Néhány napja „ünnepelte” az Erkel Színház a 102. születésnapját, előtte pedig a november 7-i újranyitás kapcsán került ismét a reflektorfénybe. Sok szó esett a világsztárokról, akik felléptek az ország legnagyobb nézőtere előtt és a hazai nagyságokról, akiknek annyi szép estét köszönhet a színház törzsközönsége. Egyvalamit nem próbált meg senki sem elemezni, nevezetesen, hogy mi lehetett a speciális „Erkel-légkör” titka. Az ugyanis tagadhatatlan, hogy az Erkel Színházban valahogy mindig más volt az előadások hangulata. A közönség szerette a Köztársaság téri dísztelen épületet, ahol semmi sem volna el a figyelmet a lényegről, az előadásról. A művészek pedig vállalták a mostohább körülményeket, – képzeljünk el egy Varázsfuvolát négy szólista öltözővel – hogy minél több néző előtt énekelhessenek. És volt a légkörnek még egy összetevője, amit a közönség csak közvetve érezhetett, de az előadások hangulatához mindenképpen hozzájárult. Ez pedig a háttéremberek csapatmunkája. Az Erkelben ugyanis egy fantasztikus közösség dolgozott az előadásokért. A nagy Operaházhoz képest, az olykor lenézett „gyarmaton” összezárt emberek ugyanis az idő folyamán teljesen összecsiszolódtak. A központ természetesen a művészbüfé volt a maga mindössze hat kis kerek műmárvány asztalával. Itt teljes demokrácia uralkodott, együtt kávézott a Kossuth-díjas énekes a díszítővel, sakkozott a rendező a zenésszel. Ezáltal egy olyan alkotó légkör jött létre, ami ma már csak olyan kisvárosokban képzelhető el, ahol a színészek még nem menekülnek haza, hanem együtt maradnak előadások után is a művészklubban. Ráadásul az Erkelben sok furcsa, különleges, megszállott ember gyűlt össze. Képtelenség volna listát készíteni róluk. Egy valami biztos közös volt bennük: mindenkit szó nélkül elfogadtak, aki bekerült az Erkelesek láthatatlan közösségbe. Az ismeretlenség homályából nemrég Wellmann Nóra idézte meg Schäffer János portás alakját a Színházról nemrég megjelent kiadvány 50. oldalán. Most egy másik kisemberre szeretnék emlékezni, Nagy Jánosra, aki mintegy negyed évszázadon keresztül volt statisztaként néma résztvevője az előadásoknak.
Caruso
Senkit sem ölnek meg annyira, hogy a halála előtt ne tudjon még tíz percet énekelni!
A közöny
2013.12.06. 09:08 caruso_
Hétfő este egy ifjú európai ország fővárosában. Gazdagon fellobogózott utcák. Metsző novemberi szél, az utcákon barátságtalan arcú emberek sietnek. Nemzeti Színház. Hiába, minél kisebb egy ország, annál nemzetibb minden. Az állami színház fontos intézmény, a Nemzetiért ádáz csatározás folyik a minisztérium és az üzemeltető főváros között. Győztes nincs, áldozatok annál inkább. A miniszter – mondva csinált okokkal – néhány hónapja felmentette az igazgatót. Jelöltje ugyan nincs a helyére, de legalább az az ember nem ül a székben, aki el tudta látni a feladatot. A lojális operaigazgató a döntés után önként távozott. Az együttest jelenleg a karigazgató – igen, az énekkar vezetője – irányítja. El lehet képzelni, miféle rend van a színházban, és miféle munkamorál uralkodhat a teljesen elbizonytalanított társulatban. A szezont meghirdették és az előadásokat rendre meg is tartják. A tavalyi évad leghangosabb premierje egy Verdi opera felújítása volt. Valóságos kultúrháború tört ki a városban a haladó szellemű és a konzervatív közönség között. A kiváló előadás teltházakat vonzott. Noha az igazgató felmentését azzal indokolták, hogy nem csinált elég modern színházat, ez az előadás bizony tabudöntögető a javából. Természetes, hogy idén továbbjátsszák.
Szólj hozzá!
