Néhány hete hatalmas búúzás kísérte A trubadúr Erkel színházi felújítását. Mindig örömteli, ha a közönség hangosan mond véleményt, sokkal tisztább képlet, mint bátran álnevek alatt írogatni. Hogy maga az előadás jó vagy sem, ítélje meg az, aki megnézte. Azonban 2016-ban „hagyományos Trubadúrt” reklamálni – jelentsen bármit is a jelző – több mint anakronizmus. Remélhetőleg nem nagyon akad épeszű néző, aki az operairodalom egyik legkuszább librettóját a maga valóságában akarná látni, műtűzzel és kasírozott várbörtönnel, kidülled szemű narancssárgára kent cigányasszonnyal, fehér álszakállas roskatag öreg harcossal és kardcsörgető énekkarral. Aki erre vágyik, nézze meg az 50-es években készül olasz filmet, tökéletes élményben lesz rész. A trubadúrba számos rendezőnek tört bele a bicskája, sőt talán egyáltalán nem született teljesen elfogadható színrevitele az elmúlt évtizedekben. De éppen ez a kísérletezés lendíti előre a műfajt.

 1. Nem Galgóczy Judit volt az első magyar alkotó, akinek haragos közönséggel kellett szembenéznie, hanem az Oscar-díjas Szabó István, akit 1995-ban a bécsi publikum fujjolt ki. Rendezése valójában egyetlen látványos ötletre épült: Kovács Attila díszlete a bebombázott Staatsopert ábrázolta, melyet az előadás alatt újjáépítettek.

2. Néhány hónapja Amszterdamban az elsősorban látványos produkcióiról elhíresült spanyol alkotócsoport, a La Fura dels Baus egyik tagja, Àlex Ollé készített egy elképesztő technikára épülő, I. világháborúban játszódó, de díszletkonstrukciójában a berlini zsidó emlékműre is hajazó előadást.

 3. Kovalik Balázs 2012-es nürnbergi rendezése sem a sötét középkorban játszódott, hanem a nem olyan távoli múltban. A díszlet egy kastély pincéjét ábrázolta, melybe folyamatosan hordták a festményeket. Miközben a világ kint pusztult, az óvóhelyé alakított alagsorban próbálták megmenteni egy széthulló kultúra értékeit.

 4. Szintén a festmények voltak a fő motívumai Alvis Hermanis 2014-es salzburgi Trubadúrjának. Itt egy galériában Anna Netrebko-Leonora idegenvezetésével veszünk el a látványos reneszánsz kosztümökbe bújtatott rémdrámában.

 5. Pier Luigi Pizzi letisztult 2013-as szentpétervári rendezése majdhogynem komolyan vette a Verdi által jelzett XV. századot, sőt kicsit még korábbra, a keresztes háborúk páncélos vitézeinek idejébe helyezze a történetet. A Mariinszkij Színház produkciójában éppen úgy megtalálhatók a hófehér római oszlopok, mint a keresztre feszített pogány Azucena.

 6. Zeffirelli egykori díszlet- és jelmeztervezője, Hugo De Ana a távoli Pekingben állította színpadra 2015 nyarán A trubadúrt. Az előadás ugyan nem igazán rugaszkodik el a középkortól, de a díszlet, a hatalmas oszlopcsarnok és a lovas szobor 90 fokkal kifordulva tart görbe tükröt a történetnek, miközben profin használt vetítéssel erősíti meg a rémlátomásokkal teletűzdelt mesét.

 7. A napokban Nikolaus Bachler igazgató a világ legcsodálatosabb közönségének nevezte a münchenit. Valóban kevés színház kényezteti el a publikumot, mint a Bayerische Staatsoper. A derék bajorok nemcsak a kiváló szereposztásokat igénylik, hanem a látványos, drága látványvilágot is. Olivier Py 2013-as premierjén a főszereplőkön, Anja Harteroson és Jonas Kaufmannon volt a hangsúly, de az is látszik, hogy nem spóroltak a díszlettel, hiszen a „cigánytábor” közepén egy gyönyörű gőzmozdony áll.

 8. A nyári Bregenzi Fesztivál Tószínpadán minden évben egy operát játszanak, s hagyományosan elképesztően látványos díszlettel várják esténként a 7000 fős közönséget. Robert Carsen 2005-ös Trubadúrja egy olajfinomítóban játszódott, a napjainkban.

 9. Dimitrij Csernyakov az elődeinél is messzebb ment: 2012-es brüsszeli rendezésében – amely két évvel később a szentpétervári Mihajlovszkij Színházba is eljutott – alapjaiban szakít a Trubadúr meséjével. A történetet Agatha Christie krimiként vitte színpadra, a z énekkart a zenekari árokba száműzve, az öt főszereplő közti drámára koncentrálva.

 10. A hagyományos előadások kedvelőinek valószínűleg Philipp Stölzl mutatta a legerősebb fricskát az utóbbi években. A trubadúrja ugyan a középkorban játszódik, de figurái mintha egy rajzfilmből lépnének elő. Amikor elkezdenénk sajnálni szegény énekeseket, hogy „ilyen hülyeségekben” kell szerepelniük, jusson eszünkbe, hogy a bécsi bemutató után a berlini előadásba a veterán Plácido Domingo és Anna Netrebko önként és dalolva vett részt, megmártózva a szokatlan kirándulás örömében.