Caruso

Kodályból 1952-re állami intézmény lett, vagy ennél is több: élő legenda. Természetes, hogy 70. születésnapát (és a soron következőket is) az akkor elképzelhető legnagyobb pompával ünnepelték meg. Az évfordulóra 1952. december 16-án és 1953. január 3-én újították fel a Háry Jánost. Az előadásnak éppoly tökéletesnek és klasszikusnak kellett lenni, mint a Bolsoj Borisz Godunovjának. Különös módon, noha a kor kultúrpolitikájának figyelme mindenre kiterjedt, Kodály librettistái felett szemet hunytak. Pedig Paulini Bála, a Gyöngyösbokréta mozgalom vezetője 1945-ben éppen a vörös katonák zaklatása miatt lett öngyilkos, Harsányi Zsolt pedig a Horthy korszak egyik kedvelt ponyvaírója volt. Oláh Gusztáv ezúttal nemcsak a díszleteket tervezte, hanem a darabot is maga rendezte. A jelmezek Márk Tivadar kezét dicsérték, a koreográfiát Harangozó Gyula készítette, az előadásokat Ferencsik János, majd Kórodi András vezénylete. Ekkor került vissza az előadásba az addig kihagyott Piros alma, és a mester néhány új kísérőzenét is komponált. A két szereposztásban Háryt a veterán Palló Imre és az ifjú Melis György alakította, Örzse Mátyás Mária és Tiszay Magda, Marci bácsi Maleczky Oszkár és Radnai György, a Császárné Báthy Anna majd Virág Ilona, Mária Lujza Palánkay Klára és Tamássy Éva volt. Az előadás „a nép győzelmes optimizmusát hivatott hirdetni” - az egyik újságcikk szerint. Kritikát az előadásról alig találni, ellenben minden napilap megírta a díszvendégek listáját Dobi Istvántól a szovjet nagykövetig. Később beállt a produkcióba Tóth Péter karmester, Hámory Imre (1958-tól ismét Háry lehetett), Lőrincz Zsuzsa (Örzse), Lorencz Kornélia (Császárné), Sándor Judit (Mária Lujza), Katona Lajos (Marci bácsi). A társulat híres, 1958-as moszkvai vendégjátékán a Háry Jánost is bemutatta a Nagyszínházban. 1962 áprilisában a 150. operaházi előadáson öltötte utoljára magára Háry jelmezét a hetven éves Palló Imre.

Igen változatos képet mutat az 1920-as évek magyar operatermése. Nádor Mihály Donna Annája, Bahnert József Jégvirága, Zádor Jenő Dianája, Vincze Zsigmond Az erősebb című zenedrámája, Szántó Tivadar Tájfunja vagy Beretvás Hugó Assisi Szent Ferenc oratóriuma mind Szántó: Tájfun és Beretvás Hugó: Assisi Szent Ferenc alig ért meg néhány előadást, Poldini Farsangi lakodalma ezzel szemben évtizedekéig volt az Operaház legnépszerűbb repertoárdarabja, Hubay Jenő Karenina Annája pedig ma is az újra felfedezésre vár. Ebbe a közegbe igen meglepő, hogy egy daljátékot is bemutatnak, mégpedig Kodály tanár úr tollából. A Háry János 1926 októberi főpróbája telt házat vonzott, kivonult a teljes szakma, a Zeneakadémia hallgatói és a Nemzeti Színház színészei. „Talán tizenöt előadást is megér a darab ebben az évadban.” – jósolta Ottlik Pálma. A kritikusnak majdnem igaza lett, tizenkétszer csendültek fel a szezonban Kodály daljátéka, ami akkoriban elképesztően magas előadásszámot jelentett. Az október 6-i premiert Oláh Gusztáv díszleteiben és jelmezeiben, Márkus László rendezte és Rékai Nándor vezényelte. A mára legendássá vált szereposztás élén Palló Imre és a Nemzeti Színházból kölcsönkért Nagy Izabella állt. A Császárnét Sebeők Sári, Mária Lujzát Marschalkó Rózsi, Marci bácsi Körmendi János énekelte a Magyar Színházból. A kritika egyértelműen lelkesen fogadja az elismert zeneszerző első színpadi művét, de némileg zavarban van a daljáték műfajának meghatározásakor. "A szerzők egyenes kívánságára: a darab nem vígopera. A szöveg: nem librettó. Neve még nincs: valami új, magyar műfaj. Tényleg, ajánlatos lenne a "dalmű" helyett máris valami új nevet keresni, ami jobban ráillik a darabra." - írta Aszlányi Károly a Nyugatban.  Erre a "problémára" tulajdonképpen a mai napig nem érkezett felelet, talán Kodály nem is akarta megválaszolni. Ha elolvassuk a premier színlapját egy furcsaságra lehetünk figyelmesek: „Daljáték 5 kalandban”. Háry csatája a világ végén a hétfejű sárkánnyal már a második előadáson kikerült a darabból, ahogy a Császár napa is. Egyetlen zeneszámtól, a Sárkánytánctól búcsúztunk el végleg.