Címkék: beszámoló Giuseppe Verdi Kovalik Balázs Aida Horvát Nemzeti Színház Zágráb
A Titanic utasai
2013.12.02. 09:52 caruso_
A drezdai Semperoperen és a párizsi Opéra Garnier-en kívül talán csak az esseni Aalto Musiktheatert tisztelték meg azzal, hogy építészéről nevezték el. A legenda szerint a világ egyik legemblematikusabb operaházának tervezőjét, Jorn Utzont meg sem hívták Sydneybe, főműve avatására. Valójában a finn organikus építészet legnagyobb mestere, Alvar Aalto sem járt sokkal jobban Essennel. A színházat ugyanis 1959-ben kezdték el építeni, de különböző pénzügyi és politikai bonyodalmak miatt jóval később, éppen huszonöt éve, 1988 szeptemberében nyitották meg. Ekkorra Aalto már huszonkét éve halott volt. Annak ellenére, hogy az organikus építészet felett eljárt az idő, Aalto operaháza ma is az egyik legszebb színházépület a 20. század második feléből. Külseje és az előcsarnok hófehér hullámok játékát idézi, a nézőtere szintén fehér és indigókék. Minden modernsége mellett tökéletesen kiszolgálja a színház ősi funkcióját, mindenhonnan látni - és látszani. Van még egy sajátossága az Aalto Operának, ami sok háború után épített főleg német színháznál megfigyelhető: a közönségforgalmi területek teljesen dísztelenek. Számunkra először szokatlan, hogy nem ütközünk lépten-nyomon hajdani nagyságok szobraiba és festményeibe. Ezt gondolhatjuk hálátlanságnak, de egyfajta magyarázata is lehet annak, hogy miért tart ott a német színház és közönség, ahol tart. Nem botlanak folyton a múlt árnyaiba, így tudnak nyitottan előre nézni.
Szólj hozzá!
Címkék: beszámoló Trisztán és Izolda Richard Wagner Evelyn Herlitzius Aalto Theater Essen Barrie Kosky
Élni és élni hagyni
2013.11.28. 09:52 caruso_
Ha Britten egyetlen hangjegyet sem írt volna le első operája, a Peter Grimes partitúráján kívül, akkor is többet tett volna az angol opera ügyéért, mint előtte évszázadokig akárki. Márpedig az életmű java csak ezután keletkezett. A Grimes egyike az utolsó nagyközönség által is könnyen befogadható operáknak. Ha a klasszikus szerelmi háromszöget nem is, a hagyományos szoprán-tenor-bariton főszereplő hármast megtaláljuk benne, cselekménye izgalmas, zenéje dallamos és olykor húsba maró. Nem csoda, hogy ha egy színház a 20. századi darabok között keresgél, igen gyakran veszi elő Britten operáját.
Szólj hozzá!
Címkék: beszámoló Benjamin Britten Peter Grimes Deutsche Oper am Rein Düsseldorf Immo Karaman
Mary Poppins Blyban
2013.11.23. 12:09 caruso_
A csavar fordul egyet talán Britten legnehezebben színpadra állítható operája. Egy thriller, ahol a szereplők lelkét szellemek kerítik hatalmukba. Márpedig egy múlt századi angol kastély kísérteteit nehéz a mai operaszínpadra helyezni, hiszen Oscar Wilde canterville-i nyugdíjas szellemével ellentétben őket nem lehet már fehér lepellel, csörgő láncokkal és festett vérfoltokkal ábrázolni. Immo Karaman hasonlóan járt el 2012-es csavar rendezésében, mint a Billy Budd esetében. Úgy tűnik, a rendező legnagyobb erénye, hogy pontosan el tudja olvasni a darabokat. Ne feledjük, ez a puszta megállapítás napjainkban erénnyé magasztosult. Hány előadás fut szerte a világon, amelyekről árad, hogy színpadra állítójuk ahelyett, hogy feltárta-megértette volna az egész művet, megreked annak valamelyik rétegénél és arra épít egy téves víziót. Karaman nem csinál nagy varázslatot, hisz a darabban és hagyja élni. A cselekményt meghagyja abban az időben, ahova Britten szánta. A történet elején egy teljesen reális, elhanyagolt angol kastélyt látunk, ide érkezik a kissé Mary Poppins jellegű nevelőnő. Karaman teljesen reális karaktereket rajzol: a Nevelőnő pont olyan vasalt mosolyú, Mrs. Groves pont annyira életút, az árva gyerekek pont annyira vadvirágok, ahogy ezt egy horror mese elején elvárjuk. A tér – ahogy a Billy Budd esetében is – jelenetről jelenetre változik. Itt azonban más a funkciója. Kaspar Zwimpfel díszletelemei fokozatosan szakadnak el a valóságtól ahogy a Nevelőnő „csavarodik be”. A házban egyre kevesebb lesz a biztos támpont, máshová kerül a megszokott lépcső, végül már a plafonról lóg le. Karaman az előadás középpontjában a Nevelőnő talajvesztését teszi. Miles nem áratlan kisfiú nála, hanem olyan kiskamasz, akinek már vannak szexuális vágyai, ő maga kezd ki a gondviselőjével. A szellemek elsősorban a Nevelőnő idegeit cibálják, a gyerekekkel sokkal kevesebb kapcsolatuk van. Ettől egy luk keletkezik az előadásban, ugyanis nem érthető, ki mozgatja tulajdonképpen a szállakat. Ha Milest nem Quint vezeti, hanem a vágyai és a gonosz inas szelleme csak arra törekszik, hogy Miss Jessellhez hasonlóan megölje a Nevelőnőt, elfelejtődik egy olyan fontos száll, ami Britten művének talán legfontosabb eleme: a gyermeki lélek tisztaságának és romlandóságának kérdése.
