80 éves a kiváló operaénekes és pedagógus  

„Kivételes jelenség, tele energiával, életkedvvel.” Gombos Éváról ezt 1963 októberében írta a Film Színház Muzsika, melynek címlapján közölt képe is a Lohengrin Ortrudjának fenséges színpadi jelenségét sugározza.

Az opera már gyermekkoromban vonzott, szerettem gazdag világát és változatosságát ennek a – ma már tudom – legösszetettebb színpadi műfajnak. Leginkább a mezzoszoprán karakterek bűvöltek el igazán és bevallom, ha „az” énekesnőre gondolok, ma is egy drámai mezzoszoprán jut elsőre az eszembe. Még inkább és végérvényesen így van ez azóta, hogy személyesen is megismertem Évát.

Gombos Évát már ifjúkorában magával ragadta az éneklés és az opera világa, a zene és Wagner szeretete. Értelmiségi család leányaként nevelkedett Budapesten, édesapja megbecsült orvos volt, ő pedig – bár egy ideig filozófiai és történelem tanulmányokat is folytatott az egyetemen – már nagyon korán, komolyan és kitartóan a zene és az éneklés mellett kötelezte el magát, amikor 16 évesen elkezdte zeneakadémiai tanulmányait. Diplomájának megszerzését követően egy sikeres próbaéneklést követően 22 esztendősen azonnal szerződtette a Magyar Állami Operaház ösztöndíjas tagnak. Míg férjével, Krasznai István Liszt-díjas hegedűművésszel az 1960-as évek második felében úgy döntöttek, Zürichben, majd Baselben folytatják pályafutásukat, Gombos Éva az operairodalom számos jelentős mezzoszoprán szerepét énekelte el a magyar színpadon is, lépett sikerrel a koncerttermek pódiumára, majd vendégszerepelt Európa nagy dalszínházi színpadain.

1956 személyes szempontból is emlékezetes időszak életében, hiszen életét a zenekar elsőhegedűsével, Weiner Leó tanítványával, Krasznai Istvánnal köti össze; és ekkoriban énekli első szerepét, a Rigoletto Ceprano grófnéját az Operaház színpadán Radnai György, Koltay Valéria és Komáromi László oldalán. Ha megnézzük a régi fényképfelvételt, Márk Tivadar jelmezében már a fiatal énekesnőből is elegancia és egyéniség árad. Sokoldalúsága már ekkor szembeötlő és változatos. Nemcsak volumenében – melyben a kezdő énekes kis szerepeit már a kezdetektől felváltják jelentős feladatok –, hanem milyenségében is. A verista operák világától Wagneren, Beethovenen, Richard Strausson át a kortárs operákig hangban és alakításban is ötösre vizsgázik a rábízott szerepek megoldásában. Példaképe Astrid Varnay, a „nagy Verdi- és Wagner-énekesnő, aki egyaránt tüneményes hatással szólaltatja meg a drámai szoprán és a drámai mezzo szerepeket” – nyilatkozza a Film Színház Muzsikának. „Hosszas tanulás és ösztöndíjas évek sora után most eljutottam olyan szerepekig – mondja –, mint Eboli, Gertrudis, Brünnhilde, és más nagyigényű drámai mezzo szerepek. A világ operaházaiban állandóan tanúi lehetünk annak, hogy a szerepek nem határolódnak el élesen. Sokat köszönhetek Németh Annának, aki felfigyelt bizonyos szélesebb körű adottságaimra. Tanácsait követve új szereplehetőségek nyíltak meg előttem. Természetesen boldogan vettem tudomásul, hogy Senta balladája, Ortrud átka és Brünnhilde búcsúja szépen megférnek egymás mellett egy énekes repertoárján. Lankadatlan erővel dolgozom, hogy senki se csalódjon bennem.” Gombos Éva 1958 szeptemberében Wagner Walkürjében Nádasdy Kálmán rendezésében és Lukács Miklós vezényletével Joviczky József Sigmundja, Delly Rózsi Brünnhildéje és Fodor János Wotanja mellett Heimwigét énekel, ugyanezen év novemberében már Manasah a Saloméban; szerepel  A rózsalovagban, a Farsangi lakodalomban, később Suchon Örvényében. A Tannhäuserben 1959. március 26-án énekli először Vénuszt. Hermann Antalffy Albert, Erzsébet Warga Lívia, Tannhäuser Király Sándor, Wolfram Palló Imre. Sokszor, nagy sikerrel énekli a szerepet később is. Szerepel Horusitzky Zoltán Báthory Zsigmond című operájában és énekli Lolát a Parasztbecsületben, 1960. november 12-én pedig Santuzzát formálja meg, Simándy József Turiddujának oldalán. A Film Színház Muzsika november 18-ai száma erről a következőképpen számol be: „Santuzza szerepét először énekelte a Parasztbecsületben Gombos Éva. A fiatal operaénekesnőnek ez az újabb bemutatkozása – jelentős feladatban –, szép sikerrel járt. Elsősorban az orgánum művészi és drámai kezelése mutatott arra, hogy Gombos Éva tisztán látja szerepét a verista operaszínpadon, és teljes igyekezettel bele is éli magát Santuzza tragédiájába. Hangja is erősödött, színesedett, nagyobb effektusokban is kifejezővé vált.” Lányuk 1961. áprilisi születését megelőzően pár hónappal még a leendő anya több szerepben áll színpadon. Pár hónapos kihagyás után már vissza is tér, párhuzamosan énekelve Walkürt, Don Carlost, Bolygó hollandit. Ez utóbbi előadás Sentájaként együtt énekelhet tanárával, a Mary-t alakító Németh Annával.

