Talán soha sem fog kiderülni, mi lehetett az oka annak, hogy 1942-től nem játszották az Operaházban a Varázsfuvolát. Hat év kihagyás után, 1948 februárjában vették elő ismét Mozart operáját. Ekkor már Tóth Aladár igazgató, aki a korábbi vezetőkkel ellentétben Mozart és Bartók mellett tette le névjegyét. A felújítás legprominensebb alakja Otto Klemperer volt, aki Pesten éppen a Varázsfuvolát vezényelte legtöbbször, összesen tizenhatszor. Egy későbbi előadását a Rádió is rögzítette, napjainkban is hozzáférhető lemezen, cd-n. Minden kritikánál többet ér, ha meghallgatjuk a felvételt, egy aranykor kevés ránk maradt hangzó dokumentumainak egyikét. Az előadás Oláh Gusztáv 25. operaházi jubileumának megünneplésére is szolgált. Oláh ismét hármas minőségben: rendezőként, díszlet- és jelmeztervezőként jegyezte a darabot. A produkció látványvilága nem sokban tért el az 1933-astól. Oláh ismét elrója tiszteletét Karl Friedrich Schinkel, a legendás Varázsfuvola-díszlet készítője előtt. Megmaradt az óegyiptomi látványvilág, de Oláh ekkor először – és utoljára – beszélt a szabadkőműves eszmerendszerről. A premier főszereplői Koréh Endre, Rösler Endre, Mátyás Mária, Osváth Júlia és Mindszenti Ödön voltak. Klemperer után Ferencsik János, Kerekes János, Somogyi László, Pless László, Majorossy Aladár, Lukács Miklós és Kórodi András vezényelték az előadást. Rengeteg Sarastro mutatkozott be Székely Mihály és Kálmán Oszkár mellett: Várhelyi Endre, Littasy György, Bencze Miklós, Bódy József és a vendég Ernster Dezső. Taminót Nagypál László és Remsey Győző, Az Éj királynőjét Gyurkovics Mária, Páka Jolán, Gencsy Sári és a pályakezdő Ágai Karola, Paminát Neményi Lili és Gáncs Edit, Papagenót pedig Karona Lajos és Sárdy János énekelte a premier-szereposztás utáni előadásokon.
Sarastro birodalma - Oláh Gusztáv ceruzarajza - forrás: OSZK
Kevés nagyobb basszista volt, mint Boris Christoff. Míg mondjuk Saljapinnak gramofon felvételein kívül csak a legendáját ismerjük, a bolgár énekesről már számtalan film és hangfelvétel áll rendelkezésünkre, hogy mai szemmel is kontrolálhassuk nagyságát. Művészetének nem ártott az idő. Talán ennek az is lehet az oka, hogy fénykorában sem az időszerűségre, hanem az örökérvényre törekedett. Összetéveszthetetlene hatalmas száraz, jellegzetes szláv hangja mindig a fülégben fog csengeni annak, aki akárcsak egyszer hallotta. Christoff azok közé tartozik, akiknek homlokán már gyerekkorukban ott volt a bélyeg. Kisfiúként a szófiai Alekszander Nyevszkij katedrális kórusában énekelt, majd Borisz cár ösztöndíjával Rómában a világhírű baritonnál, Riccardo Stracciarinál, Svéd Sándor mesterénél képezhette tovább magát. 1942-ben hagyta el hazáját, Bulgáriát, hogy aztán a háború, az osztrák internálás pokla után Olaszországban leljen új otthont. Innen indult nagy ívű karrierje. Az 1946-os, calabriai, Bohéméletbeli debütálása után sorra hódította meg a Európa jelentősebb színpadait. A Metropolitanben 1950-ben kellett volna bemutatkozni, de mint a keleti blokk egykori állampolgárát nem engedték színpadra. Christoff egyensderekú, kemény szláv férfi lehetett, aki a viharok elcsitulása után se tette be a lábát a MET-be, inkább San Franciscóban, Chicagóban és a Carnegie Hallban szerzett babérokat. Éppen így tartotta távol magát a disszidens énekes hazájától, a kommunista Bulgáriától is. A 60-as évek végén látogatott először haza, magánemberként, édesanyja temetésére. Néhány évvel korábban egy másik bolgár basszista, Nikolai Ghiaurov tűnt fel az európai színpadokon. Christoff rosszul tűrte a konkurenciát, s egy 1961-es Scala-beli Don Carlos utáni szóváltás következtében sosem hívták vissza a milánói Operaházba. Negyvenéves jubileuma után, 1986-ben vonult vissza a nyilvános szerepléstől. Római otthonában érte a halál, 1993-ban. Végakaratának megfelelően a szófiai Alekszander Nyevszkij katedrálisban ravatalozták fel. Ez a megtiszteltetés korábban csak uralkodókat illetett meg.