Szólj hozzá!
Címkék: beszámoló Benjamin Britten A csavar fordul egyet Deutsche Oper am Rein Düsseldorf Immo Karaman
El nem sült töltények
2013.11.22. 12:19 caruso_
November 22-én ünnepli hivatalosan a zenei világ Benjamin Britten születésének századik évfordulóját. Ehhez képest a legjelentősebb operaházak közül csak Bécsben és Hamburgban megy a Peter Grimes, a többi nagy színház nem tartotta fontosnak, hogy a 20. század egyik legjelentősebb operaszerzőjét valamelyik művével köszöntse. Éppen ezért különösen fontos a Deutsche Oper am Rein vállalkozása. Düsseldorfban ugyanis eljátsszák a komponista három talán legizgalmasabb művét, a Billy Buddot, a The Turn of the Screw-t és a Peter Grimest négy nap alatt. A Britten ciklust még izgalmasabbá teszi, hogy mindhárom operáját ugyanaz a rendező, Immo Karaman jegyzi. Ha egy színházi ember nyitott az angol komponista munkáira, kevés nagyobb kihívás érheti az eletében, minthogy néhány év különbséggel megcsinálhassa a főműveket. A trilógia júniusban A halál Velencében premierjével egészül ki. Ebben a négy Britten operában nem nehéz észrevenni a közös gondolati hátteret, mely a primer tartalom mögött összefűzi őket. Az elkövetkező napokban kiderül, hogy Karaman összeköti-e az opusokat valami módon, vagy önálló alkotásként kezeli őket.
Szólj hozzá!
Címkék: beszámoló Benjamin Britten Deutsche Oper am Rein Düsseldorf Billy Budd Lauri Vasar Immo Karaman
Az aranykalicka - két ismeretlen operatörténeti film
2013.11.21. 07:36 caruso_
Boldog korban élünk. Legalábbis abból a szempontból feltétlenül, hogy az elmúlt ezer évben talán még soha nem voltak számunkra ennyire nyitottak Európa határai, s talán sohasem volt még ennyire könnyű utazni, mint az elmúlt néhány évben. Az én generációmban már csak halványan él a hegyeshalmi kocsisorok emléke, a vörös és kék útlevelek, a három évenkénti „nyugati” turistaút lehetősége állami valutakeretből pedig számunkra is csak szüleink történeteiből ismert. A jót könnyű megszokni, amikor manapság egyszerűen átugrunk Bécsbe, eszünkbe se jut, hogy pár évtizede elérhetetlen távolságban volt a vasfüggönnyel elválasztott két főváros. Márpedig a nyugati országhatáron túli világ joggal izgathatta az ötvenes években itthon-rekedtek fantáziáját. Nem lehetett kivétel az a felcseperedő művész-generáció sem, amely a színházi öltözőkben hallgathatta a vasfüggöny mögött rekedt nagy öregek történeteit. Az 1948 és az 1956 előtti időszakból egyedi disszidálásokról alig tudunk. A leghíresebb történet talán a Rab István – Kováts Nóra sztár-táncospáré, akik 1953-ben egy Kelet-berlini turné során átmetróztak nyugatra. Elképesztő arculcsapása volt ez akkor a szocialista kultúrának, hiszen az Operaház elsőszámú álompárja voltak, egy ország büszkeségei, talán a legfiatalabb Kossuth-díjasaink. Disszidálásukkor szinte gyerekek voltak, egyikük sem töltötte még be a huszonkettedik életévét. Távozásuk után még az emléküket is megpróbálták kiirtani, egy 1956-os szakkönyvben egyszerűen a nevüket sem írták le, még az 1977-es Balettlexikon is csak pár sorban emlékezik meg róluk. A mai napig csak néhány fotójukat ismerjük, külföldi karrierjük valós alakulásának csak a sarokpontjait.
