Caruso

Érdemes elgondolkozni azon, hogy mi lehet az oka annak, hogy az utóbbi években Georg Friedrich Händel az egyik legtöbbet játszott operaszerzővé nőtte ki magát. Csak idén majdnem harminc darabja látható a világ színpadain, s mindez egy olyan évadban, amikor nincs semmiféle évfordulója sem, amire „illik” előszedni valamit. A legnépszerűbb művei: az Agrippina, a Julius Caesar, a Rinaldo, a Rodelinda és a Xerxes, de számtalan oratórium is színpadra kerül. Különös dolog, hogy Händel épp mostanában lett ennyire kedvelt. Talán a kifogyhatatlan, áradó barokk muzsika megnyugtatja korunk rohanó emberét, a cselekmények pedig oly távolinak és ártalmatlannak tűnnek, hogy nyugodtan el lehet merülni bennük. De valóban letűnt mesék vagy pásztorjátékok volnának? Aligha, különben nem lennének a rendezői színház kezében a legolvadékonyabb anyagok. Hogy sok német operaház mellett a gießeni is kedvet kapott egy Händel bemutatóhoz, az elsősorban a teátrum főzeneigazgatójának, a régi zene specialista Michael Hofstetternek köszönhető. Az Agrippina bemutatóján nem lehetett ráismerni arra az együttesre, amelyik előző este minden ihlet nélkül játszotta Gomes Foscáját. Händel partitúrája életre kelt a két lanttal kiegészített, korhű fákat használó zenekar által. Hofstetter egy percre sem hagyta ellaposodni a jó két és félóra játékidejűre húzott darabot. Ebben segítségére volt a darab rendezője, Kovalik Balázs is. Bizonyára a két évvel ezelőtti közös, müncheni Hasse: Didone Abbanadonata produkciónak köszönhetően hívta meg az Agrippina színrevitelére a magyar alkotót, akit nagyágyúként üdvözölt a kisváros sajtója, s a hatszáz fős jugendstil Stradtstheater zsúfolásig meg is telt a premierre.

Alig tíz hónapja, hogy a térképen is nehezen fellelhető Annaberg-Buchholz színházában egy Goldmark-ritkaságot láthattam. A napokban ismét olyan művet volt szerencsém megnézni, melyet az elmúlt évtizedekben elvétve sem űztek műsorukra az európai dalszínházak. A színhely ezúttal Gießen, ez a Frankfurttól hetven kilométerre fekvő százezer lakosú kisváros. A színház vezetői felismerték, hogy felesleges egy újabb Traviatát, vagy Pillangókisasszonyt csinálniuk, azok nagyszabású előadásaira bármikor átutazhatnak a gießeniek valamelyik könnyen elérhető közeli városba. Ellenben, ha ritkaságokat vesznek elő, egyedivé téve ezzel a műsorukat, esélyes, hogy tiszteletét teszi náluk a tekintélyes szaksajtó, és az opera-turisták is ellátogatnak hozzájuk, ezzel a város méltán csekély idegenforgalmát is fellendítve. A háromtagozatú házban idei évadban az alábbi zenés bemutatókat tervezték: Weber: A bűvös vadász, Ábrahám: Viktória (rendező: Parditka Magdolna és Szemerédy Alexandra), Verdi: Oberto (koncertszerű előadás), Gomes: Fosca (németországi bemutató), Händel: Agrippina (rendező: Kovalik Balázs), Peter Maxwell Davis: Kommilitonen! (Diáktársak!, németországi bemutató). Ezen kívül néhány nagyobb musical, Händel Acis és Galateája és egy gyerekopera Krása Brundibárja alkotja a zenés repertoárt. Mindenképpen figyelemreméltó válogatás! Kérdés, hogy milyen minőségben prezentálják a fenti érdekességeket.

