Miközben még olykor a kukásokra várnak az utca szélén a borsos áron vásárolt funkciójukat vesztett fenyők, a lacipecsenyés standok eltűntek a belvárosi főterekről, az ajándékok megtalálták végső helyüket az otthonokban, a gondosan elcsomagolt fadíszek dobozokban várják a következő karácsonyt, s a boltokban végre kikapcsolták a végtelenített Csajkovszkij-csilingelést, A diótörő díszletek is visszakerültek a raktárakba, hogy nyugodtan kipihenhessék a decembert és hosszú nyári álmomba merülhessenek. Fellélegezhetünk, a tavasz megállíthatatlanul közeledik. A diótörő ugyan eltűnt, de a kérdés megmarad: mitől lett Csajkovszkij balettje ennyire népszerű? Hogyan lehetséges, hogy a mesebalettet évről-évre egyre többen, egyre többször és tűzik műsorukra? Mitől lett a karácsonyi rítus kötelező tartozéka?
A bejegyzés fotói az 1892-es szentpétervári Diótörő ősbemutatón készültek
Csajkovszkij utolsó színpadi művét 1892 decemberében mutatta be a szentpétervári Mariinszkij Színház. Bár a leghíresebb számokból álló szvit már a premier előtt nagy sikert aratott, a darab korántsem lett olyan népszerű, mint a szerző előző két balettje. A kortársak kuszának találták a maga korában valóban szokatlan vonalú cselekményt, melynek első kiigazítója Alexander Gorszkij lett. Az ő 1919-es moszkvai változatába került először be a kislány, Marika álma, illetve itt kapta meg a nagy pas de deux-t a főhősnő és a Diótörő herceg. Ezt a gondolatot fejlesztette tovább 1934-ben Vaszilij Vajnonen a nálunk is jól ismert háromfelvonásos nagybaletté. Érdekes, hogy Brada Ede 1927-es operaházi produkcióját tartják a mű első külföldi előadásának. A diótörő a disszidens szovjet-orosz koreográfusoknak köszönhetően 1934-ben jutott el Londonba, George Balanchine pedig csak 1954-ben készítette el a New York-i változatát. Ennek alapján hódította meg a balett az 1960-as években Észak-Amerikát. Az USA lett A diótörő igazi táptalaja, itt vált idővel karácsonyi szimbólummá, a nagyobb együttesek után egyre kisebbek is bemutatták, sőt az iskolák is rájöttek, hogy nemcsak az első felvonásban lehet felléptetni a növendékeket, hanem az egész darabot meg lehet velük csinálni, úgy, hogy a különböző korosztályok a szintjüknek megfelelő feladatokhoz jutnak. Azonban miközben ezek a produkciók jelentős motiváló erővel bírnak úgy a gyerekek, mint a szülők részére, valójában már nem tudják megközelíteni a nagyszínpadi előadások igényességét. Olcsó ruhák, jelzésszerű díszletek, magnóról recsegő Bernstein felvételek már csak nyomokban emlékeznek a Mariinszkij díszes produkciójára.
Napjainkra szép lassan A diótörő a globális családi hagyomány részévé vált. A karácsonyfa csak útban van, a bejglit senki sem eszi mégis mindenki süt, a balettel pedig megkínoznak minden gyereket, noha legkésőbb a Hópehely kép közepén, rendre elunják az előadásokat. Érdekes kettősség, hogy A diótörő a szocializmus legvadabb éveiben is színre kerülhetett, s miközben a keleti blokkban már rég fenyőünnepet tartottak, Stalhbaumék még vidáman karácsonyoztak, mintha még mindig 1850-et írnának. A sematizmus szürke éveiben pedig a vonatok is ontották a vidéki közönséget, akik gyakran életükben először találkoztak a műfajjal. A színházak számára a mindig teltházakat vonzó darab ma is az egyik legbiztosabb bevételi forrás, miközben az általuk kiállított produkciókban igen gyakran elsikkad valami az üres látványosság mögött: a darab valódi lényege.
