Hiába az országhatár, a 400 kilométer távolság, az eltérő történelmi hagyományok, a városok közti kulturális és nyelvi különbség, a 2023 decemberében (olykor egymás utáni napokon is) felelevenített két Rimszkij-Korszakov-előadás kapcsán – Brüsszel: Mese a Szaltán cárról, Frankfurt: Karácsony-éj – meglepően sok rokonvonás fedezhető fel. Már maga a tény is érdekes, miszerint a jól prosperáló nyugat-európai dalszínházak kissé poros, késő-romantikus orosz meseoperákkal fűszerezik a repertoárjukat. Teszik mindezt olyan sikerrel, hogy korábbi produkcióikat a közönség érdeklődése(!) miatt vissza lehet helyezni a repertoárra úgy, hogy ezek a második ciklusok is végig telt házakat vonzanak. Míg lassan két éve az orosz-ukrán háború kitörésekor felmerült az orosz művek bojkottjának gondolata, mára mintha paradigmaváltás következett volna be a nyugati operaházaknál, és deklaráltan tűznék azokat műsorra – ráadásul jórészt szláv anyanyelvű szólistákkal. Mintha ezzel is demonstrálni akarnák, hogy Európa az agressziót ítéli el, nem a kultúrkört, és különösen nem az egyes művészeket, embereket.
Georgy Vasiliev (Vakula) és Andrei Popov (Ördög) - fotó: ©Monika Rittershaus
Ami összeköti a Théâtre Royal de la Monnaie-t és az Oper Frankfurtot, az az elfogadottság. Lévén nem elsősorban turisták által ostromolt operaházakról van szó, a legfontosabb tényező, hogy a városok értelmiségi rétege magukénak érezze a színházat, hogy a vezetés értse és ismerje a közönségét, akik viszont bizalommal viszonyuljanak a direkciók felé. Ennek szerény, de ékes bizonyítékát adták a decemberi estéken a szünetekben a nézőtéren flangáló, bérlőkkel csevegő vezetők. Ha pedig egy operaház és közönsége között létezik egy párbeszéden alapuló viszonyrendszer, bátrabban kaphatnak helyet a műsorrenden a ritkaságok, vagy az elgondolkoztató előadások is. Mindezek mentén egyéb (akár véletlenszerű) egybeesések is voltak a két színház produkciói között. Mindkettőt nagynevű rendező állította színpadra, meglehetősen szabadon – igaz, hogy nem is beszélhetünk Nyugaton a Rimszkij-Korszakov előadói hagyományok ballasztjáról. Ellenben a színházak célul tűzték ki a művek autentikus megszólaltatását, ezért számos (kiváló), elsősorban orosz vendégművészt szerződtettek.
Jelenet az I. felvonásból, elől: Julia Muzychenko és Peter Marsch
fotó: ©Barbara Aumüller
Rimszkij-Korszakov 1873 és 1919 között íródott tizenöt színpadi művének felét teszik ki a meseoperák. Mintha a komponista ezzel az általa oly preferált eszközzel próbálta volna az opera műfaját népszerűsíteni, nemzetivé és elfogadottá tenni. Nem valószínű, hogy érdemes freudi önvallomásnak tekinteni a Mozart és Salieri című egyfelvonásosát, azt azonban Rimszkij-Korszakov pontosan tudta magáról, hogy Glinkával ellentétben nem alapító atya, Muszorgszkijjal (és részben Borogyinnal) szemben ösztönös zseni, Csajkovszkijjal pedig nem européer nyitott-sebzett lélek, „csak” egy magas szakmai felkészültségű, gondolkodó, igen színesen és ízlésesen hangszerelő konzervatív orosz zeneszerző. Harca nemes volt és nem hiábavaló, melynek bizonyítéka, hogy operái ma, a szerző halála után 115 évvel már nem csak Oroszországban, hanem világszerte is megszólalnak.
Julia Muzychenko (Okszána) és Georgy Vasiliev (Vakula)
fotó: ©Barbara Aumüller
Hogy miért esett éppen a Karácsony-éjre a frankfurti vezetőség választása, akár egy hetyke „mért ne!?” viszont-kérdés is lehet a válasz. Az 1895-ös opera a legnagyobb jóindulattal sem tekinthető főműnek. Az eredeti Gorkij-novella olvasva lehet vicces is, de a kedves, ám együgyű történet eleve nem operaszínpadra való, cselekménye patchwork-szerű, nincsenek benne fejlődő jellemek, a két főszereplőn kívül a többiek pusztán elnagyolt, ám igen komikus figurák. Az opera színpadilag gyakorlatilag megvalósíthatatlan és komolyanvehetetlen, hősei többet repülnek, mint sétálnak, ezen felül Csányi János (a Szomszédok Góliátja) lehetett az utolsó olyan tenorista, aki zsákba rejtett, 80-100 kilós fachtársait mosolyogva cipelte a színpadon – márpedig Vakula, a Csajkovszkij által többször is megénekelt főszereplő sűrűn él ezzel az eszközzel. Rimszkij-Korszakov színvonalas, kellemes, de korántsem maradandó és fülben ragadó melódiákat komponált. Az egykori tengerésztiszt nem volt népdalgyűjtő, így melódiái inkább népies, mintsem valódi népi gyökerűek. A Karácsony-éj előadásának azonban külön pikantériát ad napjainkban a mű koloritja: ugyanis egy Dikanyka nevű faluban játszódik, ami bizony ma Ukrajnában található. Ha most látunk is ebben valami váteszszerűséget, mindennek nem sok jelentősége volt a frankfurti előadás premierjén, 2021 decemberében – nem így két évvel később, amikoris a karácsony közelére időzített sorozat az egykori békés, már-már idilli együttélés édes-bús mementója lett.