„Fiatal énekesek az operaház színpadán” a szalagcím, mely a Lohengrin harmadik szereposztását hirdeti 1963. szeptember 17-én, a két új női főszereplő, az Ortrudot éneklő Gombos Éva és az Elzát alakító Dunszt Mária pedig kiemelt kritikát kap. „Meglepetés Gombos Éva, mint Ortrud. Sokat fejlődött, színesedett a hangja, előadásmódja.” – írja Szenthegyi István. „Évek óta a színház ösztöndíjas tagja s már mint Senta, Santuzza és a Tannhäuser Venus-a bizonyította tehetségét. Kivételes színpadi jelenség.” A kritika szerint a fiatal énekesek szereplése „meggyőzően bizonyította, hogy az elmúlt években tehetséges művészgeneráció nőtt fel, melyre a színház vezetői magas színvonalú művészi tervek megvalósításában számíthatnak.” Még ugyanezen a télen Heródiásként is bemutatkozik a Saloméban. „Legjobban Gombos Éva Heródiása tetszett.” – írja Kovács János a Magyar Nemzet hasábjain. „Alakítása sem kiforrott még, szerepmegoldása mégis egy értékes hangú és drámai beállítottságú fiatal énekesnő máris sikeres és formás próbálkozásaként hatott.” Pár nappal később a Film Színház Muzsika is górcső alá veszi az új beállókat: Szőnyi Ferenc Heródesében wagneri színeket vél felfedezni, Déry Gabriella Saloméját kibontakoztatottnak, ugyanakkor túlságosan kiszámítottnak, Gombos Éva Heródiását pedig érdekes jelenségnek értékeli. „Ő képviseli itt az igazi drámát a nőalakok sorában.” – fogalmazta meg Szenthegyi István.

Korán kiderül és folyamatosan érik, bontakozik tehát ki Gombos Éva drámai ereje ezekben a nagy volumenű szerepekben. Tehetsége, adottsága, szorgalma és kifejlesztett légzéstechnikája – melyet azóta növendékeinek is továbbad – lehetővé tette számára, hogy hangját viszonylag gyorsan kipihentesse és hihetetlen változatosságú repertoárral dolgozzék folyamatosan. Alban Berg Büchner drámájából készült Wozzeck című operájának a bemutatója 1964 februárjában ünnepi művészi eseménynek minősült a korabeli kritika szerint, mely üdvözölte az operai repertoár stiláris frissítését, utalva arra, hogy „a sokszor emlegetett „rejtett művészi tartalékok” csak így szabadulhatnak fel az együttesben.” Minden bizonnyal ott játszott elsőhegedűsként Ferencsik János vezénylete mellett Krasznai István is a zenekarban, melyet a kritika a következőképpen magasztalt: „Legnagyobb élményünket ennek a színekben, kifejezési árnyalatokban hallatlanul érzékeny és virtuóz zenekari remeklésnek köszönhettük. Ferencsik személyében pedig az együttes élén azt a szuggesztív, nagy egyéniséget üdvözölhettük, aki az újra-alkotás hőfokán tudja az alkotó gondolatait közvetíteni.” Míg a főszereplők nem győzték meg teljes mértékben az ítészeket, Gombos Éva Margret karakter-alakításáról elismeréssel nyilatkoztak. Számos sikeres főszerep és karakterszerep után, közvetlenül 1964. áprilisi A végzet hatalma-beli Preziosilla alakítását követően az ösztöndíjas évek után júliusban válik állandó operaházi taggá. Érthetetlen, hogy miért csak ekkor. Elkerülhetetlen, hogy tehetsége utat tör magának és hamarosan elfogadja a Zürichi Operaház által felkínált szerződést, férje pedig a Svájci Rádiózenekar tagja lesz, mindketten foglalkoztatott és elismert művészek. Előtte azonban még várnak rá szép feladatok itthon is. Az 1964/65-ös, valamint az 1965/66-os évadban párhuzamosan nyolc darabban énekel kisebb és nagyon nagy szerepeket: Sosztakovics Katyerina Izmajlovájának Fegyencnőjét csakúgy, mint Beethoven Fideliójának címszerepét. Közel tíz tevékeny esztendő telt el pályakezdése óta és az egykori Rigoletto óta ismét Lamberto Gardelli áll a zenekari árok karmesteri pulpitusán 1965. január 1-jén, Aida-felújítással ünnepelve meg az újévet. A kritika szerint izgalmassá válik e szereposztás, melyről a szakma és a közönség is sokat beszél. Szellő Lajos meglepetés, mint Radames, Melis György viszont szereposztási tévedés, mint Amonasro. Amíg a kritikus az egyébként kiemelkedő jelenséget képviselő címszereplőn számon kéri a nem eléggé izzó „drámai érzést”, rögvest megtalálja azt Gombos Éva Amnerisében, aki álláspontja szerint „minden igyekezetével a dráma, az Aida-dráma nagy volumenének kifejezésére törekszik, s már-már át is lépi hangjának természetes keretét.” A csúcson lévő énekesnőt és muzsikust búcsúztatja tehát a magyar közönség, amikor Gombos Éva és Krasznai István Svájcban lelnek második otthonra, Zürich után pedig a barátságos Baselben találva meg jelenüket és jövőjüket.

