Ha valaki hosszabb ideje aktívan követi az operaházak műsorát, általában viszonylag hamar beleun a remekművek, a Carmenek, Trubadúrok és Szerelmi bájitalok mérföldköveivel jelzett útba. A nagy énekes- és karmester-egyéniségek letűntével ezek az operák idővel a szellemes vagy dühítő, gondosan előkészített vagy hányaveti rendezői koncepciók kezébe kerültek, még inkább elgondolkoztatva a nézőt arról, hogy kíváncsi-e egy százhuszonnyolcadik Lammermoori Lucia-interpretációra, vagy inkább valami érdekességet, ritkaságot szeretne látni.
Els: Elisabet Strid - Fotó: © Monika Rittershaus
Szerencsére a „jobb” operaházak – éppen a vérfrissítés jegyében – már bőven kínálnak különlegességeket, színesítve a törzsrepertoárjukat, ezzel is magukhoz vonzva az (egyre csekélyebb számban létező) operaturistákat. S ha ezeken az estéken végül nem meglepő módon az is derül ki, hogy Gounod, Verdi, Puccini vagy Richard Strauss „jobb zeneszerző”, mint Thomas, Mercadante, Zandonai, vagy Franz Schreker, a komponisták másfajta gondolkodásmódja és a zeneművek hangzásvilága mindenképpen tanulságossá teszi az estét.
Franz Schreker különleges helyet foglal el a századforduló zeneszerzői között. Két főműve, a Der ferne Klang és a Die Gezeichneten nemcsak karmesterek és rendezők kedvencei, hanem jogosan tartoznak az elmúlt évtizedek újra felfedezett alkotásai közé is. Visszatekintve igen különösen hat, hogy maga korában Schreker népszerűségét csupán egyetlen német ajkú komponista előzte meg: Richard Strauss. Ám míg Strauss csillaga sohasem áldozott le, az „elfajzott” Schrekert legkésőbb 1934-es halála után szinte kiradírozták az operatörténetből. Mára mind a kilenc operája legalább hangfelvételen elérhető, és szerencsére színpadon is egyre gyakrabban látható.
Fotó: © Monika Rittershaus
A Deutsche Oper Berlin Korngold Das Wunder der Heliane és Zandonai Francesca da Rimini után a májusi Schreker-bemutatójával (Der Schatzgräber) immáron zsinórban a harmadik századfordulós alkotással színesíti repertoárját – mindhárom produkció rendezését Christof Loy-ra bízva, mintegy laza szállal összekötve az alkotásokat. Der Schatzgräber, azaz A kincskereső egykori népszerűségére jellemző, hogy a szerző élete legnagyobb sikereként az 1920-as ősbemutatót követő öt évben 50 színház tűzte műsorára, s összesen több mint 350 előadást ért meg. Sajnos ma nehéz megérteni, mi is lehetett a diadalút titka. Izgalmas lett volna felfedezni ezt a régóta szunnyadó kincset, ámde a Deutsche Oper előadása nyomán ezúttal nem sikerült meglelni. Ennek az oka elsősorban maga Schreker. A szecesszió indái – melyek Az árnyék nélküli asszonyt sem eresztik – megfojtják magát a darabot. A mű librettóját is jegyző komponista (egyik ihletforrása éppen egy nyaralásra kibérelt villa „misztikus” erdélyi bútorzata volt) legalább három operára való cselekményt zsúfolt az elő- és utójátékkal közrefogott négy felvonásba. Ennyi történésből egy jeles elődje tetralógiát írt… Schreker zenéje persze ezúttal is átlagon felül szellemes, rafinált, áradó, hálás és nehéz szólamokkal, ám mégsem áll össze egésszé.
