anyó, Zorba vagy Capulet többek között utánozhatatlan kisugárzásának, tekintetének, hatalmas, „mesélő” kezeinek hála immár nem pusztán balett-táncosi, hanem színészi-összművészeti alakítások lettek.
Szakály György és Popova Aleszja a Rómeó és Júliában
(2007, fotó: Mezey Béla, forrás: Operaház Emléktár)
„A művész vagy erős, vagy elpusztul.” A Kodály Zoltánnak tulajdonított mondatot a táncos egy közeli barátjától kapta útravalóul, élete talán legválságosabb időszakában. Szakály erős volt, mégis elpusztult. Kétszer bocsátotta el az anyaszínháza – méltatlanul. Önmagába vetett hitének hála mindkétszer talpra állt, de sebeit örökre hurcolta. „Megbocsátani? Feledni!” – nyilatkozta ekkor szokásos kíméletlen őszinteségével. Az újságírók ugyanis gyakran megtalálták, ő pedig remek riportalanynak bizonyult. Mindig okosan nyilatkozott, gondolatait pontosan meg tudta fogalmazni, érzékenyen beszélt – de valójában önmagáról, belső világáról gondosan hallgatott. „A táncos tükör előtt éli le életének egyharmadát; én is – tehát tudom, milyen vagyok. Saját életünk megkönnyítése érdekében tisztában kell lenni önmagunkkal. A múltból nem lehet megélni, csak a mai teljesítmény számít.” Végül 2010-ben, 33 éves tagsággal a háta mögött, búcsúelőadás nélkül, szinte észrevétlenül hagyta ott az Operaházat.
A csodálatos mandarin (1998, fotó: Mezey Béla, forrás: Operaház Emléktár)
Ám Szakály György nem „csak” táncos volt, fellépett Psota Irén estjén, eljátszotta Ká-t A dzsungel könyvében, és előadott egy Nizsinszkij-monodrámát is. Csak ő tudta, hogy ezekkel a kirándulásokkal kitágította-e a művészetét, vagy inkább menekülőutakat keresett a véges táncos-lét utánra. Emellett természetesen kipróbálta magát koreográfusként és próbavezető balettmesterként is (ez utóbbi lehetett volna számára a valódi szakmai folytatás), sőt 1992 és 1995 között – tehát a rendszerváltozás utáni ingoványos években – ő vezette az Operaház balettegyüttesét. Nem volt ideális igazgató. Bár a hagyományokat sikeresen továbbvitte, de valódi perspektívát nem tudott adni az együttesnek (ez később az egykori évfolyamtársnak, ifj. Harangozó Gyulának sikerült), távozásakor pedig megfogadta, hogy nem vállal több vezetői állást. Ám az élet közbe szólt…
Cristoforo - próbakép Rudolf Nureyevvel (1992, fotó: Mezey Béla, forrás: Operaház Emléktár)
Ha egy táncos a színház közelében akar maradni, idővel visszaül az iskolapadba, hogy koreográfus-, vagy balettmester-diplomákkal bővítse a portfólióját. Szakály mindkettőt megszerezte, és 2003 után a Táncművészeti Főiskola oktatója lett. Talán magának sem vallotta be, hogy az iskolai tanítás nem volt igazán neki való, habitusából adódóan sokkal inkább kész, felnőtt művészekkel kellett volna foglalkoznia – erre azonban nem kapott már lehetőséget. Azt a fajta elhivatottságot, elemi színpad-vágyat, a mindent feláldozó-felégető és minden egyebet felülíró művész-ösztönt, amely őt és néhány kortársát hajtotta, a következő generációkban hiába kereste. Ez pedig óhatatlanul is súrlódásokhoz és feszültségekhez vezetett. „Épp most mondta az egyik növendékem, hogy kicsit izomláza van. Mondtam neki én nem emlékszem arra, mikor nem volt.” A pikírtnek tűnő megjegyzés jól példázza az 1960-as években végzett mester és a negyven évvel későbbi növendékek közti hozzáállás-különbséget. Ám a 2000-es évektől mégis az Andrássy út helyett a Kolumbusz utca lett Szakály György második otthona, ahol ifj. Nagy Zoltán, majd Zórándi Mária tragikusan korai halála után végül rektorként kellett (kellett!?) helytállnia. Az önként vállalt, ám mégis kényszerű időrabló és idegőrlő irodai munka, a végeérhetetlen megbeszélések és meddő reprezentációk közel sem szolgáltak hasonló sikerekkel, mint az egykori vastapsos esték. Megkeseredett emberként hagyta maga mögött végül 2019-ben az Egyetemet. Hivatalos munkákkal nem keresték ezután, magániskolában, lelkes amatőröket oktatott.
Szakály György a Táncművészeti Egyetemen (2008, fotó: Csillag Pál, forrás: MTE)
Amikor élete alkonyán egy újságíró a barátai felől érdeklődött, Szakály így felelt: „Van egy-kettő. Régiek. Olyanok, akik nem sértődnek meg, ha hosszú ideig nem hívom fel őket.” Csak remélni lehet, hogy az önként vállalt elmagányosodása alatt voltak mellette olyanok, akik legalább egy kicsit meg tudták könnyíteni a belső harcait ennek a mindenkivel (így önmagával is) kíméletlen, különleges embernek. Utolsó éveiben nemcsak a teste fogyott vészesen, hanem az egykor huncut szemeiből is kiveszett a fény, rókamosolyú fanyar iróniájába is egyre több lett az epe.
Szakály György és Végh Krisztina A rosszul őrzött lányban
(1998, fotó: Mezey Béla, forrás: Operaház Emléktár)
Gyuri nem akarta megérni az idei kerek születésnapját. Nem akart 70 éves lenni, riportereket fogadni, félig őszinte és értetlen laudációkat hallgatni, kényszeredett mosollyal tortákat vagdosni. Hosszú betegsége alatt fokozatosan zárta ki a külvilágot, mígnem teljesen elvonult – mint a nagyvadak a természetben –, és még kevesebbekkel állt szóba, mint korábban. Nélkülözöttségét, haldoklását magánügyként kezelte. Búcsúztatója kissé Seregi Rómeó és Júliájának zárójelenetére emlékeztetett, a szerelmespár holtteste felett ott is diplomatikusan kezet ad egymásnak a jobb és a bal oldal. Legalábbis a függöny legördültéig.
A Macskák jubileumi előadása (forrás: Madách Színház)
Végakarata szerint urnáját nem a Farkasréti temető elit művészparcellájában helyezték örök nyugalomra, hanem messze a főváros zajától, Nyíregyházán. Utolsó üzenetével a hátramaradottak szemébe vágta egy élet összegyűlt keserűségét: itt hagytalak titeket, ti pedig felejtsetek el engem! Miután távozott a Táncművészeti Egyetemről, lemondóan nyilatkozott az egyik napilapban: „Úgy látom, nem hagytam nagy űrt magam után.” Gyuri, nem is tudod, mekkorát tévedtél!
