Caruso

Ma este Seregi László örökzöld Rómeó és Júliájának Mercutiójaként áll utoljára áll az Operaház színpadán Kerényi Miklós Dávid. Utoljára lép be a művészbejárón a semmihez sem hasonlítható, egyidejűleg felelősségteljes és doppingoló „mindjárt előadásom lesz”-érzéssel, utoljára melegít be, segíti rá a jelmezét az öltöztető, ül a maszkmester székébe, utoljára lapogatják meg a hátát a kollégák, utoljára csapódik össze mögötte a mesét a valóságtól elválasztó bársonyfüggöny – egyszóval utoljára indul csatába a közönség kegyeiért, utoljára adhat nekik önmagából egy részt, és utoljára fürödhet is a szeretetükben. Ha ki is nyílhat holnap egy másik ajtó – márpedig a dolgok természetéből adódóan ki fog számára nyílni –, az a bejárat, amelyiket évtizedek óta a második otthonába vezetett, most bezáródik.

Mercutio halála (Prokofjev - Seregi: Rómeó és Júlia, 2010)

Azon a tiszteletre méltó tényen talán még nem is érdemes nagyon csodálkozni, hogy Martina Francában – egy pugliai kisvárosban, az 51.(!) Festival della Valle d’Itria keretein belül – bemutatták Rossini Tankrédját. De azon annál inkább, hogy mindez eltörpül ahhoz a több mint figyelemre méltó vállalkozáshoz képest, hogy Benjamin Britten Owen Wingrave-jét is műsorra tűzték. Rossini műve „mindössze” három kimagasló képességű énekest igényel, rajtuk kívül további három szólista, valamint férfikar szükséges a megszólaltatáshoz, de a Tankrédnál mégiscsak egy olyan több mint két évszázados, dallamos, andalító és befogadható bel canto operáról van szó, ami az olaszok „vérében” van, ellentétben az angol szerző ötvenöt éves „kortárs” opusával.

Ruairi Bowen (Lechmere) és Äneas Humm (Owen Wingrave)
Fotó: © Clarissa Lapolla

A pugliai dombok között meghúzódó Martina Francában 1975 óta rendeznek operafesztivált – melyre azonban az elmúlt ötven évben a magyar (szak)sajtó még egyetlen sort sem pazarolt. Pedig hiba volna lenézni – Verona, Salzburg és Bayreuth magaslataiból, netán azok luxus-költségvetései felől lefitymálni – ezt a minden ízében tiszteletet érdemlő, nagyon is önazonos és nem érdektelen vállalkozást. A július közepén induló, bő kéthetes Festival della Valle d’Itria különlegességét az adja, hogy a megszokott (és nyaranta sok helyütt elkoptatott) remekművek helyett kizárólag ritkaságokat, illetve népszerű operák máshol nem látható (ős)változatait állítják színpadra – mégpedig igen tisztességes minőségben.

Rossini: Tankréd - Festival della Valle d’Itria - fotó: © Clarissa Lapolla

Közel száz éve, 1929-ben Berlinben készült egy azóta ikonikussá vált fénykép, melyen öt frakkos karmester-legenda mosolyog a kamerába, békésen, ám önnön nagysága biztos tudatában: Bruno Walter, Arturo Toscanini, Erich Kleiber, Otto Klemperer és Wilhelm Furtwängler. Öt olyan máig érvényes és napjainkban is ható interpretátor, akiknek ennyi idő távlatából is felismerhető és megkülönböztethető az előadói stílusa, sőt akik még arra is képesek voltak, hogy egyedi (örök érvényű?) mondanivalóval is felruházzák az általuk betanított műveket. Napjainkban jóval nehezebben találnánk öt ereje teljében lévő, hasonló kvalitású muzsikust (különösen olyanokat, akik éppen egyazon városban tartózkodnak és hajlandók is lennének közös fotón szerepelni), mi több ez a művészi „erózió” odáig süllyedt, hogy igen gyakran szinte képtelenség két-három sematikus mondatnál többet írni egy-egy karmesteri teljesítményről.

Jelenet a III. felvonásból - fotó: © Bernd Uhlig

A Deutsche Oper Berlin éléről tizenhárom évad után idén júliusban távozott Dietmar Schwarz. Az intendánsnak sikerült a német főváros legnagyobb, mára kissé túlméretezett operaházának vezetőjeként a közönségért folyó nemes versengésben mindvégig fenntartani a rábízott intézmény rangját, világsztárok helyett hatalmas, stabil repertoárral rendelkező, színvonalas együttest gondozni, jelentős rendezőket szerződtetni, 19.–20. századi érdekességekkel fűszerezni a palettát, és nagyon fontos ifjúsági nevelőmunkát végezni.

