Bármennyire hihetetlen, 80. születésnapját ünnepli ma Dózsa Imre. Generációjának egyik legsikeresebb táncművésze. Az igazgató, aki az Állami Balett Intézetet Magyar Táncművészeti Főiskolává nemesítette. A ragyogó művészeket nevelő mester. Minden megkapható kitűntetés és díj birtokosa. A közel 60 éve boldog férj; apa, nagyapa. Makulátlan karrier, példás életmű áll a szálfatermetű elegáns úr mögött.
Dózsa Imre A próba című rock-balett Jézusaként
Az ember kíváncsi, szeretné ellesni a titkát. Márpedig a titkokat rendre a családi fészkek, az otthonok zárt ajtajai őrzik. Ma is ritka, ha egy rendezett, polgári család sarja a lemondásokkal teli, verejtékes balettszínpad felé veszi az irányt, és az 1950-es években mindez fokozottan hátrányt jelenthetett az ózdi és egyéb munkás származású, vagy félárva gyerekek között. Dózsa Imre első „őrangyala”, a jó szemű nagynénje, Bartos Irén mesternő volt. A Balettintézetben Lőrinc György irányítása alatt a lehető legjobb kezekbe került. Lőrinc először mesterként nevelte, majd 1961 és 1977 között – tehát Dózsa pályájának legfontosabb szakaszában – operaházi balettigazgatóként vigyázta növendéke lépteit.
A nagy táncoslétszámot igénylő szovjet balettekre gyorstalpalón átképzett vadóc generáció jelentős része 1956-ban elhagyta az országot. Így az 1959-ben diplomázott Dózsa Imrére igen gyorsan olyan lehetőségek vártak, melyekről korábban nem is álmodhattak a pályakezdők. Alig néhány hónapos tagként már főszerepet kapott a Bihari nótájában – éppen későbbi felesége, Szumrák Vera oldalán –, majd 1961-től sorra jöttek a hercegi feladatok. Dózsa lett az egyik első magyar férfitáncos, akinek művészetében elsősorban nem a nemzeti tánchagyományok, hanem a Vaganova-féle balettkultúra dominált.
Szépen végig lehet csinálni egy karriert álomhercegként, megbízható partnerként, oly módon, hogy az ember önmagából semmit se mutasson a színpadon. Ám Lőrinc György nem hagyta meg védencét ebben a komfortzónában. Amikor az 1970-es évek elejétől lehetőség nyílt nyugati koreográfusokat hívni, vagy legalábbis alkotásaikat megvenni (Maurice Béjart, George Balanchine, Frederick Ashton, Harald Lander vagy Anton Dolin műveit), Dózsa Imrére egészen újfajta feladatok vártak. A tűzmadárban, a Le sacre du printemps-ben, vagy az Ez lenne a halál?-ban kénytelen volt a lelkét is odaadni a közönségnek. Erre a Dózsa Imrére építette a korszak két jelentős magyar koreográfusa egy-egy jeles alkotását, Seregi László A cédrust, majd Fodor Antal A próbát. Mindkét balett közönségsikeréhez jelentősen hozzájárult a főszereplő alakítása.
George Balanchine Apollójának címszerepében Pongor Ildikóval
Míg Béjart látogatása után több magyar táncművész Brüsszelben, a XX. Század Balettjénél próbált szerencsét, Dózsa Stockholm felé vette az irányt. Itt számos olyan koreográfián csiszolhatta művészetét – José Limón vagy Kenneth MacMillan balettjein –, melyek Kelet-Európában még hosszú ideig ismeretlenek maradtak. Később Nyugat-Berlinben és Londonban is rendszeresen kereshette a valutát – elsősorban a szocialista Magyarország számára. Dózsa Imre táncos pályafutása mai szemmel végül valószínűtlenül hosszúra sikeredett: utoljára 47 (!) évesen állt színpadon, A próba Jézusaként.
„Az előadóművészet kiszolgáltatott az időnek, a divatnak, a velünk együtt a levegőben szálló pornak, mely ránk, előadásainkra produkcióinkra kegyetlenül rátelepszik. Kevesen vannak, akik portalanok és kortalanok.” – ismerte fel a kegyetlen igazságot Dózsa. Az ügyesen balanszírozó táncos időben állt több lábra. Még javában futott a karrierje, amikor 1979-ben átvette a Balett Intézet vezetését. Igazgatóként elsősorban politikusnak kell lenni, nem pedig művésznek. Dózsa Imre politikusként is bevált. Hosszú regnálása alatt többször frissítette fel a tanári kart, új szakokat alapított, új épületeket szerzett, a Kelet-Európában elismert iskolát a nyugat-európai balett-térképre helyezte.
Az 1980-as években tanítani kezdett. Első végzős évfolyamának csillaga Solymosi Zoltán volt, generációjának világviszonylatban is kiemelkedő sztárja, hazai táncospalánta-nemzedékek nagybetűs Példaképe. Ezután minden Dózsa-évfolyamban akadt legalább egy olyan növendék, akit tehetsége és képzettsége nemzetközi szólista karrierre predesztinált. Mindezt nem lehet pusztán szakmai tudásra vagy a szerencsére fogni. A tanítványok jelentős része már nem láthatta mesterüket színpadon, ám Dózsa Imre lényében, mindig nyugodt mondataiban és a mondatok mögött lévő élettapasztalásnak, életszeretetnek és -tiszteletnek olyan súlya van, melyet óhatatlanul is magukkal visznek a növendékek.
A Macbeth címszerepében
A Mester volt mindig annyira bölcs, hogy megérezze, mikor kell félreállni. Operai balettigazgatóként egyetlen szezont engedett meg magának, a chilei táncegyüttes vezetése is leginkább érdekes kirándulás lehetett a világ másik felén. Dózsa Imre ma sem otthon ülő nyugdíjas. Próbát vezet, megosztja tudását, remélve, hogy értő fülekre talál. Érdemes meghallgatni, van mit tanulni tőle.
Fotók: Operaház Archívuma
