Érdemes lenne egy hosszabb tanulmányban végigvezetni, hogy mik lehettek a mélyebb művészi és társadalmi okai annak, hogy a 20. század elejének nyugat-európai operaszerzői a mitológiai-történelmi történetmesélés, a romantika és verizmus után miért fordultak a fantáziabirodalom, a mesék felé. Bizonyára közrejátszott ebben például a világháború, melynek pusztító hatása után menekültek – és menekítettek a közönséget – a valóság elől. S ha különböző módokon, de talán minden generáció megpróbál megőrizni valamit gyermeki énjéből felnőttként is. Ahogy manapság a LEGO egyre inkább a tehetősebbeknek készít dekortárgyakat és kevésbé a gyerekek kreativitásának és fantáziájának fejlesztésére helyezi a hangsúlyt, ugyanúgy vonhatták el a „meseoperák” a hétköznapi problémáktól a két világháború közti közönséget. A korszak két legjelentősebb operaszerzője, Richard Strauss (Az árnyék nélküli asszony, 1919) és Puccini (Turandot, 1926) akarva-akaratlanul is utat mutathatott kortársaiknak, Kodálynak (Háry János), Janáčeknek (Prücsök úr kalandjai, A ravasz rókácska), Ravelnek (A gyermek és a varázslat), Carl Orffnak (A hold, Az okos lány), Alexander von Zemlinskynek (A törpe), Jaromír Weinbergernek (Svanda, a dudás), Werner Egknek (A csodahegedű). vagy éppen Franz Schrekernek (akinek minden színpadi műve mintha a valóság és az irrealitás határmezsgyéjén táncolna).
Wioletta Hebrowska és Alik Abdukayumov - fotó: ©Martina Pipprich
Schreker (1878–1934) életművének újrafelfedezése az elmúlt évek hozadéka. Az osztrák zeneszerző anno ügyesen ráérzett korának igényeire, nem iparos, hanem valódi mester volt – ha nem is a legnagyobbak közül való. Hangja egyedi, zenéje befogadható és dallamgazdag, hangszerelése szellemes és olykor kifejezetten előremutató, szólamai énekesbarátok, saját maga által jegyzett történetei pedig érdekesek, mögöttes tartalmuk rendező után kiált. Nem csoda, hogy napjainkban a Szerelmi bájitalokba és Traviatákba beleunt színházak egyre lelkesebben porolják le operáit.
Jelenet az I. felvonásból - fotó: ©Martina Pipprich
A félig zsidó származású zeneszerzőnek különösen pechje volt az utolsó befejezett színpadi művével, az 1919 és 1932 között komponált Genti kováccsal. A berlini ősbemutatót náci szimpatizánsok zavarták meg, a színház vezetősége öt előadás után jobbnak látta eltüntetni az újdonságot a műsorról – kollégáik pedig okultak az esetből és nem kapkodtak a mű előadásának jogaiért. Közel fél évszázadnak kellett eltelnie, hogy az akkori NDK-ban működő Staatsoper Berlin 1981-ben rehabilitálja az operát. A folyatásra pedig ismét várni kellett, 1991-ben Bielefeld, 2010-ben Chemnitz, 2020-ban Antwerpen és Gent, 2023 októberében pedig Münster tűzte műsorára a művet. A széria nyolcadik és egyben utolsó előadása ez év január végén még mindig telt házat vonzott.
A genti kovács nem az életmű koronája, nem vetekedhet A távoli hanggal és a Megbélyegzettekkel, ám kellemes, sőt kifejezetten szórakoztató opera, áradó dallamokkal, jól énekelhető szólamokkal, s nem utolsó sorban egy Münster méretű színház számára remek és kiosztható(!) énekesi-zenekari feladatokkal megspékelt ritkaság, mely akár száz kilométeres körzetből is a városba vonzza az érdeklődőket!
Jelenet az I. felvonásból - fotó: ©Martina Pipprich
Bár nyilvánvalóan kevesen foglalkozhattak a mű besorolásával, A genti kovács akár a Weimari köztársaság Zeitoper sorába is illeszkedhet, noha Schreker a Große Zauberoper meghatározással élt, vélhetőan azt remélve, hogy sikerült látványos népoperát alkotnia. Nem rajta múlott, hogy tűzijátékát idő előtt elfojtották. A háromfelvonásos mű cselekményének változatossága az 1930-as évek dekadens metropolisszá terebélyesedett Berlinjének tempóját idézi: majdhogynem több történés van Schreker két órájában, mint az egész Ringben. Az ördöggel lepaktáló, majd azt és csatlósait többszörösen átverő, Szent József szamarát viszont ingyen megpatkoló népszerű kovácsnak, Smeenek – akit halála után hosszas alkudozás után eresztenek csak be a Mennyországba – számos csavart tartogató meséje akár a Broadway-n is megállta volna a helyét.
Alik Abdukayumov és Wioletta Hebrowska - fotó: ©Martina Pipprich
A zenetudósok nagyítóval kutatják ebben az operában az antiszemita fenyegetés dekódolt csíráit – csekély eredménnyel. Ha valaki rejtett önvallomást, vagy „időkapszulát” akar keresni, megtalálhatja a címszereplő már-már Sólem Aléchem-i vagy Iszaak Babel-i figurájában. Smee ugyanis egyszerre erős és bátor, mintaférj és közkedvelt haver, adakozó, de közben kíméletlen a konkurenciával, és a legfifikásabb alkupartner, aki kockáztat és mindig nyer – tehát pont olyan, mint amilyennek a zsidó kisember, a viccbeli Kohn és Grün álmodja magát. Schreker az operatörténet egyik legszerethetőbb figuráját írta meg, végül ő maga is annyira megszereti főhősét, hogy minden csibészségét megbocsátja és „hagyja neki”, hogy lyukat beszéljen Szent Péter hasába és bebocsátást nyerjen a Paradicsomba – igaz, csak miután a Mennyei Seregek megunták a bejárat előtt létesített kocsmáját...