Tegnap elérkezett a várva várt nap, megtartotta éves sajtótájékoztatóját a Wiener Staatsoper vezetősége: Dominique Meyer főigazgató, Franz Welser-Möst főzeneigazgató, Manuel Legris balettigazgató és Thomas W. Platzer gazdasági vezető. Hiába fontos számunkra, hogy mit adnak jövőre Berlinben, Párizsban vagy Londonban, hiába lettek a közvetítések által  elérhetőek a MET előadásai, mégis Bécs maradt az az elérhető színház, ahova bármikor át lehet ruccanni és minden további nélkül végig lehet állni pár euróért a még mindig minőségi előadásokat. Dominique Meyer 2010 óta vezeti a Staatsopert és szerződését nemrég hosszabbították meg egészen 2020-ig, Így szinte beláthatatlanul sok ideje van arra, hogy meghatározza a világ egyik vezető dalszínházának arculatát. Talán épp ez a legnagyobb probléma, hogy a színház egyedisége szűnt meg a vezetése alatt, az izgalmas produkciókat minőségi, de kevésbé lázba hozók váltották fel. A hétköznapokban pedig egyre több „névtelen” énekes lép fel, az a fajta iskola, amelyik Natalie Dessay-t, Elina Garancát vagy Adrian Erődöt kitermelte, eltűnt. De lássuk, mit sikerül összeállítani a vezetésnek!

Szeretem alaposan ellátni magam zenével, amikor hosszabb kocsiútra indulok. Megállok a cd-s polc előtt és összeszedek pár dolgot, amikhez várhatóan kedvem támadhat meghallgatni a következő pár órában. Így kaptam fel nemrég Poldini Ede Farsangi lakodalmának 1985-ös felvételét is. Aztán az eseménytelen autópálya kilométerek alatt el tudtam mélyedni ebben a különös magyar operában. Magáról a cd-ről nem szeretnék írni, elég az hozzá, hogy a rangos közreműködők ellenére a Farsangi lakodalom talán a legrosszabb és legméltatlanabb rádiófelvétel, amivel valaha találkoztam. Szereposztási tévedések és rosszul kiosztott szerepek teszik szinte élvezhetetlenné a lemez meghallgatását. Ennek oka talán a darab sorsával is magyarázható. A két háború közti aranykorszak legnépszerűbb hazai operájának előadás-története ugyanis az 1960-as évek elején megszakadt. Így a negyed évszázaddal későbbi művészeknek már nem volt kapaszkodójuk, nem volt miből felépíteni alakításaikat. Tehát a mű ugyan rögzítve van az utókornak, hozzáférhető is, de ennek az egésznek mégsincs különösebb értelme. Az azonban megmagyarázhatatlan, hogy az az opera, amelyikre évtizedeken keresztül volt büszke a színház és kíváncsi a közönsége, csak ennyire megkésve került rögzítésre. Ugyanis a rádiófelvételen kívül kizárólag a híres Asztali zene és Kálmán dala került rögzítésre, ez utóbbi is csak kétszer, Halmos Jánossal és Rösler Endrével, majd Udvardy Tiborral.

Tanulságos történet az Operaház életéből

Éppen a minap írtunk azokról a zavarokról, amelyek tétről-hétre, napról-napra bonyodalmakat okoznak az Operaházban. Sokszor valóságos hadjáratot kell indítani az igazgatóságnak addig, amíg biztosítja, hogy egy-egy előadás szereplői meg is jelenjenek a dalszínházban, és fel is lépjenek az előadáson. Hajszák, küldöncök szaladgálása jellemezi a helyzetet, de különösen jellemzi az az eset, ami éppen a napokban történt.

Úgy kezdődött a dolog, hogy az Operaház két tenoristája, akiket mellékesen szólva a legutóbbi szerződtetések alkalmával a Városi Színház kötelékébe utaltak át, megjelentek az ideiglenes igazgató, Székelyhidy Ferenc előtt. Somló József volt az egyik, és Ocskay Kornél a másik. Ocskay Kornél Székelyhidy elé állt és jóízű szögedi tájszólással a következőket mondta:

- Kedves igazgatójelölt úr. Megegyeztünk Miskolccal én is, Somló is, a héten vendégszerepelni fogunk ott. Engedjen el erre az időre – csukja be az Operaházat, mert majd nem lösz, aki énekel…

