Több mint egy évszázada tartja magát az a szent borzongással emlegetett színházi legenda, hogy Caruso, a Nagy Caruso, a világ leghíresebb énekese, akkorát bukott a kényes zenei izéséről és ítéleteiről híres budapesti közönség előtt, mint sehol. Mi lehet az oka, hogy a művész, aki az egész világot meghódította, éppen nálunk vallott kudarcot? Érdemes utánaolvasni az esetnek a korabeli sajtóban!
Enrico Carusót (1873 – 1921) pályafutása csúcsán, egyetlen előadásra szerződtette a Királyi Opera vezetősége, az Aida Radamesét énekelte 1907. október 2-án. „Carusót, aki közel negyven éves, bátran nevezhetjük a tenorok királyának, mert jelenleg nincs olyan énekes, aki közelébe jöhetne hangszépség, poézis, művészi érzés, sőt elemi tudás tekintetében is. Beutazta már az Ó- és az Újvilágot, mindenütt koncerteket adott, elragadtatva a hallgatóságot. Nem csoda hát, hogy minden hangversenyteremben és operaházban, ahol csak fellépett, számtalan összetört női szívet hagyott hátra, és hogy naponta szerelmes levelek százait kell átvennie.” – olvashatjuk a Politisches Volksblatt hollywoodi ízű beharangozójában. „Az előadás után oly nagy az érdeklődés, hogy az 50 koronán aluli helyekre szóló jegyeket több mint hatszoros áron jegyezték elő.” Tehát megfizethetetlenül drágán árulták a jegyeket, így Budapest komolyzenét értő közönségének aligha volt alkalma bejutni a színházba. Így nyilván elsősorban a tehetősebb réteg jutott helyhez, olyanok, akik másnap a szalonban a tea mellett óhajtották megemlíteni, hogy milyen kulturális csemegében volt részük. Ezek az emberek nem feltétlenül lehettek a legbiztosabb ítészek. Eközben a kakasülőn előfordult, hogy négyen dobtak össze egy jegyre, s felváltva hallgattak meg egy-egy felvonást.
„Caruso hétfőn érkezik Budapestre, és a Bristol Szállóban bérel lakást; a művész és kísérete a szállónak a Dunára néző egész első emeletét fogja igénybe venni Ezekben a szobákban lakott annak idején Vladimir nagyherceg is.” Egy hasonló hír 1994-ből: „Először 1994-ben járt nálunk, hogy egyrészt felmérje későbbi világkörüli turnéjának budapesti állomását, másrészt, hogy leforgasson egy rövid filmet, amelyet új albumának bevezetéséhez használt fel. A repülőtéren, ahová frissen házasodva, Lisa Marie Presleyvel érkezett, rengeteg rajongó fogadta őt. Michael Jackson itt tartózkodása alatt a Kempinski Hotel királyi lakosztályában szállt meg.” Majdnem kilencven év telt el a két hír között, mégsem sokban térnek el egymástól. S hogy érezzük a századfordulós tömeghisztéria mértéket: pár élelmesebb újságíró Caruso elé ment, hogy együtt utazhasson a művésszel Velencétől Pestig. „Balatonföldvár és Siófok között történt, hogy Caruso felébredt. Kijött mosakodni, és a kalauz, aki éppen arra járt – keresztet vetett magára, amikor meglátta. A világ első tenorjának testét ugyanis a világ első alsónadrágja borította. Hálónadrág, amelyet a nagy urak viselnek, és aminek pyjama a neve. Világos lila selyemből volt, fehér csíkokkal, amelyek áttörten az énekes testének sejtését engedték átvillanni. Alul csipkés fodrok voltak a nadrágon… A maestro szolgái azt beszélik, hogy Caruso az alsónadrágjaira egyáltalán művészi gondot fordít.”
„ Júliusban azon a reggel mentünk amikor a Stadionhoz ment, a legtöbb rajongó ott várt rá ezért alig voltunk páran a szállónál, kordon sem volt, kb. fél órát várhattunk rá amíg kijött, addig csak ámultam és bámultam, hogy másokat is látok Michael pólóban. Már az üvegen keresztül lehetett látni, mikor jött a liftből, a rajongók sikítottak, Michael kirohant és beszállt a kocsiba, ami még nem indult el egy darabig, így az üvegen keresztül is jól lehetett látni, odarakta a tenyerét az ablakra, mi meg a mienket.”- emlékszik vissza egy blogger az 1996-os látogatásra.
Carusót azonban nem mindenki várta tárt karokkal. Ahogy az lenni szokott, beindult az ellentábor is, mely hosszan bizonygatta, hogy a művész korántsem akkora énekes, mint a híre, csak Pesten legalább három jobb tenorista él. „Caruso remek szép boa, melyet minden hölgy megirigyel barátnőjétől, de melyet letesz, mihelyt nem divat többé.” – szól a jóslat, melyet az idő eddig nem igazolt. Minden hír lett a művész körül abban a pár napban, amit itt töltött. „Próba után ismét gyalog tért vissza a fogadóba, ahol több bokrétát kapott budapesti tisztelőitől.” „Caruso feltett cilinderben énekelte végig az egész próbát. A sétapálcáját egész idő alatt a kezében tartotta, s ezüstfogantyús játékpálcájával markírozta végig Radames szerepét.”
A művész meghűlhetett, és nem érezte jól magát. „Nem bánnám, ha egy nappal később énekelhetnék.”- mondta az előadás előtt nem sokkal. Az Aida Radames románcával kezdődik. Ez meglehetősen kellemetlen az énekeseknek, hiszen így nincs elég idejük beénekelni a színpadon, és egy hullámhosszra kerülni a közönséggel. Esetünkben azonban más is történt a némileg rekedt művésszel. Az ária utolsó kitartott magas b-jét Verdi ppp-jelzéssel (azaz nagyon halkan) írta be a kottába, amit nagyon nehéz így elénekelni. Ezért mindenki kiüvölti inkább, a magyar közönség is ehhez volt szokva. Caruso természetesen a szerző szándékainak megfelelően énekelte a szólamot – amivel a nagy részt hozzá nem értő nézők nem tudtak mit kezdeni, s meg sem tapsolták az áriát. A művész először nem értette a dolgot, aztán rájött, mi a fontos Pesten. Végigüvöltötte a szerepet, közönség pedig felvonásról felvonásra lelkesebb lett. Nem így a másnapi sajtó, mely egymást túllicitálva címkézte fel beszámolóit: Enrico Caruso futása, El a sárga balfenéken!, Haragszik, de nem a pénzünkre, Kóstolja meg Bécs is! A Budapesti Napló így ír: „A tenoristák királya, császára, a vidám, bohém olasz fiú: Caruso tegnap rosszkedvű volt. Budapesti fellépése (…) félsikerrel járt (…). A pesti közönség kegyetlen és igazságtalan volt hozzá.” Caruso elutazott Bécse, ahol kigyógyulva megfázásából nagy sikert aratott. Pest soha többet nem láthatta viszont, de azóta is büszkén ápolja a bukás legendáját. És Caruso? Valószínűleg mindössze egy fanyar mosollyal válaszolt, ha szóba hozták előtte az esetet.