Plácido Domingo 1967-es bemutatkozása óta a Staatsoperben mintegy kétszáz előadást énekelt, és több mint negyvenet vezényelt. Kevés olyan gazdag színház van a világban, mint a bécsi, amelyik megengedhette magának, hogy ilyen sokszor lássa vendégül a világsztárt. Eleinte természetesen a nagy spinto és hőstenor szerepeit énekelte, aztán kipróbálhatta magát Wagner alakításokban is (Lohengrin, Parsifal, Siegmund) az egyik legautentikusabb Wagner-játszóhelyen. Ioan Hollender majd két évtizedes igazgatása alatt több operát vett elő azért, hogy Domingo a repertoárját bővíthesse (Massenet: Heródiás, Meyerbeer: A próféta, Pikk dáma, Idomeneo). Mire a román direktor ideje kitelt, a spanyol tenor az összes létező és sosemvolt rekordot megdöntötte. Korábban senki sem énekelte ennyi szerepet és ilyen hosszú időn keresztül. Ráadásul Domingo időközben karmesterként is sűrűn megfordult a világ operaházaiban, sőt, maga is igazgat, operaversenyt rendez. Napjainkban, jóval túl a hetedik x-en, éppoly aktív, mint negyven éve volt. Rejtély, hogy naptára meddig van tele, a jövő évadban mindenesetre négy újabb szereppel készül bővíteni a repertoárját. Domingo tenoristaként lett világsztár. Mindenkinél nagyobb. Nem karmesterként, igazgatóként, vagy baritonként. A múlt héten hosszú karrierje egyik legkedvesebb állomásán, Bécsben újabb bariton szerepben, Nabuccóként mutatkozott be.
Sohasem képzeltem, hogy halálosan unalmas is lehet Gounod méltán legnépszerűbb operája, a Faust. Noha Staastoper vezetősége papíron mindent elkövetett, hogy fényes estévé varázsolja az előadást, mégis úgy tűnt, a francia nagyopera műfajának legkiválóbbja sem képes mára életben maradni. A 2008-ban bemutatott bécsi produkció eleve rossz csillagzat alatt született. Nicolas Joël az utolsó pillanatban visszalépett az opera megrendezésétől, így Stéphane Roche egy kész koncepciót volt kénytelen színpadra állítani. A premier óta eltelt évek alatt a szereposztás nagyrészt kicserélődött, így végképp nem maradt semmi az eredeti elképzelésekből. A világ nagy színházaiban mindig is bevett gyakorlatnak számított, hogy az utazó világsztárok minimális próbával állnak be az előadásokba, magukkal hozva saját képükre szabott kész alakításaikat. Mára ez a tendencia a rendezői színház eluralkodásával és nagy szuverén egyéniségek eltűnésével nehézkessé vált. Nyilván Bécsben senki sem kéri számon Margarethe Wallmann instrukcióit az 1958-as muzeális Tosca előadásban, de azt arrafelé joggal várják el, hogy a művész ma is gondoljon valamit a szerepről, ha már a világ egyik legjobb színházában vendégszerepelhet.
Rendező legyen a talpán, aki ki tud még csikarni bármi eredeti gondolatot a Turandotból. Puccini operája alapjaiban sem csábítja hatalmas kalandokra a színpadra állítókat. A mű távol-keleti, nagyoperai, látványos tablói eleve behatárolt mozgásteret biztosítanak az alkotóknak. Ebből kilépni pedig a zene se nagyon engedi a rendezőket. Elsősorban éppen ezért szolgált kellemes meglepetéssel a 
A kegyencnő Donizetti több mint 70 operája közül benne van a legtöbbet játszott tízben. Ennek ellenére sem lehet ismernek, pláne elcsépeltnek nevezni. Noha a két tenor és bariton, valamint a mezzoszoprán ária rendre felcsendül koncerteken, a teljes opera ritkán kerül színre. Pedig az 1840-ben bemutatott, Párizs számára íródott nagyopera egyike Donizetti legjobb műveinek. Ritka előadásainak száma talán a napjainkban kevéssé aktuális cselekménnyel magyarázható: Alfonz király szeretőjének egykor kényesnek és izgalmasnak számító drámája a mai közönség ingerküszöbét már nem üti át. Hasonló témában inkább a Traviatát részesítik előnyben, joggal. A kegyencnőt a „közelben” legutóbb 2003-ban játszották, a bécsi Staatsoperben, John Dew nem különösebben izgalmas rendezésében. Valószínűleg mégis ez a produkció adta az ötletet Elisabeth Sobotka asszonynak, a grazi opera intendánsának, Ioan Hollender neveltjének a mű bemutatására.
