Krúdy Gyula volt az egyetlen, aki két írásában is releváns nyomot hagyott az utókornak arról a titokról, melyet talán egész Budapest suttogott annak idején. Hogy ki lehetett a gavallér, akinek támogatásával a húszesztendős kezdő énekesnő 1881-ben házat vehetett az akkor még igen kies Gellérthegyen, s aki egyúttal a születendő kislány, Szilágyi Ágota inkognitóba burkolódzó nemzője lehetett? Az apa neve a lány egyetlen hivatalos iratában sem szerepel. Krúdy, a századfordulós főváros rejtélyeinek ismerője nagy mesélő volt, történeteiből egy évszázad távlatából nem könnyű kibogozni, hol értek véget a tények és hol kezdődött a fantázia. Az akkor már visszavonult művésznőről két írásában emlékezett meg, 1923 karácsonyán A Magyarország emlékkönyvébe című tárcájában, illetve 1932-ben A számozatlan fiáker regényében.
Forrás: Operaház Emléktár
„Szemközt lakom a bársonyfekete, gyémánttüzű operaénekesnővel, Szilágyi Arabellával és délutánonként elnézegetem a szalóniasan csukott határt, amelyből egy ezüstfejű, gyomorbeteg tekintetű öreg gróf, A. Manó megérkezik a művésznő udvarlására” – írta 1923-ban, majd évekkel később meg is nevezi a fiákerező grófot: „Így Andrássy Manó gróf is, amikor ezüstszakállával, a földkerekség legkényelmesebb »számozatlanjával« elhajtatott délutánonként az operai művésznő, Szilágyi Arabella tisztelgésére, hogy legújabb énekleckéit meghallgassa...” Nem lehetünk elég hálásak Krúdynak, hogy egy évszázada nyomot hagyott a rejtély megoldásában, mégha nem is biztos, hogy pontosat. A primadonna „lovagja” ugyanis lehet, hogy Andrássy Manó (1821–1891), Andrássy Gyula egykori miniszterelnök bátyja volt (a Borsszem Jankó című élclap így szemtelenkedett 1886 májusában: „Szilágyi Arabella kisasszonyt szerződtették a m. k. operához. Vaj miért? Tudja a Manó!"), valószínűbb azonban, hogy Szilágyi Ágota vér szerinti apja a legfiatalabb Andrássy-testvér, Aladár gróf (1827–1903), Bem apó egykori szárnysegéde, maga is jeles politikus és számos cím birtokosa, testvérével együtt a Nemzeti Színház és az Operaház állandó páholybérlője.
Andrássy Aladár
Andrássy Aladár ötvennégy éves volt, amikor Szilágyi Ágota megszületett, két, közel felnőtt gyermek édesapja és 1862 óta Wenckheim Leontina grófnő férje. Az nyilvánvalóan fel sem merült, hogy a húszéves zsidó énekesnőtől fogant lányt a nevére vegye, azonban úgy tűnik, élete végéig gavallérosan gondoskodott a balkézről fogant családjáról. (Elképzelhető még az a forgatókönyv is, hogy bár Andrássy Aladár volt a vér szerinti apa, de bátyja vette gondjaiba a művésznőt...) Az apaság tényére két ránk maradt irat utal. Az első a lányka keresztelői bejegyzése – az énekesnő ugyanis a Józsefvárosban megkereszteltette a közel két hónapos csecsemőt, aki az igen szokatlan Ágota Walpurga Fidelia neveket kapta. Ez inkább az apa burkolt gesztusa lehetett, mintsem az anyáé, ugyanis Andrássy Aladár 1863-ban született fiának keresztnevei: Sándor Alfréd Viktor László Albert Károly Alajos Walburga Fidél... A másik dokumentum egy közjegyzői irat, amely közvetlenül a gróf 1903-as halála után íródott. Ebben Szilágyi Arabella azzal bízott meg egy ügyvédet, hogy egy a gróf nála letétbe helyezett, öt pecséttel lezárt borítékjáért „cserébe” Andrássy Sándor juttasson el a megbízónak egy az apja széfjében őrzött fehér bőrrel bevont kazettát. Az ifjú gróf azonnal teljesítette a primadonna kérését.