Miután többéves szerződés köti a Zürichi Operaházhoz, az élet úgy hozza, hogy életében a művészet egy új, de nem kevésbé hálás dimenziója: az oktatás, a tudás átadása kerül előtérbe. A művészet életre hívásának művészete. „Született énekpedagógus” – jellemzi találóan tanítványa, Gabriela Doerfler, mestere énektanítási módszerének alapjairól írott 1996-os német nyelvű diplomamunkájában. Már a budapesti sikerekkel párhuzamosan előtérbe kerül pedagógiai tehetsége az énekesnőnek, amikor kollégák, barátok kérik ki tanácsait. Tanítványa érdekfeszítően, ugyanakkor szakmai nézőpontból elemzi énektanítási módszerét, a támasztás jelentőségét, az egyszerű és természetes közvetítés igényét, speciálisan kidolgozott és felépített gyakorlatait, kiemelve, hogy egy énektanár egy kicsit talán pszichológus is. Sokszor több mint heti 50 tanítvánnyal dolgozott, akik elismert művészek lettek az operaszínpadokon, a koncerttermekben vagy éppen a barokk zene területén. Növendékei tisztelték benne azt, hogy nem saját művészetét akarta rájuk erőltetni, megtanítani számukra, hanem az egyénileg és egyedileg jellemzőt kívánta kihozni belőlük a közös munka során. Férje közben szintén oktatott, hegedűjátékát pedig számos koncert és stúdiófelvétel is rögzítette. A munkában is összeszokott párosként növendékekkel is foglalkoztak közösen, egyikük a hangképzésre, másikuk az előadásmódra fókuszálva. Baseli óráikon túl spanyolországi nyári mesterkurzusaik is rendkívül népszerűek voltak. Egyéni művészi sikerei mellett Gombos Évának megadatott az oktatás kiváltsága és tehetsége. Azé az oktatásé, mely a színpad művészetét egy felsőbb szintre emelve maradandó módon tudja konzerválni a pillanat varázsát és tudja továbbadni a műfaj szeretetét és mesterségbeli fortélyát. Mint igazi művész sohasem élt, és ma sem él a múltban. Emberként, művészként és pedagógusként is tevékeny és sikeres volt mindig, túllendülve a felmerülő problémákon és akadályokon. Boldog család veszi körül és három, szinte felnőtt unoka, akik tehetségesek a zenében, az írásban, az idegen nyelvekben, egyikük pedig orvosnak készül, akárcsak a dédapa. Évát közvetlen, korrekt, őszinte és melegszívű embernek ismertem meg. Olyannak, akinek jó a közelében lenni. Sajnálom, hogy én magam nem láthattam színpadon, de valahogy érzem, magam előtt látom, milyen lehetett… Sokan emlékeznek még Vénuszára vagy Ortrudjára, vagy a C’est la guerre-ben nyújtott alakítására, melyet őriz a hangfelvétel az utókor számára. Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy élete első meghatározó gyermekkori élménye, amiért megszerette az operát nem más volt, mint Gombos Éva 1957-es Ébresztőtündér alakítása a Jancsi és Juliskában. A meseopera tömeges szereplői a szerzői instrukció szerint: „Angyalok, elvarázsolt gyermekek.” És elvarázsolt gyermekek és felnőttek a nézőtéren. Mi más lehetne a művészet értelme? „Kivételes jelenség, tele energiával, életkedvvel.”

Írta: dr. Góg Laura