A Szilágyi Arabellánál alig egy évvel idősebb Gustav Mahler huszonnyolc múlt, amikor megérkezett Budapestre, immár háta mögött tudva a ljubljanai, olmützi, kasseli, prágai (itt vezényelt először Wagner és Mozart műveket) és lipcsei színházakat, melyek közül több helyről kisebb-nagyobb botrányok közepette távozott. Ekkorra annyit már megtanult, hogy csak akkor lehet valódi együttesvezető – tehát akkor tud érdemi munkát végezni –, ha olyan röghöz kötött, tíz hónapon keresztül együtt dolgozó szólistagárda áll a rendelkezésére, melyek tagjaival megvalósítható a teljes repertoár – azaz klasszikus társulatként tudja működtetni a rábízott művészkollektívát. Az 1880-as évek végén egy részben önkéntes, részben éppen Mahler által szorgalmazott generációváltás zajlott az Operaházban. Csak a szoprán fachba ő szerződtette a gyorsan eltűnő Eibenschütz Johannát, Müller Irmát, Raditz Céliát és Schiff Etelt, a kisebb szerepekben egy évtizedig működő Gábos Nellyt, a koloratúraként 1913-ig kiválóan használható Sz. Bárdossy Ilonát és mindenekelőtt az alig huszonegy éves Italia Vasquezt, aki mind olasz, mind német főszerepekben hosszútávon is főnyeremény lett (rövid távon viszont Szilágyi Arabella konkurenciája).
Szilágyi Arabella Brünnhildeként
Forrás: Operaház Emléktár
Mahler ambiciózus tervei között szerepelt az akkori operairodalom non plus ultrája, Wagner tetralógiájának magyarországi bemutatója is, mellyel egyszerre villanthatta fel tehetsége legjavát és bebiztosíthatta igazgatói székét. Viszont az a művészegyüttes, amelyik többé-kevésbé el tudja játszani a Hugenottákat, az Aidát vagy a Lohengrint, még közel sem biztos, hogy A walkür minden szerepére is tartogat megfelelő szólistagárdát. Az operakarmesterként már elég sokat látott Mahler nyilvánvalóan működése első heteiben ebből a szempontból is hallgatta az Operaház előadásait, s viszonylag gyorsan felfedezte, hogy a társulat egyetlen szopránja sem potens Brünnhilde. A végül 1889. január 27-én megvalósult premier körül hatalmas volt a sajtó érdeklődése, és a lapok már 1888. október 21-én hírül adták, hogy a karmester a félévvel korábban elbocsátott Szilágyi Arabellát szemelte ki Wotan legkedvesebb lánya szerepére.
Mahler és a szoprán viszonyrendszere a legendák ködébe vész. Nem tudni, ki hívta fel az igazgató-karmester figyelmét az Andrássy gróf által diszkréten patronált, az Operaházból alkalmatlanság miatt elbocsátott ambiciózus művésznőre. Az sem fog soha kiderülni, hogy Mahler hogyan látta meg a Szilágyi Arabellában szunnyadó tehetséget és milyen módszerekkel simogatta ki belőle, hiszen biztos, hogy korábban nem dolgozott ennyire intenzíven egyetlen énekessel sem. Noha Mahler többször elzarándokolt a bayreuthi ősforráshoz (ráadásul még Cosima királyságának megszilárdulása előtt), így tisztában volt a „kanonizált” Wagnerrel, éppen a magyar nyelvvel, a wagneri dikció alapjával állt hadilábon, ahogy valószínűleg a teljesen értelmetlen és gyakran énekelhetetlen műfordításokhoz szokott hazai énekesek is. A karmester – aki még maga sem számított rutinos Wagner-interpretátornak – valószínűleg nem csupán betanította a szerepeket, hanem énektechnikai és esetleg színpadi segítséget is adott Szilágyinak (bár ebben jelentős szerepe lehetett a Nemzeti Színházból játékmesternek szerződtetett Újházi Edének, a Parasztbecsület esetében pedig Jászai Marinak). A szoprán bizonyára az ő hathatós támogatásával fejlődött az Operaház vezető művészévé. Bár neve ma már csak adat, valaha Wagner és a verista szerepek első megszólaltatójaként messze ható viszonyítási pont volt. Felvételek híján (Szabó Ferenc János szíves közlése), csak a kritikák alapján tudjuk elképzelni, miféle hang lehetett. Biztos, hogy Mahler nem volt varázsló, egy Violetta-vocéból nem tudott olyan brünnhildei hangadást kinyerni, mint amilyet a 20. század második felétől (Birgit Nilssontól Marton Éváig) megszoktunk.
