Caruso

Kéméndy Jenő a Nemzeti Színház és az Operaház színpadi fölszerelésének nagyképzettségű művész-vezetője, az Operában néhány érdekes szcenikai újítást tervez, melynek előmunkálatait még a nyár folyamán elvégzik. Először is mozgó fényképpel akarja megoldani a walkürök lovaglásának színpadi problémáját. Erre a célra a cirkusz nyolc műlovarnője walkürnek fog öltözni, egy hatszáz méter hosszú feketével bevont palánk előtt elvágtatni, s erről mozgó fölvételt készít az Uránia fényképésze. A walküröket a szövegkönyv utasítása szerint külön-külön, párosával és végül nyolcas csoportban fogják lefotografálni. A fekete háttérrel fölvett alakok sötét felhőre vetítve, a levegőben való száguldás teljes illúzióját ígérik. Ugyancsak mozgóképen fogják fölvenni a Sába királynője utolsó fölvonásának délibáb-jelenését, a sivatag fölött tükröződő karavánnal. A karavánt, tevével, elefánttal, lovakkal szintén a cirkusz igazgatója állítja össze. Azonkívül a rajnai sellő úsztatásának teljesen új módját találta föl Kéméndy, mely tökéletesebb lesz a bayreuthi és a müncheni eljárásnál. Azt A Rajna kincse első jelenetében fogják alkalmazni.

Budapesti Hírlap, 1904. július 7.

Vannak előadások, amik kitörölhetetlenül beleégnek az ember emlékezetébe. Számomra ilyen Carlo Bergonzi 2000-es bécsi dalestre. Noha már 14 év telt el az ominózus július eleji este óta, mégis, tisztán megmaradt a zongorás koncert minden rezdülése. Ekkoriban Ioan Hollendernek volt egy olyan ötlete, hogy évad végén fellépteti azokat a hajdani sztárokat, akik már teljes előadást nem vállalnak. Így koncertezett Giacomo Aragall és Nicolai Gedda is. Bergonzi a koncert idején 76 éves volt, másfél hónappal korábban New Yorkban megpróbálta életében először elénekeli Otello gyilkos szerepét, de az első két felvonás után feladta a lehetetlen vállalkozást. Bécsben – ki tudja hányadik búcsúkoncertjén – Bergonzi ennek ellenére a legkevésbé sem keltette megtört ember benyomását. Egy jó kedélyű, drága öltönyös, zsebkendőjét sűrűn előkapó bácsi sétált be a Staatsoper színpadára. Nem vállalt többet, mint bírt: egy szünettel hat-hat olasz dalt énekelt. A legnépszerűbbeket: a Mattinatát, az A vucellát, az Amarillit és társait. A hang természetesen nem úgy szólt, mint évtizedekkel korábban, de teljesen felismerhető volt. Ami lenyűgözte a közönséget, az a tökéletes énektudás, melynek az öregúr egyik utolsó letéteményeseként ünnepeltette magát. A felvonások végére egy-egy operarészletet tartogatott: a Trubadúr f-moll áriáját és Otello halálát. Ezekben, mintha a torok emlékezett volna a hajdani sztárra, akinek a világ összes színpada a lába előtt hevert: a régi Bergonzi hangja csendült fel. Otellója – Domingo legendás bemutatkozása után jó két évtizeddel inkább Mario del Monacót és korát idézte. Bárki mástól elfogadhatatlan lett volna, ahogy Bergonzi egy képzeletbeli tőrrel szíven szúrja magát – tőle ezt is lefogadta az embert. A közönség pedig végtelen szeretettel fogadta egykori kedvencét. Éppolyan elánnal ünnepelte, ha valamelyik szám végén nem úgy jött ki a magasság. Volt az egészben valami cinkosság: ők és a tenorista is úgy tettek, mintha minden tökéletesen szólt volna. Bergonzi sűrűn szóra a ráadásokat is. Az egyre fokozódó sikert az idős mester egy kis beszéddel zárta, ahol hajlott korára hivatkozva még egy utolsó számmal akarta megajándékozni bécsi rajongóit: de Curtis talán legközhelyesebb dalával, melynek címe: Non ti scordar di me. Ne felejts el. Mennyire más értelemet nyert mindez az idős művész tolmácsolásában. Nyomot akart hagyni a jelenlévőkben azzal az eszközzel, mellyel a világot meghódította: a hangjával. És a 76 éves Bergonzi diadalmaskodott. Aki hallotta, ma is a fülébe cseng a dal. A tenorista nem sokkal később visszavonult és Bussetóban – Verdi és a saját szülővárosban – egy ódon házban vezeti szálloda-éttermét, a Két Foscarit. Talán ma szűk baráti körben ismét dalra fakad ezüstnyelű botjára támaszkodva – hogy el ne felejtsék.