Az Otello 1887-es, tehát a milánói ősbemutató után mindössze tíz hónappal később színre került nagy sikerű bemutatója után nagy űr keletkezett a hazai Verdi játszásban. Az olasz komponista legnépszerűbb darabjai maradtak csak az Operaház játékrendjén. Hosszú pangás után az 1910-es évek közepén gróf Bánffy Miklós és Hevesi Sándor leheltek új életet az elaggott produkciókba. Ekkor újították fel a Rigolettót, A trubadúrt, a Traviatát, Az álarcosbált, az Aidát és az Otellót. A többi Verdi operát nem adták. Mint oly sok mindenben, a nagy olasz zeneszerző szélesebb hazai megismerésében is Radnai Miklós igazgató volt a fáklyavivő. Neki köszönhető, hogy tetemes – harmincnégy évnyi – késéssel, 1927. május 27-én végül Lányi Viktor műfordításában megszólalt a Falstaff. A magyarországi bemutatót Fleischer Antal vezénylete, az előadást Márkus László rendezte, s a díszleteket is ő tervezte. A címszerepben a kor legnagyobb baritonja, Palló Imre lépett fel, Fordot Farkas Sándor, Fentont Somló József, Alicét Halász Gitta, Annuskát Tóth Erzsi, Mrs. Quickly-t Bársony Dóra énekelte. Meglepően egységes és megdöbbentően unalmas végigolvasni a mindenkori Falstaff előadások kritikáit. Más darabokkal ellentétben itt a sajtó folyamatosan azonos véleményen van. Már a kezdeti időkben felismerik Verdi utolsó operájában a remekművet, és csak a legnagyobb tisztelet hangján írnak róla. Dicsérik az előadást, elsősorban Márkus „Shakespeare-i ihletésű rendezését”. Meglepő módon éppen Palló Imre az, akinek alakításával némi fenntartást fogalmaztak meg. A ránk maradt felvételei alapján valóban pont Falstaffként nehéz elképzelni őt. Ennek ellenére alakítása később beérett, s a szerepet egészen az 50-es évek végig (tehát több mint három évtizeden keresztül) megtartotta. A szakmával ellentétben a közönség nem lett egyből a darab elkötelezett híve. A május bemutató után még négyszer került színre az évadban, majd a következő években csak egy-két előadást tudtak tartani belőle, 1936-ig. Sergio Falioni 1928-ben vette át a darabot, hatását még az 50-es években is emlegetik. Két új Annuska mutatkozott be az évek során: Medák Sári, aki később Anja Silja menedzsere lett és a pályakezdő Orosz Júlia; Budánovits Mária Meg és Quickly szerepét is énekelte. Két világhírű bariton is vendégszerepelt a címszerepben: Giacomo Rimini és Mariano Stabile.

Vajon miért fogott pont egy opera komponálásába az a zeneszerző, aki egyszer megjegyezte: „A zene önmagán kívül semmit sem képes kifejezni.”? A 20. századi zene egyik legnagyobb hatású mesterének, a közel hetven éves Igor Stravinsky-nak 1951-ben ismét sikerült megdöbbentette közönségét. Az eset ezúttal a velencei Teatro Fenicébén történt, a komponista első egészestés operájának bemutatóján. A nagy botrány, mely például a Le sacre du printemps hírhedt párizsi bemutatóját kísérte, ezúttal elmaradt. A Rake’s Progress (magyarul A léhaság útja, vagy Az aranyifjú útja címmel ismert) Stravinsky neoklasszikus korszakának csúcsa. A szerző és szövegírói a Mozart – da Ponte által megteremtett operaeszménybe próbáltak új életet lehelni. A fehér parókás stílusbravúr a maga idejében nagy sikert aratott, és azóta is folyamatosan felbukkant a színházak műsorán. Sőt, az utóbbi időben több neves rendező, köztük Oliver Py Párizsban, David McVicar Glasgow-ban, Damiano Michieletto Velencében és Krzysztof Warlikowski Berlinben is ihletet kapott a darab színpadra állításához. A Theater an der Wien 2008-as produkcióját elsősorban Nikolaus Harnoncourt első Stravinsky vezénylése fémjelezte. A színház öt év elteltével úgy döntött, hogy ismét előveszi Martin Kusej rendezését.