A világszerte nagyüzemivé vált Diótörő-biznisznek ugyanis már nem sok köze van Petipa és Csajkovszkij eredeti szándékaihoz. Sőt, a mai Diótörő előadások eszmeiségükben már csak nyomokban tartalmaznak Csajkovszkijt… Az orosz zseni ugyanis bátran használhatta volna Rodolfo elhíresült jelmondatát: „Vigyázat, csalok!” A jeles bűvész szállóigéjéhez hasonlóan – „Figyeljék a kezemet, mert csalok!” – a komponistánál sem szabad csak a fülünkre vagy a felületes benyomásainkra hagyatkozni, mert a szirupos romantikus külső máz mögött valójában a legfontosabb műveiben nagyon komoly és húsbavágó dolgokról kiabál. Sokszor ráadásul olyan dolgokról, melyeket abban a korban kimondani nem lehetett, sztaniolba csomagolva viszont a korabeli közönség nem értette, vagy nem akarta megérteni a valódi mondanivalót, melyek így, műalkotásba öltve talán könnyítettek valamit Csajkovszkij terhelt lelkén.
A diótörő is egy ilyen bújócska, mely ráadásul nem volt egyedül. Az ominózus 1892-es decemberi estén ugyanis a balett előtt egy másik Csajkovszkij-opust, a Jolantát is bemutattak Szentpétervárott. Bár a két mű útja – többek között technikai okokból – igen gyorsan kettévált (és csak 2016-ban Dmitri Tcherniakov forrasztotta őket ismét össze Párizsban), valójában nagyonis rímel egymásra a két mese, két burokban élő lányka nemi ébredésének, első szerelmének története. A storyk nemhogy aktualitásukból, de modernségükből sem vesztettek az elmúlt 130 évben, pusztán a rájuk rakódott mázat kell levakarni, hogy felsejljen a szerzői szándék. Jolanta egy vak hercegnő, akit apja parancsára elzárnak a világtól, hogy nehogy szembesüljön a fogyatékosságával. Az őt körülvevő vár falán azonban áthatol egy ifjú. Nem ismeri a tiltást és beleszeret a lányba, akit végül a szerelem által és a szerelméért látóvá lesz. A diótörő, mintha mindennek az előtörténete lenne, hiszen főszereplője egy pubertáskor elején járó lány, akinek éppcsak ébredezni kezd a lelkében valamiféle zsongás.
Felesleges lenne Csajkovszkijon és Petipán számonkérni E. T. A. Hoffmann világát, maguk is inkább Dumas fils átiratát vették művük alapjául. Bár a koreográfus szinte ütemről-ütemre megszabta a komponistának mit vár, a szerző fantáziáját ezúttal sem lehetett gúzsba kötni, A hattyúk tavához és a Csipkerózsikához méltó zene született. A diótörő tehát eredetileg nem az az egészestés nagybalett volt, aminek most ismerjük, hanem egy majd’ másfél órás opera utáni kétfelvonásos, három képes alkotás.
Stahlbaumék karácsonyi partyjára késve érkezik furcsa, megfoghatatlan, kicsit Coppélius-szerű Drosselmeier, a család kisebbik lánya, Klára keresztapja (a gyerekek nevét az I. világháború alatt átkeresztelték az oroszos Másává és Misává). A misztikus férfi egy diótörő babát ajándékoz a gyerekeknek (Az ártatlannak tűnő dió a termékenységet, sőt a buja gondolatokat is szimbolizálja), melyet a kiskamasz báty, Franz féltékenységből tönkretesz. Ez részben gonoszság, részben viszont meg akarja szakítani a Klára és keresztapja közti áramkört. A lány azonban éjjel visszaszökik a szobába a kedves babához, mely Drosselmeier segítségével életre kel. Ekkor érkeznek karácsonyi gyömbérkeksz figurákat felzabálni kívánó egerek. A diótörő megvédené Klárát, de Franz összetörte a karját, végül a kislány menti meg lovagját, papucsával szétkergeti az egérsereget. A fiatalok otthagyják a családi fészket és egy szűzi tiszta havas tisztáson találják magukat. Megtisztulva folytatják útjukat Befőttvárba, ahol a Cukortündér vár rájuk, akinek Diótörő elmeséli, hogy mentette meg őt Klára. Amit manapság népek táncainak ismerünk, a szerzői szándék szerint különféle édességek csábtánca volt, majd a Cukortündér lejtette a pad deux-t a lovagjával. A legkülönösebb jelenet azonban a finálé. Bár 1892-ből csak néhány kezdetleges, beállított fotó maradt fenn, korabeli terveken jól látható, hogy a díszlet tetején egy hatalmas méhkas volt. A záróakkordokra innen repültek ki a termékenységet jelképező fullánkos rovarok… Ettől eléggé messze került az álmából ébredő babáját ingató Marika… Csajkovszkij nagyonis felnőtt mesét írt… csak el kéne tudni olvasni.