Enkelejda Shkoza (Szolosa) és Andrei Popov (Ördög)
fotó: ©Barbara Aumüller
Igencsak elgondolkoztató napjaink németországi operajátszásának állapotáról, hogy a produkció 2022-ben elnyerte az Opernwelt magazin Év Felújítása címét. Christof Loy ugyanis szerencsésen felismerte, hogy miután szinte megrendezhetetlen a mű, nem kell sokat agyalni és koncepciókat pakolni mögé, ezért nem megrendezte (a szó 21. századi zenés színházi értelmében) az előadást, hanem megcsinálta. Profin, nagy rutinnal, szellemesen, vaskos német humorral. Nincs mély mondanivaló vagy megható emberi sorsok, helyette jó figurák és szituációk sorozata, és kedves színpadi trükkök palástolják a mű gyengéit. Johannes Leiacker hatalmas, de könnyen kezelhető nappali-éjszakai horizontdíszletét néhány „autentikus” díszletelem színesíti, szépek Ursula Renzenbrink mai, enyhén népi kosztümjei. Csupán Klevis Elmazaj koreográfiája nem elég szellemes, és talán lehetett volna Frankfurtban találni jobb kondícióban lévő balerinát és hercegszerűbb herceget a táncbetétekhez.
Eva Polne és Pascu Ortí - fotó: ©Barbara Aumüller
A felújítás zenei irányítása Takeshi Moriuchi kezében volt. A „házikarmesterek” magabiztosságával, precízen, de egy kicsit színtelenül, „borscs és piroski szag nélkül” vezényelte az előadást, ami pedig jót tett volna ennek a zenének.
Jelenet a II. felvonásból - fotó: ©Monika Rittershaus
Frankfurtban szinte lehetelten rossz hangokat hallani, de Julia Muzychenko a megszokott színvonalból is kiragyogott. Lírai szopránként szokatlanul erős a voce volumene, melyet nem csupán ural, hanem érezhető örömét leli a technikai finomságok csillogtatásában. Igazi tudatos színpadi művészegyéniség, Okszánája egyszerre okos és bájos. Megérdemelne egy szép karriert! Hasonlóképpen nagy érték a Vatulát éneklő Georgy Vasiliev. Az ő titka egy nagyon egészséges, szeretnivaló, de a közönségre kikacsintani képes férfiasság. Vasiliev kellemes tenorja és hangadása hasonlóképp sallangmentes. Pályája második felében még intaktan, de már érett nőiessége birtokában, nagy komédiázókedvvel és túlfűtöttséggel robbantotta szét a színpadot Enkelejda Shkoza a kikapós özvegy Szolosa ziccerszerepében. Csub, Okszána tehetős apja papíron koros művészt kíván. Inho Jeong 32 éves múlt, basszusa kiválóan szól, ráadásul a dél-koreai énekes nemcsak bátran és remekül játssza az alkatától oly távoli figurát, de az orosz dikciója is mintaszerű. Az Ördög Andrei Popov értelmezésében meglehetősen kisszerű figura, de maga Gogol sem Lucifert vagy Mefisztót írta meg az alakban. A kisebb szereplők közül kiemelkedett Bianca Andrew dekoratív Cárnője és Peter Marsh pálinkszagú, Don Basilio-i diakónusa.
A finálé - fotó: ©Barbara Aumüller
A nagysikerű előadás néhány nappal karácsony előtt egy különleges gesztussal ért véget. Az est szólistái a színpadról azonnal a kijárathoz siettek „kalapozni”. Az egyetlen németországi közös izraeli-palesztin fenntartású iskola számára gyűjtöttek pénzt – többek között az orosz vendégművészek is. Lehet a gesztust naivnak tartani, vagy cinikuskodni felette. Mégis, ott lakozik benne az az Európa, mely például 1956-ban több tízezer hontalanná vált menekültnek adott otthont. Lehet, hogy kontinensünk immáron elaggott, hogy az európaiság túlélte önmagát – de az ember legalább karácsony és újév környéken szeretne kicsit megkapaszkodni a reményben, hogy ez talán mégsem igaz.