A Csipkerózsika hírhedten a legnehezebb klasszikus balett. Petipa mester és Csajkovszkij valami egészen különleges dolgot hoztak létre 1890-ben. A közismert mese mindkettőjüknek csak ürügyül szolgált, hogy tobzódjanak művészetükben. Csajkovszkij végig változatos és kiapadhatatlanul szellemes zenét írt, mely egy percre sem unalmas. Olyan lehetetlen helyzeteket is csodálni valón oldott meg, mint az első felvonásban egymás után színre lépő öt tündér tánca, vagy a záró felvonás szintén minden cselekményt nélkülöző ékköveinek variációsorozata. Marius Petipa fantáziáját is megmozgatta a zene és olyan balettet alkotott, ahol a történet csak sokad-rendű lett, főszereplővé maga a tánc lépett. A nagy klasszikus balettek közül talán éppen ezekből az okokból következően a Csipkerózsika szenvedte el a legkevesebb változtatást az elmúlt százhúsz évben. Noha a több  koreográfus készítette el a maga változatát, ezek közel sem térnek el annyira az ősforrástól, mint A hattyúk tava, vagy A diótörő.

Wellmann Nóra írása Járay József 100. születésnapja tiszteletére 

Néhány évvel ezelőtt ismertem meg Járay József özvegyét, Ilikét, és az általa gondosan őrzött családi dokumentumokat. Már akkor felmerült bennem a gondolat, hogy ezzel a gazdag, izgalmas anyaggal érdemes lenne valamit kezdeni. Noha napjainkban kevesen emlékeznek Járay nevére, és alig találni valakit, aki még látta őt a színpadon, mégis egy olyan egyedülálló élet és pálya volt az övé, melyet érdemes felidézni. Ahogy fokozatosan belemerültem a témába, rendezgettem a hagyatékban található dokumentumokat, fényképeket, elmélyedtem a korabeli sajtóban, néha úgy éreztem magam, mintha nem is egy operaénekes, hanem valami kalandregény-hős életrajzát próbálnám összeállítani.

Zs, mint A zsidónő. Mint minden műfajnak, az opera fejlődésének is vannak hullámhegyei és völgyei. Az egyik csúcsa mindenképpen az úgynevezett francia nagyopera. Nem feltétlenül zenei csúcs, - maguk a zeneművek nem érik el Mozart vagy Verdi remekműveinek színvonalát - titkukat máshol kell keresni. A francia nagyoperák egy Moulin Rouge show-hoz hasonlatosak, a zenetörténetben utoljára vonultatják fel egyszerre a műfaj összes csillogó kellékét: az izgalmas történelmi cselekményt, a pazar látványt, a hatalmas tablókat, grandiózus baletteket. A nagyoperák – Meyerbeer, Gounod, Thomas és Halévy művei – ragyogása keletkezésük után majd egy évszázadig kitartott. Nem gondolnánk, de a pesti Nemzeti Színháznak egykor Giacomo Meyerbeer volt a legtöbbet játszott szerzője. A kor közönségének a Hugenották és A próféta jelentette azt, amit szüleinknek a Szerelmek városa, vagy a Casablanca. A történelem látványos pillanatai elevenedtek meg az operaszínpadon. A faji alapon eltüntetett szerzők műveire a világháború utáni közönség már nem volt újra kíváncsi. Egyik másik nagyopera azonban időről-időre ismét felbukkan, általában nagy feltűnést keltve.