Richard Strauss majd félévszázados operaírói életművének egyik fordulópontja Az árnyék nélküli asszony 1919-es bemutatója volt. A kezdeti sikertelen próbálkozások (Guntram, Tűzínség) után a Salome világsikerét-világbotrányát követő széria (Elektra, A rózsalovag, Ariadné Naxosz szigetén) után ismét megújult tematikával és formanyelvvel állt  a közönség elé. Hiábavalónak bizonyult azonban a szerzőpáros világhírneve, az opera a bécsi ősbemutató után megfutotta ugyan a tiszteletköreit, de nem tudott a repertoáron maradni. Ennek oka nem csak az éppen befejeződött világháború, a hatalmas előadói apparátus, a mamutzenekar és az öt nagyon nehéz főszerep lehetett. Az árnyék nélküli asszony alig követhető, szimbólumrendszerekkel telezsúfolt, szecessziós mese, olykor túlkomponált zenével. Újrafelfedezése a hatvanas évekig váratott magára, hogy aztán éppen a rendezői színház virágba borulásával, a valódi színházi gondolkodók számára jelentsen kihívást. (Ránk maradt egy stockholmi előadás-felvétel az 1970-es évekből, elrettentő példaként arra, hogy mennyire mosolyt keltő, ha ezt a művet reálisan, a szerzői utasításokat pontosan betartva próbálják előadni.) Az árnyék nélküli asszony különös paradoxont tartogat: minél jobban elmélyül benne egy rendező, annál több fallal és kérdőjellel találja szemben magát.

Nagyon fontos könyv lehetett volna a néhány hete, a Könyvfesztiválra megjelentett visszaemlékezés, Bánffy Katalin Ének az életből című önéletrajza. A grófnő – Bánffy Miklós és Váradi Aranka lánya – 1924-ben született, és az 1940-es évek vége óta Tangerben él. A matróna életének kilencven éve tehát önmagában is izgalmas történet lenne. Úgy meg különösen, hogy apai ágról az egyik legősibb nemesi család egyik ágának utolsó sarjáról beszélünk, anyai ágról pedig Magyarország egyik legfontosabb színházi dinasztiájáról, a nagyapa, Váradi Antal a Színművészeti Akadémia igazgatója volt. Katalin édesapja, Bánffy Miklós emlékezete mostanában éli reneszánszát. Az elmúlt években ismét rácsodálkozunk a hatalmas műveltségű íróra, akinek Erdély-trilógiája egy letűnt kor fontos és pontos dokumentuma, az egyenes tartású (!) politikusra, az Operaház intendánsára, Bartók színpadi műveinek bátor felfedezőjére, a díszlettervezőre, akinek munkáit ma is modernek tartjuk. Sorra jelennek meg művei – kíváncsi lennék, hány tucat ember olvassa el őket.

Gluck Kristóf lovag korántsem tartozik hazánkban a legnépszerűbb zeneszerzők közé. A komponista életében Bécstől keletre finoman szólva sem borult még virágba az opera műfaja. Halála után is majdnem száz évnek kellett eltelnie, hogy az első Gluck darab Pesten színre kerüljön. Közel ötven – mára jórészt elfeledett – színpadi műve közül pedig csak öt szólalt meg eddig az Operaházban. Végignézve műveinek operaházi előadás-történetét a legmeglepőbb talán éppen az, hogy mindezek ellenére majdnem háromszáz estén játszották operáit.