Youn-Seong Shim és Alik Abdukayumov - fotó: ©Martina Pippric
Mint Schreker összes operája, A genti kovács is erős rendezői kéz után kiált, a lehetetlen meseszövés és különleges figurák csakis határozott vízió mentén kelthetők életre. A münsteri produkció itt szenved csorbát. Magdalena Fuchsberger a 16. századból az opera keletkezési idejébe helyezi a történetet, ám az első két felvonást csak jól-rosszul felépített helyzet-, és jellemkomikumokkal alibizi végig. A legkevésbé sincs segítségére Monika Biegler eklektikus, semmitmondó díszlete, melyben a Stuart Máriától a Bajazzókig bármit el lehetne játszani. A sematikus térben egyszerre vannak jelen kisrealista díszletelemek és a végig működő teljesen felesleges videóinstalláció. Az is kérdés, hogy Dorothee Curio jelmezei valóban ehhez a produkciókhoz készültek, vagy játszottak még valahol egy Producerek-musicalszériában, netalán találomra lettek összeszedve a raktárból.
Jelenet a II. felvonásból - fotó: ©Martina Pipprich
A rendezőnő – miután gondosan száműzte az operában erősen jelenlévő kísértő erotikát – az első felvonásban Smee-t afféle Hanswurst-ként ábrázolja (és így eleve teljesen súlytalanná teszi a figurát), a másodikban viszont a meggazdagodott kovácsot és nejét irreálisan kövérre öltözteti. Lehetetlen mozgásuk kedves humorforrás három percig – ám a felvonás háromnegyedórás és egyéb irreális történésekkel tarkított, melyeket aztán rendre kisrealista megoldásokkal sikerül elbagatellizálnia Az pedig már önmagában is kérdés, hogy a német színházi szcénában, ahol oly gondosan ügyelnek arra, hogy egyetlen kisebbséget se sértsenek meg produkcióikkal, illendő-e ma a kóros elhízással mulattatni? A Nagy Ötletet azonban a harmadik felvonásra tartogatta Frau Fuchsberger. Amikor is a Mennyország kapujában rostokló boldogtalan Smee földi ismerősei (az ellenlábasa, a cimborája, végül a hitvese) feltűnnek, lám-lám, mindenki nácivá vált – és üdvözülten sétál a Paradicsom felé. Szent Józsefnek és a rendjelekkel teleaggatott Mao Ce-tung hasonmás Szent Péternek mindezzel semmi problémája sincs – vidáman énekli az egész barnainges bagázs a finálét. A rendezőnő itt beveti az órák óta feleslegesen üzemeltetett vetítést is: „Und jetzt?”, „Und noch?”, „Und wieder?” hirdetik a mélyértelmű feliratok – nem várt szellemi mélységekbe taszítva az estét. Hogy ma Münsterbe, ahol az 1500-as évek derekán három újrakeresztelő teste évtizedekig volt közszemlére téve templomra aggatott ketrecekben, egy színházi alkotónak az az egyetlen gondolata, hogy a nácik is vidáman bemasírozhatnak a Mennybe, az több mint kínos.
Jelenet a II. felvonásból - fotó: ©Martina Pipprich
A münsteri színház együttesében kirívóan rossz hangot vagy pontatlan zenei megvalósítást nem hallani. A címszerepet a Budapesten sem ismeretlen vendég, Alik Abdukayumov alakította. Kedves figuraként, némi Buster Keaton-i esetlenséggel csetlett-botlott egész este. Alakításának akár lehetne is egy íve, ahogy a magabiztos vásári kikiáltóból hálóinges, semmit sem értő Einsteinné válik – ami valószínűleg inkább az énekes ösztöne, mintsem rendezői lelemény. Abdukayumov baritonja nem lett érdekesebb az idők során, de szerencsére nem is kopott. Smee felesége nem különösebben izgalmas figurájának adott némi drámai élt Wioletta Hebrowska hangszíne. (Érdekes, hogy Schreker milyen meggondolásból írta bariton–mezzoszoprán párosra a főszerepeket.) A rutinos házi tenor, Garrie Davislim látható élvezettel bújik az alkoholistából nácivá „nemesedő” Slimbroek bőrébe. Az ír-ausztrál művész azok közé az egyre fogyatkozó énekesek közé tartozik, aki végig érzi a közönség rezdüléseit és kontaktál velük. Kiváló operettszínész lehet, talán érdekes Don José is, kérdés azonban, hogy a kis együttesből ráosztott Mantuai herceggel hogyan birkózik meg. A szereposztásból kiemelkedett a Flipkét éneklő pályakezdő Benjamin Park. Ígéretes lírai tenorja bel canto szerepekben szépen fog érvényesülni.
Jelenet a II. felvonásból - fotó: ©Martina Pipprich
A produkciót Henning Ehlert, az együttes főzeneigazgatója tanította be. Bár a színház akusztikája nem tette lehetővé (de talán a zenekar létszáma sem?), hogy Schreker partitúrája a maga teljes csillogásában megszólaljon, az előadás precízen megszólalt, a karmester maximálisan hitet tett az opera mellett és tempóival nem hagyta ellaposodni az estet.
Alik Abdukayumov, Benjamin Park és Garrie Davislim - fotó: ©Martina Pippric