Andrássy Manó
Szilágyi Arabella kislánya születésekor eltűnt a nehezen megszerzett nyilvánosság színe elől és csak 1883 januárjában állt ismét közönség elé, amikoris egy jótékonysági koncerten Aida áriáját énekelte. „Spiegel Arabella k. a. éneke előnyére változott meg, amióta nem hallottuk. Hangja sokat vesztett élességéből, előadása pedig ugyanannyit nyert értelem és ízlés dolgában” – írta a Pesti Hírlap, míg a Budapesti Hírlap szerint: „Spiegel Arabella k. a. utolsó nemz. színházi föllépte óta mitsem változott, hangja még mindig éles, ő maga pedig hódító megjelenésű.” A szoprán ezután Boroszlóba (akkor Breslau, ma Wrocław) utazott, ahol a magyar sajtó szerint az Aidában, a Faustban és a Hugenottákban volt három próba-vendégfellépte, egyes hírek szerint Alberti művésznéven. A bemutatkozást csak 1884 szeptemberétől követte egy másfél hónapos szerződés, ami azonban azt is jelentette a művésznő számára, hogy Podmaniczky Frigyes intendáns és Erkel Sándor igazgató nem tartott igényt rá a frissen megnyíló Operaház társulatában. A tény bizonyára érzékenyen érintette Szilágyit, akit a pesti közönség valószínűleg 1884 márciusában láthatott viszont néhányszor a Német Színházban a Gasparone című Millöcker-operett Carlotta szerepében (bár az első előadást biztos, hogy lemondta).
Az énekesnő neve 1883 novemberében érdekes körülmények között a Budapesti Hírlap Törvényszéki csarnok rovatában bukkan fel. Az ismét telt házat vonzó „műsor” apropóját az szolgáltatta, hogy a művésznő feljelentett egy bizonyos Szeidl Béla urasági szolgát, aki hamis papírokkal lépett a szoprán szolgálatába és jókora összeggel meg is károsította. A tárgyalás kurtán-furcsán ért véget, miután az elnök feltett néhány általános kérdést (a primadonna nevét, korát, vallását, és hogy kivel él), majd Spiegel kisasszony inkább eláll a vádtól és gyorsan távozik. Bizonyára már az első kérdések is kínosan érintették, de eszébe jutott, hogy mi történne, ha a vagyoni helyzetéről vagy egyéb családi kötelékeiről kellene eskü alatt vallania... Szeidlt okirat hamisítás miatt egy hónapra elzárták.
Stattheater Breslau
Az Operaház megnyitásának díszes heteiben tehát Szilágyi Arabella Boroszlóba utazik, ahol ismét fellép a Faustban, majd Az afrikai nőben, végül pedig Carmenként(!?) is nagy sikert arat – legalábbis a magyar lapok szerint. A vendégjátéknak nem lesz további folytatása, a szoprán művészi tétlenségre kárhoztatva hazatér. Befektetőként azonban aktivizálja magát, 1885 tavaszán építési engedélyt kér egy gellérthegyi földszintes ház építésére, valamint a 21.000 forintért vásárolt Új (ma Zichy Jenő) utca 35. számú ház átalakítására (mindkettőt É. Zenki György tervei alapján). Mindez az éppen világvárossá nyújtózó Budapesten is feltűnően tekintélyes ingatlan-portfóliónak számított, legalábbis egy huszonéves énekesnő részéről. Egy év némaság után úgy tűnik, hogy szakmailag is révbe ér, ugyanis 1886 májusában tagjai közé fogadja az Operaház. Szerződtetésének körülményeiről nem szól a fáma („Tudja a Manó!”).