Magyarország központú gondolkodásunkkal nem szokott eszünkbe jutni, hogy az ország nyugat feléről – például Zalaegerszegről, vagy Szombathelyről – közelebb van Graz, mint Budapest. Ausztria második legnépesebb városa egy 1400 férőhelyes operaházat tart fent. Az 1899-ben megnyitott színházat a Fellner és Helmer cég készítette. Az operaház kis magánénekes gárdával, önálló ének- és zenekarral, saját balett együttessel repertoárszínházként működik. Az idei évadban tizenkét opera-operett-musical előadást játszanak, ebből nyolc premier, s csak négy népszerű darabot hoztak át az előző évadból. Minden produkciójukat legalább tízszer eljátsszák, vendégművészeket csak akkor hívnak, ha a társulatból nem osztható ki egy szerep. Muszáj minőséget produkálniuk, különben a közönség Bécsbe, Klagenfurtba, vagy valamelyik közeli szlovén városba utazik operát nézni.
Hazatérve a locsolásból, vagy a felcsúti stadion ünnepélyes megnyitásáról, érdemes elgondolkozni az alábbiakon. Manapság szeretünk minden fontos és kevésbé fontos évfordulóról megemlékezni. Valaki azonban lemaradt idén a listáról, pedig nem érdektelen életműről van szó. Ma van ugyanis 200 éve, hogy egy Galambos Benjámin nevű kisfiú először felsírt egy Sajókazinc nevű faluban. Ez a kölyök felcseperedve olyan dolgokat írt, mint az Erkel keze alá készült Hunyadi László és a Bánk bán librettója, a Klapka induló és a Szózat zenéje. Tehát műveit már az óvodásoknak is tanítják, élete pedig, ha csak érintőlegesen is, tananyag az énekórákon. A bicentenáriumot mégis teljes csend övezi. Pedig rövid, lángoló, szomorú romantikus életében sokat tett a magyar színjátszásért. Benjamin másodikként született a református lelkészi családban. Bátyja korán megszökött és Egressy Gábor néven a Nemzeti Színház első társulatának büszkesége lett. 1848. március 15-én ő szavalta a Nemzeti dalt, a Szabadságharcban játszott szerepéért távollétében halálra is ítélik. Öccse is elszökik a családtól, vándorszínésznek áll, majd énekelni tanul. Nem lesz belőle nagy művész. Kis szerepeket alakít, először vidéken, majd Pesten. Közben indulókat komponál, Petőfi verseket zenésít meg, népszínműveket ír és rengeteget fordít. Igazi színházi mindenes lesz. Nem nagy ember, csak nélkülözhetetlen. Mindössze 37 évet élt. Alakját a szörnyűséges és szeretni való 1952-es Erkel film őrzi, nevét viseli néhány iskola és köztér országszerte, s pár szobra is látható. Sőt arcképét Kazincbarcikán még egy panelházra is felfestették. Az internetet böngészve mégsem találni egyetlen valóban méltó Szózat, vagy Klapka induló felvételt. Pedig megérdemelné Egressy és az utókor.
A m. kir. Operaházban már közel egy éve folynak Wagner Parsifal-jának művészi előkészületei. művet Kerner István tanítja be, a díszletek és a rendezés Márkus László munkája. Az előkészületek most már annyira előrehaladtak, hogy a Parsifal még föltétlenül ebben a szezonban előreláthatólag április végén, vagy május elején színre is kerül. Azaz, hogy egy föltétel mégis van: elő kell teremteni az előadás színpadi kiállításának horribilis költségét. Az Operaház erre saját erejéből képtelen, hiszen sok száz millióról van szó. (A bécsi Staatsoper pusztán a Parsifal – Gurnemanz-jelenet vándordíszletének hajtószíjáért, amelyet a háború alatt elrekviráltak, több mint egymilliárd osztrák koronát fizetett ki, mikor 1922-ben ujra beszerezte.)