Evelyn Herlitzius (Begbickné) - Fotó: © Thomas Aurin

Az elmúlt harminc évben Salzburgot a multikulturalizmus jórészt, a tömegturizmus viszont már teljes egészében felfalta. A pályaudvartól a városba vezető úton török étkezdék, afrikai közértek és vietnámi büfék sorakoznak, a Geburtshaus földszintjén Spar, a Bierstubékban arab és kínai személyzet (az elmaradhatatlan osztrák népviseletben), és már az eredeti Fürst-Mozart kuglit is hamisítják, nemcsak a nagyüzemit. Az árak Monacóval kacérkodnak, főszezonban hotelt kapni szinte lehetetlen vállalkozás. Az errefelé szokatlan, rekkenő nyári hűségben az óváros néhány patyolat utcácskáján lépni is alig lehet, a legkülönfélébb nációjú babakocsis családok közelharcot vívnak a haladni szándékozó helyi biciklistákkal, miközben a távol-keleti turistahadak (két órára megállva a Hallstadt nevű kötelező szelfipont felé) lefotózzák az összes szobrot, kapualjat, bármit, amiről az idegenvezető éppen szenvtelenül hadar a mikrofonjába – holnapra pedig már a város nevére se fognak emlékezni.

Aryeh Nussbaum Cohen (Olga), Cameron Shahbazi (Mása)
és Dennis Orellana (Irina) - Fotó: © Monika Rittershaus

„2024 őszén emlékezett meg a zenei világ Gabriel Fauré halálának százéves évfordulójáról.” – Ez egy remek cikkindító mondat lehetne – ám sajnos kevéssé fedi a valóságot. Bár valóban előfordultak tavaly novemberben Európa-szerte kisebb-nagyobb Fauré-koncertek (Magyarországon egyetlen kamaraest...), de a zeneszerző egykori súlyához méltó megemlékezés, illetve az újrafelfedezés lehetőségét kínáló programdömping ezúttal elmaradt. Nem láttak napvilágot új távlatokat megvilágító nagymonográfiák, nem készültek neves karmesterek által vezényelt új felvételek, „csak” az Erato kiadó jelentetetett meg egy korábbi kiadványaiból válogatott összkiadást díszdobozban, 26 CD-n. (Vajon hány példányt adtak el belőle?) Ezért válhatott a Bayerische Staatsoper kultúrmissziója – aminek bizonyítékaként a 2024/25-ös évad utolsó premierjeként a Prinzrengentheaterben műsorra tűzték a francia zeneszerző egyetlen operáját, a Pénélopét – már önmagában is fontos eseménnyé.

 Victoria Karkacheva (Pénélope) - fotó: © Bernd Uhlig

Nyáron jeles évfordulót ünnepeltek Münchenben, hiszen idén lett 150 éves a méltán világhírű Opernfestspiele.  Az 1875-ben látrehozott fesztivál (Budapesten ekkor még éppen hogy elkezdték alapozni az Operaház épületét) fókuszában egykor Mozart és Wagner művészete állt, s a korabeli produkciók egész Európában etalonnak számítottak. Az 1960-as évek óta jóval sokszínűbbé vált a június-júliusi rendezvénysorozat, mely egyszerre vonultatja fel az évad fontosabb premierjeit, sztárokkal teletűzdelt repertoár-produkciókat, opera- és balett-bemutatókat, valamint dalesteket a Staatsoperben, a bayreuthi mintára épült Prinzregententheaterben, vagy éppen a barokk-gyöngyszem Cuvilliés-Theaterben. A fényűző hagyomány ma is él, a szezonok végén, még Salzburg, Bayreuth, vagy éppen Verona előtt az operaénekesek krémje egymásnak adja a müncheni művészbejáró kilincsét.

Jelenet az I. felvonásból - fotó: © Monika Rittershaus

A magyar operajátszásnak nagyjából az 1950-es évek óta – tehát háromnegyed évszázada – két valóban releváns alapkérdése maradt (nem az, hogy: „Ki lesz az új igazgató?”, illetve, hogy: „Le merészeli-e venni a műsorról a »Nádasdy«-Bohéméletet”?), miszerint: „Van-e az Operaháznak ikonikus Bánk bánja?”, valamint: „Sikerül-e kinevelni Bartók színpadi műveinek örökségét tovább vivő karmestert?” Amennyiben mindkét válasz igenlő, a hazai operajátszás jövője aktuálisan biztosítva van.

Florian Boesch (A kékszakállú herceg) és Christel Loetzsch (Judit)
Fotó: © Monika Rittershaus

Az Operaház immár 140 éves krónikája szerencsére igen kevés – mindössze négy – olyan esetről tud, amikor is egy-egy színházi dolgozó úgy döntött, hogy önkezével vet véget életének, s végzetes tette színhelyéül éppen a munkahelyét szemelte ki. Érdekes módon egyikük sem volt sztár, mind a négyen inkább a háttérben tevékenykedtek, így életükkel jóval kevesebbet foglalkoztak az újságok, mint halálukkal.

Csepke Gábor (1866-1931), az Operaház portása