Richard Wagner volt az első zeneszerző, aki felismerte az önreklám fontosságát. Művei jóval nagyobb visszhangot keltettek azáltal, hogy előadásain maga is megjelent, vezényelte, esetleg személyesen tanította be őket. Így jutott el Pestre 1863-ban illetve 1875-ben. Példáját később több jeles és neves komponista követte, Eugen d’Albert, Léo Delibes, Clemens von Frankenstein, Engelbert Humperdinck, Paul Juon, Wilhelm Kienzl, Pietro Mascagni, Jules Massenet, Oscar Nebdal és Paul Vidal is vezényelte saját szerzeményeit az Operaházban, Puccini pedig szinte visszajáró vendégnek számított, a Nyugat lányát személyesen állította színpadra. Az olasz maestro mellett századelő leghíresebb komponistája vitathatatlanul a ma 150 éve született Richard Strauss volt. Ő maga – majdnem egészen hosszú élete végéig – a zeneszerzés mellett karmesterként is tevékenykedett, sőt, a bécsi Hofopert is vezette pár évig.

Astafiewa asszony pöre – Ma este szakértők előtt táncok

Astafiewa Szerafina a klasszikus idomokkal megáldott orosz táncosnő május tizenkilencedikén érkezett Budapestre s magával hozta a Bethuliai zsidót. Az Operaház közönségének mutatta be a szilaj és hevesvérű Juditot, abban a pozitúrában, ahogy Holofenest mámorba táncolja. A tánc keleti, izzó és vad, s az Operaházban eddig ötször nézte meg a publikum. A hatás különböző volt s a siker vagy sikertelenség egyik fő oka föltétlenül az lehetett, hogy Astafiewa asszony toilettje állítólag az orientális stílus kedvéért mindössze egy lenge övre és egy ékszerre szorítkozott. Egy kiváló és érdemes színházi kritikus, dr. Béldi Izor meg is támadta ezért a produkcióért s kissé erős szavakkal méltatta a keleti táncot. Azt írta, hogy szemérmetlen, fölháborító tánc, amely csak a férfiak fiziológiai érdeklődésére számít. Astafieva nagyon zokon vette a szigorú kritikát és most a magyar bíróság útján keres megoldást. Kicsit borsos összeget követel a sérelemért: százezer koronát. Keresetében, melyet dr. Landler Ernő budapesti ügyvéd útján nyújtott be a törvényszékhez, ezt mondja a megbántott táncosnő:

Talán soha sem fog kiderülni, mi lehetett az oka annak, hogy 1942-től nem játszották az Operaházban a Varázsfuvolát. Hat év kihagyás után, 1948 februárjában vették elő ismét Mozart operáját. Ekkor már Tóth Aladár igazgató, aki a korábbi vezetőkkel ellentétben Mozart és Bartók mellett tette le névjegyét. A felújítás legprominensebb alakja Otto Klemperer volt, aki Pesten éppen a Varázsfuvolát vezényelte legtöbbször, összesen tizenhatszor. Egy későbbi előadását a Rádió is rögzítette, napjainkban is hozzáférhető lemezen, cd-n. Minden kritikánál többet ér, ha meghallgatjuk a felvételt, egy aranykor kevés ránk maradt hangzó dokumentumainak egyikét. Az előadás Oláh Gusztáv 25. operaházi jubileumának megünneplésére is szolgált. Oláh ismét hármas minőségben: rendezőként, díszlet- és jelmeztervezőként jegyezte a darabot. A produkció látványvilága nem sokban tért el az 1933-astól. Oláh ismét elrója tiszteletét Karl Friedrich Schinkel, a legendás Varázsfuvola-díszlet készítője előtt. Megmaradt az óegyiptomi látványvilág, de Oláh ekkor először – és utoljára – beszélt a szabadkőműves eszmerendszerről.  A premier főszereplői Koréh Endre, Rösler Endre, Mátyás Mária, Osváth Júlia és Mindszenti Ödön voltak. Klemperer után Ferencsik János, Kerekes János, Somogyi László, Pless László, Majorossy Aladár, Lukács Miklós és Kórodi András vezényelték az előadást. Rengeteg Sarastro mutatkozott be Székely Mihály és Kálmán Oszkár mellett: Várhelyi Endre, Littasy György, Bencze Miklós, Bódy József és a vendég Ernster Dezső. Taminót Nagypál László és Remsey Győző, Az Éj királynőjét Gyurkovics Mária, Páka Jolán, Gencsy Sári és a pályakezdő Ágai Karola, Paminát Neményi Lili és Gáncs Edit, Papagenót pedig Karona Lajos és Sárdy János énekelte a premier-szereposztás utáni előadásokon.