Amikor előadás előtt jó két órával kijöttem a Theater an der Wienből, nézegetve a jegyemet, hogy hova is szól (igen jó helyre kaptam, a zenekar feletti első emeleti páholyba), a Naschmarkton átvágva felpillantottam, éppen szembe jött egy hölgy. Összevillant a szemünk és egymásra mosolyogtunk. Egy másodperc volt az egész, nem több. Ismeretlen ismerősök, akiket összeköt a pillanat titka. Bizonyára mindenkivel történt már hasonló. Csak ezután tudatosodott bennem, hogy ki is volt a szembejövő. Cecilia Bartoli. Sehol egy hófehér limuzin, sehol egy földig érő bundaköltemény. Fekete pufi dzsekiben, összefogott hajjal, az ember munkából hazafelé tartó osztrák háziasszonynak is nézhette volna a színes-szagos török piac közepén. Cecilia. Így egyszerűen. Keresztnéven lett világsztár és rajongók imádatának tárgya. Talán az első operaénekes, aki nem Pavarotti, Callas, vagy Caruso, hanem egyszerűen csak Cecilia. Nem istennő, hanem egy mindenki számára kézzelfogható asszony. Egyike azon keveseknek, akinek koncertjeire, előadásaira azonnal elfogynak a jegyek. így történt Bécsben is, ahol egy Ory grófja sorozatban lépett fel.

A héten ismét sikerült egy igen különleges könyvritkaságra bukkannom. Sajnos az illető antikvárium is tisztában volt a kiadvány raritásával, így az árát megfelelően lőtte be. Az alig ötven oldalas füzetecske hívogató címe: A M. Kir. Operaház válsága. Bubik Árpád, a buzgó szerző, - aki magát a Magyar Művészek Szövetkezetének ügyvezető-igazgatójaként tünteti fel - bizonyára a saját zsebéből fizette műve megjelenését. De ki is volt ez a bizonyos Bubik, aki 1925-ben anyagi áldozatot nem kímélve hívta fel a figyelmet önmagára azzal, hogy egy kötetet szentelt annak, hogy bejelentse: ismeri a válságból kivezető utat. Az illető úriember életéről kevés feljegyezni valót tart fontosnak a magyar színháztörténet. Orosházán született 1896-ben, az I. világháború után egy termelőszövetkezetet igazgatott. A 20-as években már Pesten találjuk a Programm című színházi újság szerkesztőjeként, majd külföldön élt, ahol különféle stagione-társulatokat vezetett. 1933-ban (!) Németországba költözött, Berlinben több színházat – köztük Max Reinhardt Theater unter den Linden-jét – bérelte. A szíve azonban hazahúzta, az 1941/42-es évadban az Operettszínházat és a Margitszigeti Szabadtéri Színpadot vezette. Katasztrofálisan. Ahogy ez azokban az időkben oly jellemező volt, ő is zengzetes nyilatkozatokkal kápráztatta el a sajtót, az operett megreformálásáról, „magyarításáról”. Ez abból állt, hogy kiirtott a darabokból a poénokat és kirúgta a zsidó származású színészeket, például Latabár Kálmánt. A közönség viszont sajnos Latyira volt kíváncsi, nem a reform-operettekre. Nyáron már csak Berlinből üzengetett haza, majd igen gyorsan visszavonult. A világháború után Ausztriában élt, majd Argentínában telepedett le. Ekkor szerződtette a szintén hazátlanná vált Dohnányi Ernőt egy dél-amerikai hangversenykörútra, de a vállalkozás nem hozta meg egyikük számára sem a remélt anyagi hasznot. Végül visszatért Európába, 1965-ben, Berlinben halt meg. Bubik életét áttekintve egy szó jut eszünkbe: kalandor. A háború előtt számtalan hasonló impresszárió élt, s működött szerte a világban több-kevesebb sikerrel. Ami különösen kétessé teszi alakját, az a nyílt rokonszenvezés a náci Németországgal.