Thomas Johannes Mayer és Elisabet Strid - Fotó: © Monika Rittershaus
Christof Loy előző két munkájához hasonlóan ezúttal is reális térbe és viszonylag behatárolt időbe, a mű keletkezésének korába helyezte a cselekményt. Johannes Leiacker nagystílű, kriptahangulatot árasztó hatalmas és nyomasztó fekete márványfalakat idéző sematikus terében az operairodalom 80%-a eljátszható. Barbara Drosihn szmokingban és katonai egyenruhában tartott sematikus jelmezegyütteséből csak egy-egy szín emelkedik néha ki. Schreker szimbólumokkal telezsúfolt meséjétől (a Királyné varázsnyaklánca, Elis varázslantja stb.) azonban éppen a realitás áll a legtávolabb. A rendező valószínűleg így akarta keretek közé szorítani a szerteágazó és a valóságtól meglehetősen elrugaszkodott cselekményszálakat, ám ahelyett, hogy rendszerré rendeződött volna, gyakorlatilag eltűnt a történet. Így, miként az operában szereplő elvarázsolt királyné, az előadás is egyfajta kábítószeres víziónak, kokainmámorban való lebegésnek hat, nem darabértelmezésnek.
Tuomas Pursio és Doke Pauwels - Fotó: © Monika Rittershaus
Valószínűleg nincs olyan 20. századi partitúra, melyet a Deutsche Oper zenekara ne tudna lejátszani. Marc Albrecht érezhetően elkötelezett híve a mű megszólaltatásának. Talán üdvös lenne azonban, ha kicsit több gondot fordítana arra, hogy a nehéz és hosszú szerepeikkel bajlódó kiválóan betanított énekeseknek ne kelljen rendre túlharsogni az ezerszínű fortékat. A Der Schatzgräber nem a Tosca, szólamait kizárólag a színház felkérésére tanulják meg az énekesek. Egy-egy magasan pozícionált világsztár már nemigen vesződik olyan szereppel, melyet aligha énekelhet nagyobb szériában a következő évtizedben, így a Deutsche Opernek is olyan vállalkozó kedvű művészeket kellett keresni, akik hajlandóak voltak torokba ültetni az igényes szólamokat.
Daniel Johansson és Elisabet Strid - Fotó: © Monika Rittershaus
A Pesten sem ismeretlen Elisabet Strid ragyogó szoprán, győzi Els sokfelvonásnyi énekelni valóját. Partnere, a szintén svéd Daniel Johansson nem különösebben árnyalt és érdekes tenor. Furcsa módon azonban a két északi emberből pont az az izzás és izgalom hiányzik, mely nélkül a Der Schatzgräber egyszerűen nem működik. A két főszereplőtől nem tud lángra kapni az előadás, megmarad vontatott hangözönnek. Loy kedvenc baritonja, Tuomas Pursio, a helsinki Tosca remek Scarpiája, érezhető igyekezete ellenére sem képes életet lehelni a Király meglehetősen statikus figurájába. Ellenben a nagy német basszbaritonok tartásával és hanghordozásával megáldott Thomas Johannes Mayer minden megmozdulásának súlya van. A Bolond nehezen elhelyezhető – és a rendező által sem eléggé konkretizált – figurájából szerethető alakot formált a figyelemre méltó karaktertenor, Michael Laurenz. Egyetlen jelenetének is súlyt tudott adni Seth Carico, az együttes egyik oszlopa, miként a veterán házitenor, Clemens Bieber is.
Els: Elisabet Strid - Fotó: © Monika Rittershaus
Ha egyfajta csalódottság is lengi körül a Deutsche Oper Der Schatzgräber-premierjét, a bemutató semmiképpen sem volt hiábavaló. Franz Schreker művészete minden újbóli fókuszba-helyezési kísérletet megérdemel, maga a produkció, ha nem is átütő, de magas nemzetközi nívójú. A hat kora-nyári előadásból DVD készül, amely bizonyára elősegíti majd az életmű tovább gondolását. S talán nemsokára szerencsésebb csillagzat alatt, teljes pompájában tárulhat fel A kincskereső.