Sarastro birodalma - Oláh Gusztáv ceruzarajza - forrás: OSZK

Kevés nagyobb basszista volt, mint Boris Christoff. Míg mondjuk Saljapinnak gramofon felvételein kívül csak a legendáját ismerjük, a bolgár énekesről már számtalan film és hangfelvétel áll rendelkezésünkre, hogy mai szemmel is kontrolálhassuk nagyságát. Művészetének nem ártott az idő. Talán ennek az is lehet az oka, hogy fénykorában sem az időszerűségre, hanem az örökérvényre törekedett. Összetéveszthetetlene hatalmas száraz, jellegzetes szláv hangja mindig a fülégben fog csengeni annak, aki akárcsak egyszer hallotta. Christoff azok közé tartozik, akiknek homlokán már gyerekkorukban ott volt a bélyeg. Kisfiúként a szófiai Alekszander Nyevszkij katedrális kórusában énekelt, majd Borisz cár ösztöndíjával Rómában a világhírű baritonnál, Riccardo Stracciarinál, Svéd Sándor mesterénél képezhette tovább magát. 1942-ben hagyta el hazáját, Bulgáriát, hogy aztán a háború, az osztrák internálás pokla után Olaszországban leljen új otthont. Innen indult nagy ívű karrierje. Az 1946-os,  calabriai, Bohéméletbeli debütálása után sorra hódította meg a Európa jelentősebb színpadait. A Metropolitanben 1950-ben kellett volna bemutatkozni, de mint a keleti blokk egykori állampolgárát nem engedték színpadra. Christoff egyensderekú, kemény szláv férfi lehetett, aki a viharok elcsitulása után se tette be a lábát a MET-be, inkább San Franciscóban, Chicagóban és a Carnegie Hallban szerzett babérokat. Éppen így tartotta távol magát a disszidens énekes hazájától, a kommunista Bulgáriától is. A 60-as évek végén látogatott először haza, magánemberként, édesanyja temetésére. Néhány évvel korábban egy másik bolgár basszista, Nikolai Ghiaurov tűnt fel az európai színpadokon. Christoff rosszul tűrte a konkurenciát, s egy 1961-es Scala-beli Don Carlos utáni szóváltás következtében sosem hívták vissza a milánói Operaházba. Negyvenéves jubileuma után, 1986-ben vonult vissza a nyilvános szerepléstől. Római otthonában érte a halál, 1993-ban. Végakaratának megfelelően a szófiai Alekszander Nyevszkij katedrálisban ravatalozták fel. Ez a megtiszteltetés korábban csak uralkodókat illetett meg.

Plácido Domingo 1967-es bemutatkozása óta a Staatsoperben mintegy kétszáz előadást énekelt, és több mint negyvenet vezényelt. Kevés olyan gazdag színház van a világban, mint a bécsi, amelyik megengedhette magának, hogy ilyen sokszor lássa vendégül a világsztárt. Eleinte természetesen a nagy spinto és hőstenor szerepeit énekelte, aztán kipróbálhatta magát Wagner alakításokban is (Lohengrin, Parsifal, Siegmund) az egyik legautentikusabb Wagner-játszóhelyen. Ioan Hollender majd két évtizedes igazgatása alatt több operát vett elő azért, hogy Domingo a repertoárját bővíthesse (Massenet: Heródiás, Meyerbeer: A próféta, Pikk dáma, Idomeneo). Mire a román direktor ideje kitelt, a spanyol tenor az összes létező és sosemvolt rekordot megdöntötte. Korábban senki sem énekelte ennyi szerepet és ilyen hosszú időn keresztül. Ráadásul Domingo időközben karmesterként is sűrűn megfordult a világ operaházaiban, sőt, maga is igazgat, operaversenyt rendez. Napjainkban, jóval túl a hetedik x-en, éppoly aktív, mint negyven éve volt. Rejtély, hogy naptára meddig van tele, a jövő évadban mindenesetre négy újabb szereppel készül bővíteni a repertoárját. Domingo tenoristaként lett világsztár. Mindenkinél nagyobb. Nem karmesterként, igazgatóként, vagy baritonként. A múlt héten hosszú karrierje egyik legkedvesebb állomásán, Bécsben újabb bariton szerepben, Nabuccóként mutatkozott be.