Szólj hozzá!
Címkék: film 1956 operakultúra Szarvas Janina Gafni Miklós Kováts Nóra Rab István
Lucia Popp emlékezete
2013.11.16. 13:18 caruso_
Ma húsz éve, hogy a nagy szoprán, Lucia Popp elhunyt. Viszonylag fiatalon, mindössze ötvennégy évesen érte a halál, karrierje delelőjén alattomos kór, agydaganat végzett vele. Nagyon fiatalon 1993 márciusában jutott el életemben először a Bécsi Staatsoperbe. A rózsalovagot adták, Lucia Popp-al. Ez volt az első „külföldi” operaelőadás, amit élőben láthattam. Minden új volt: a hatalmas színháztól az állóhelyért való rafinált közelharcig. Már akkor is Otto Schenk rendezését adták, mely ma is (1968 óta folyamatosan) a színház féltve őrzött és gondosan ápolt múzeumi produkciója. Az előadás sztárja Lucia Popp volt. A szoprán harminc éven keresztül Bécs házi-kedvencének számított. Ezen az estén is nagy szeretettel ünnepelték mesterien kimunkált, hibátlan alakítását, makulátlan énekét. Senki sem sejthette akkor, hogy többet nem lép színpadra az osztrák fővárosban.
Szólj hozzá!
Címkék: évforduló Staatsoper Bécs Lucia Popp
Berczelly István tekintete
2013.11.13. 12:38 caruso_
Valószínűleg sokan látták a helyszínen, vagy a tévében az Erkel Színház újranyitó előadását. A hosszú gálából bizonyára mindenki számára maradtak emlékezetes pillanatok. A monstre egyveleg arra mindenképpen hasznos, hogy egyfajta körképet adjon a mai magyar operaénekesekről. A fiatal, és a karrierjük csúcsán lévő művészek mellett fellépett néhány olyan nagyágyú is, akik már túl vannak pályájuk zenitjén, mégis talán az ő közreműködésük okozta a legnagyobb örömöt. Közéjük tartozik Berczelly István.
Szólj hozzá!
Címkék: Operaház Berczelly István
Rorschach teszt, avagy operagála a Staatsoperben
2013.11.05. 09:22 caruso_
Úgy tartják, hogy a beavatatlanok számára a krikett a legértelmetlenebb sport. Azt gondolom, az operagálák gyakran még a kriketten is túltesznek. Sport a hangszalag-akrobatika is, de értelmet, pláne művészetet varázsolni egy teljes darabból kiragadott pár percnyi áriában szinte lehetelten vállalkozás. Nem emlékszem rá, hogy valaha is láttam volna tökéletes gálát. Hiába léptek fel világnagyságok ragyogó formában, valami hiány mindig maradt bennem a parádék után. Most vasárnap délelőtt sem történt másként, a Staatsoper O Sole nostro című jótékonysági gáláján. Az est kettős céllal jött létre. A bécsi operaélet mára legendássá vált étterme, az Annagasséban található Sole idén ünnepli fennállásának 30. jubileumát. Az éttermet és vezetőjét, Aki Nuredinit a Staatsoper színpadán köszöntötték művészbarátai. Elképesztő utat járt be a macedóniai albán származású vendéglős apja belgrádi gyorsbüféjétől a császárváros egyik legelitebb vendéglőéig. Élettörténete exkluzív könyv formájában meg is jelent a jubileumra, melyet a gála minden nézője ajándékként hazavihetett. Nuredini egyik leghűségesebb vendége Ramon Vargas. A mexikói tenorról kevesen tudják, hogy kisfia születés közben maradandó agyi károsodást szenvedett és hat éves korában váratlanul elhunyt. Édesapja az ő emlékére alapította „Fondo Memorial Eduardo Vargas” elnevezésű alapítványt, amely a fogyatékkal élő mexikói gyerekeknek nyújt segítséget. A november 3-i gála bevétele is őket illette. Miközben az osztrák jótevők elégedetten nézték a kisfilmet az elképesztő körülmények között élő gyerekekről, nem lehetett másra gondolni, mint a kontrasztra, mely a két világot elválasztja egymástól.