Forrás: Operaház Emléktár
Az utókor úgy könyvelte el Szilágyi Arabella életútját, mintha A säckingeni trombitás irgalmatlan bukása után két évvel A walkür-premier kolosszális diadal lett volna. Ahogyan a legendákkal lenni szokott, ennek is van valóságalapja, de ahogyan a Nessler-opera kudarca nem volt végzetes, a Wagner-debütálás sem aratott azonnal osztatlan sikert. Annyi bizonyos, hogy a pályafutás első nyolc kudarcos esztendejét 1889 után hét bőséggel teli év követte. ha a kritika kezdetben bizalmatlan is volt a gyakran ócsárolt művésszel szemben, de azért rögzíti a minőségi ugrást. „Brünnhilde szerepét Szilágyi Arabella kisasszonynak osztották, s ez egymaga merészebb vállalkozás volt, mint az egész Nibelung-ciklus színre hozatala. A kisasszony rendkívül szorgalmasan tanulta be a szerepet, gondot fordítva a szöveg jó ejtésére is. Kétségtelenül a leggyöngébb személyesítője Brünnhildének, aki valaha színpadon megfordult. De amit ma produkált, tőle az is sok, az is meglepő volt és mai sikere kétségtelenül nagy haladás pályáján. Részesült végre őszinte, egyhangú tapsban is, kiválóan zeneértő, előkelő közönségtől.” (Budapesti Hírlap) „Kíváncsian várta a közönség Szilágyi Bella k. a. újabb debütjét. A kisasszony hónapokig készült Brünnhilde szerepére és nem minden eredmény nélkül. Brünnhilde eszményét ugyan legföljebb külsőleg érte el, de azért voltak tagadhatatlanul sikerült mozzanatai.” (Pesti Hírlap) „Szilágyi Bella, Brünnhilde, mindenkit meglepett a nagy haladással, melyet rövid idő alatt tett a művészetben. Hangja e szerep igényeihez képest ugyan kissé vékony és bizonytalan, de frissen cseng és erőben is megüti a kellő mértéket. A művésznő jól énekelt és igen szépen játszott, valóságos színművészi tökéletességgel. Énekén és játékán meglátszott két jeles mesterének, Mahlernek és Újházinak kiváló gondja.” (Nemzet)
A walkür bemutató színlapja
Forrás: Operaház Emléktár
Szilágyi Arabella évad végéig nyolc előadásban énekli a walkürt, alakítását a kritika igazán csak ősszel kezdi etalonként emlegetni. Mahler 1891 márciusáig tartó budapesti regnálása alatt összesen tíz új főszerepet bíz rá – többet, mint bármelyik énekesnőre – s ezek javát ő maga tanítja be és vezényli. A szoprán korábbi repertoárját teljesen lecseréli erős, drámai hangot és alkatot kívánó őserejű hősnőkre. Nem minden alakítását kíséri siker. Szilágyi hangja nem lehetett különösebben képzett, sokszor volt bántóan hamis is, sokkal inkább az érzelmei, mintsem a technikája vezérelhette. Bár ez nem volt újkeletű jelenség a magyar operaszínpadon, a művésznek nemcsak Mahlerrel volt szerencséje, hanem az általa beérkezett Wagner és verista repertoárral is, mely Szilágyi tehetségének és habitusának is kedvezett.
Brünnhilde 1889-es jelmezterve
Forrás: Operaház Emléktár
Az 1889/90-es évad első új feladata a Lohengrin „pogány főgonosza” volt. „Szilágyi Arabella Ortrudjáért teljes elismerést érdemel, van hozzá erőteljes drámai hangja és kifejező temperamentuma is.” (Pesti Napló) Decemberben azonban a Pesti Hírlap kritikusa nem minden él nélkül megjegyzi, hogy „Szilágyi Bella kisasszony ma egypárszor annyira disszonált, hogy a rózsafüzérek, amelyekkel Elza erkélye díszítve volt, ijedtükben lehullottak.” Goldmark Merlin című operájának főhősnője, Viviana az 1887-es premier óta „idegen kezekben” volt, ugyanis nem akadt a társulatban olyan drámai szoprán, aki meg tudott volna birkózni a szólammal. A nagy Lili Lehmann-nal való összehasonlításban Szilágyi is erősen alul maradt. Marschner Templomos és zsidónője Mahler balfogásai közé tartozik, bár a szopránt nem bírálták, a mű pedig gyorsan eltűnt a játékrendről. A csábos-csábító Sába királynője viszont Szilágyi jobb szerepei közé tartozott, ezúttal technikai fejlődését is elismerik. „Éneke biztosabb, játéka kifejezőbb lett. Orgánuma főleg a hevesebb szenvedélyek tolmácsolására igen alkalmas, de kissé éles a lágyabb érzelmek kifejezésére.” (Pesti Hírlap)
Ortrud jelmezterve (1890)
Forrás: Operaház Emléktár