Néhány hete elhunyt Szőnyi Olga. Ismét kevesebbek lettünk egy hatalmas művésszel. S ismét úgy ment el valaki, hogy nem kérdeztük meg. Magával vitte titkait a nyolcvanhárom évesen eltávozott művésznő. Utólag pedig hiába keressük, alig találunk nyomokat arra, hogy megfejtsük, mi lakozott titokzatos mosolya mögött. Interjúkat alig adott, fénykorának magazinjai csupán címlapfotónak használták a mindig dekoratív mezzoszopránt, Házy Erzsébet szőkeségének fekete ellenpólusát. Hagyatékában egy különös gépelt papírra bukkanunk, a sorokat a hatvanas évek végén vetette papírra: „Annak a feladatnak, hogy beszéljek magamról, nagyon nehezen, s a kifejezéseket kutatva állok elébe. A ráismerés, hogy a bennem lévő gondolatokat, érzéseket igazából csakis a zene nyelvén tudom közölni – mai nyelven szólva – teenegger koromban történt. Jóhangú leányka voltam és az a tény, hogy szüleimnek nem volt pénze hangszervásárlásra, egyenes irányba vitt a felé, hogy minden zenélési vágyamat az éneklésben találjam meg. Nagy igyekezettel tanultam, s így jóformán iskoláim elvégzése után az Opera tagja lettem. Két esztendős szezont mint énekkari tag működtem, majd kiemeltek és szólista lettem. Egyik szép szerep a másikat követte. Első főszerepem Verdi Don Carlosának Ebolija volt. Ezt a szerepet azóta is éneklem, sőt részt vettem vele a Budapesti Operaház moszkvai vendégszereplésén, a kölni, frankfurti opera felújításain is. (…) Egy soha nem álmodott, sarkalatos változást hozott életembe az a csoda, hogy Bartók Kékszakállújának Judit szerepét az Operaház kiosztotta rám. A feladat súlya olyan tanulásra ösztönzött – és ezt nem is mondhatom múlt időben – hogy minden más teendő az életben csak másodlagossá vált. Az a rendkívüli szerencse, hogy a csodálatos, egyedi, felejthetetlen Székely Mihály partnere lehettem egy alkalommal Londonban a Royal Festival Hallban Doráti Antal vezénylete alatt, egy amerikai lemezfelvételt is hozott. Ez a Székely Mihállyal közös lemezem olyan kihatással lett egész eddigi pályafutásomra, aminek jelentőségét akkor még nem fogtam fel.” Eddig jutott Szőnyi Olga addigi élete átgondolásában. Nem szól róla, hogy már a háború előtt Lichtenberg Emil Budapesti Ének és Zenekarának gyerekkarában énekelt. Az Operaház énekkarába 1950-ben került, s ezzel párhuzamosan járt a Zeneakadémiára, ahol dr. Sipos Jenő és Varga Pál növendéke volt. 1952-ben nevezték ki szólistának, a színház tagja marad 1979-es nyugdíjazásáig. Hiába volt az Operaház egyik vezető művésze, fent valahogy megfeledkeztek róla, állami kitüntetést alig kapott. Liszt-díj, érdemes művész (1971), Magyar Köztársaság középkeresztje (1994) és élete végén az annyira vágyott Bartók – Pásztory díj, két éve.

X, mint Xerxes, mert amíg U-val csak nehezen talál az ember az Opera ABC-be való darabot, addig a lehetetlen X tálcán kínálja Händel remekét, melyet ráadásul a napokban meg is lehet élőben nézni, ha valaki kedvet kapott hozzá! Nem mindig voltak ilyen népszerűek a „hallei géniusz” művei. 1759-es halála után jó százhúsz évig csak a nagy oratóriumai csendültek fel olykor. Míg az 1920-as években ismét előkerült néhány operája dr. Otto Hagen professzor átköltésében. A Göttingenből indult reneszánsz még a II. világháború előtt lecsengett, hogy csak az 1960-as – 70-es években kerüljenek elő olyan remekművek, mint a Rodelinda vagy a Julius Caesar. Megdöbbentő az adat, de napjainkra Händel lett az egyik legtöbbet játszott szerző. Csak az idei évadban szerte a világban 55 színház 28 művét tartja műsorán! Ennyiféle darabja talán még a bicentenáriumát ünneplő Verdinek sem került színpadra idén. Mi lehet az oka ennek a megdöbbentő év váratlan sikernek? Megpróbálunk ennek is utánajárni.

Eddig nem volt bizalmam a különböző internetes csomagküldő szolgálatokhoz, de amikor Gyenge Anna életét próbáltam megírni, felbukkant egy cd - melyet mindössze 89 centért hirdettek. Vesztenivalója nincs az embernek, ha kétszáz forintért nem jön meg a lemez, se nagy baj. Igaz, hogy szállítással együtt hét dollár lett a végösszeg, de még ezt is ki lehet bírni valahogy. S láss csodát, az ígért határidő (a rendelés után egy hónappal) előtt két héttel már meg is érkezett Amerikából a lemez: ötvenpercnyi Gyenge Anna - az eddig ismert három ária helyett.