A Pesten igen népszerű Richard Wagner zenederámái közül a Trisztán és Izolda, meglepően késő, csak 1901 novemberében került az Operaház színpadára. A gondosan előkészített produkciót Kerner István vezényelte és Alszeghy Kálmán rendezte. A címszereplő párt Karel Burian és Vasquez Italia énekelték, teljesítményükről a gyakran fanyalgó pesti kritika egyértelmű csodálattal ír. Ám a főpróbáról a Pesti Napló nem feltétlenül tisztelettel emlékezett meg…

A főpróbák látogatóit nagy örömmel töltötte el az a reform, hogy az Operaház Trisztán és Izolda főpróbáját tizenegy óra helyett féltíz órára tűzte ki. – Bravó! – mondogatták – így legalább idején ebédelhetünk. Lám akárhogy szidják is az Opera vezetőségét, mégis van benne érzék a gyakorlati dolgok iránt! A közönség tehát a könnyű reggeli kávéval kibélelve leült – klasszikus zenét élvezni. Megjegyezzük, hogy amikor Wagner ezt a darabot írta, így gondolkozhatott: - Ezek az anti-wagneristák folyton szidnak, pedig még nem is hallották az igazi Wagnert. Nohát majd írok én nekik valamit, hogy legalább legyen mit szidniok!

Az óramutató a déli tizenkettő felé hajlott, amikor az első felvonásra ráborult a függöny. A karmester félig aléltan hanyatlott vissza a székébe.  A trombitások záporpróbát rögtönöztek a trombitáikkal, a közönség soraiból pedig néhány sápadt alak imbolygó léptekkel vánszorgott a kijárás felé… Kezdődöütt a második felvonás. Az egyik énekes kénytelen volt markírozni a szerepét, mert a közelgő éhtifusz szimptómáit érezte, a közönség pedig izzó tekintettel tapadt az elsősorbeli urhölgyre, aki előbb óvatosan körülnézett, aztán fölhajtotta a pöttyös fátyolát és beléharapott egy sóskiflibe. Délután három órakor véget ért a második felvonás és a közönség összeszedve minden erejét, kimenekült, hogy valami harapnivalóval mulassz el aléltságát.

Csak a harmadik sorban állott szilárdan, mint az őserdők tölgye, összefont karokkal egy zordonarcu férfiú. Elszántan összeszorította ajkait és némán, panaszhang nélkül, rohamosan fogyva, de törve nem, várta be a harmadik felvonást, amelynek félnégy órakor volt vége. Ez a férfiu sportkörökben általánosan ismert alak. Egy ízben hordóban legurult a Niagara-zuhataggal, gyalog átvándorolt a Szaharán, harcolt a lázadó szudániak ellen, kétszer volt sárgaláza Brazíliában és egy alkalommal egy törött hajó roncsairól úszva menekült a Csendes-oceán egy lakatlan szigetére… Nem csoda, hogy végig kibírta a főpróbát.

1901. november 27., Pesti Napló

A cikket az eredeti helyesírás megtartásával közöljük.

Jó kétszáz éve jött divatba az elmúlt idők művészeti alkotásainak múzeumokban való gyűjtése. Aztán egyre több dolog - még a mindennapi használati tárgyak is - jutott hasonló sorsa. Lassan mindent megpróbálunk mániákusan megőrizni, akár van értelmük, akár nem. Pedig a tárgyak egykori jelentéstartalmuktól megfosztva korántsem árulnak el annyit magukról, mint azt feltételeznénk. Egy adott korról jóval beszédesebbek például az írásban rögzített visszaemlékezések. Nagy és kis emberek papírra vetett sorai arról, hogy számukra mi volt fontos egykor, ők hogyan látták a világot. Ezekből a sokszor apró részletekből sokkal közelebb kerülhetünk egy adott korhoz, mintha tárgyak halmazát nézegetnénk. Például Bourgogne strázsamester emlékezései az oroszországi hadjáratról sokkal beszédesebbek, mint a Musée de l'Armée bármelyik Napóleon kiállítása. Egy bizonyos életkor felett, ha az illető agya friss, szinte kötelező lenne kikérdezni az idős embereket az életükről, tapasztalataikról.

Az 1956-os események, illetve azok utóhatása olyan cezúrát képeznek a magyar operatörténetben, mely a mai napig nincs teljesen feldolgozva. Az Operaház művészi állománya úgy megcsappant az októberi eseményeket követő időszakban, hogy hónapokig csak nehézkesen tudtak előadásokat tartani a két színházban. Talán ennél is érdekesebb, hogy mi történt azokkal a művészekkel, akik elhagyták hazájukat. Nagytöbbségük a húszas-harmincas éveikben járt, Tóth Aladár által gondosan felépített karrierrel, mégis elzárva az áhított Nyugattól. Ilyen művész a ma nyolcvanadik születésnapját ünneplő Tamássy Éva.