A következő szezon Mahler legendává lett Don Giovanni-premierjével indul. A Mozart-repríz szereposztásának papírforma szerinti legmeglepőbb pontja Szilágyi Arabella Donna Annaként, hiszen a szoprán hangképzése nagyon messze állhatott a szólam követelményeitől, a II. felvonás áriáját (Non mi dir, bell'idol mio) ki is hagyta. „Meglepő haladás, melyet a szünet alatt Szilágyi Arabella kisasszony tett. Hangja előnyösen megerősödött, az előadás titkaiba is jobban belehatolt. Donna Annája elfogadható ábrázolás, ha mindjárt hiányzik is belőle az igazi lélek és melegség.” (Fővárosi Lapok) „Szilágyi k. a. ma újból megmutatta, hogy ambícióval, erős akarattal és szorgalommal mit lehet elérni. Nagyszabású drámai vonásokat hiába keresnének az ő Donna Annájában, hangjának sincs meg az az édes sivatagsága, mely az igazi szép énekhez szükséges, de előadásában meg van a kellő temperamentum, s az az energia, a melyet ez a szerep megkíván. Különösen sikerült neki a híres elbeszélő recitativo és a Bosszúária.” (Budapesti Hírlap)
Nem tudni, Szilágyi hogyan és hol töltötte a nyarat 1889-ben, a kritikák hangneme mindenesetre fokozottan megengedőbbé, olykor barátságosabbá vált. Október 16-án Mahler egyetlen pesti Álarcosbál előadásán meglepően pozitív fogadtatás mellett debütál Ameliaként – a szerepet mégsem énekli többé. A karmester balsorsú premierjei közé tartozik Franchetti Asraelje is, mely mindössze négy előadást ért meg. Mahler mintha beleszerelmesedett volna Szilágyi Arabella hangjába vagy legalábbis a tehetségébe, mással nehéz ugyanis magyarázni, hogy válogatás nélkül osztja rá Donna Anna koloratúr, Amelia magas szoprán, Sába királynője és Ortrud mezzo szólamát éppúgy, mint az Asrael egyfelvonásnyi Lidoriájának altját – s mindezt két hónapon belül.
Santuzza jelmezterve (1890)
Forrás: Operaház Emléktár
Mahler 1889 karácsonyára igen szerencsés módon választott premiert, amikor is hét hónappal (nem pedig három héttel, ahogy a fáma szól…) a római ősbemutató után, december 26-án műsorra tűzi a Parasztbecsületet, és Santuzza szólamát természetesen kedvenc szopránjának szánja. A közönségsiker váratlanul hatalmas, a kritikák elsősorban a mű újszerűségét elemzik, kevesebb szó esik a közreműködőkről. „Szilágyi Bella k. a. nagy gondot fordított szerepére. A játékban Jászai Mari asszony útmutatását követte s ez meg is látszott alakításán. Santuzzát igazán művészileg játszotta meg. Zeneileg azonban nem állt hasonló magaslaton. Előadásában meg volt ugyan a kellő drámai erő és szenvedély, de hangja nem elég lágy és simulékony a nyugodt kantilénához.” (Pesti Hírlap) Szilágyi énektechnikailag bizonyára nem képes túllépni a saját korlátain, azt azonban ekkor még egyetlen kritikus sem tudhatta megmondani, hogy hogyan is kellene vokálisan megformálni a mű szólamait, hiszen a Parasztbecsület indította el azt a hatalmas lavinát, mely a 19. század végi olasz énekstílus teljes átalakulásához vezetett. Itthon – éppúgy, mint A walkür esetében – Szilágyi Arabella (és a magyarul nemigen értő-beszélő Mahler) a szerepek első megszólaltatójaként úttörőnek számított, sőt, a szerepeibe később beálló kolleginának viszonyítási, a kritikusoknak pedig összehasonlítási alap lesz.
A Bolond Istók karikatúrája
1891 január végén távozik Beniczky Ferenc intendáns, utódjául gróf Zichy Gézát nevezik ki. Március 1-én kerül sor az utolsó Mahler–Szilágyi premierre, Mendelssohn Loreley című röpke töredékét kétszer szólaltatják meg – sikerrel. A március 10-i Parasztbecsület előadást megtiszteli jelenlétével Ferenc József császár. Talán ez az este Szilágyi Arabella pályafutásának csúcsa. A sárvári zsidó lány, Andrássy gróf balkézről való lányának anyja, aki tizenegy éve debütált a Nemzeti Színházban még csak harminc éves lesz ősszel. Karrierje elérte a tetőpontot. Botrányok közepette március 16-án reggel Gustav Mahler hamburgi szerződéssel a zsebében elhagyja Budapestet. Nincs adat arról, hogy ezután találkozott-e még valaha a szoprán és a karmester. Aznap Szilágyi Arabella Erkel Sándor vezényletével Ortrudot énekel. A karzat Mahlert, a földszint Erkelt élteti. A szezonban még egy Lohengrin előadás várja Szilágyit, a következő éves szerződését – melyben 2000 forinttal több szerepelt annál a megalázó összegnél, melyet az előző két évadban kapott – nem írja alá. Két nappal utolsó fellépése után Gorziában elhunyt Andrássy Manó gróf. Szilágyi Arabella május elején az Új (ma Zichy Jenő) 35. számú telekre építési engedélyt kér. A Mészner és Arndt cég által kivitelezett háromemeletes bérháza ma is áll. Ilyen ingatlanbefektetést egyetlen hajadon magyar operaénekes sem engedhetett meg abban a korban. Nem csoda, hogy a szoprán nem sietett vissza az Operaházba.
