Egyszerre különös és jellemző, hogy az Operaház 130 éves történetében mindössze két alkotónak, az 1920-as években Márkus Lászlónak, majd az 1990-es években Nagy Viktornak sikerült a teljes Niebelung gyűrűjét színpadra állítania. Közismert, hogy a Ring operaházi színrevitele Gustav Mahler nevéhez köthető, de ő csak az első két estét tudta 1889-ben elvezényelni. A január 27-i Walkür magyarországi bemutatón Csiky Gergely fordításban František Broulik énekelte Siegmund, Szendrői Lajos Hunding, Ney Dávid Wotan, Maleczkyné Ellinger Jozefa Sieglinde, Szilágyi Arabella Brünnhilde és Fleiszig Mariska Fricka szerepét. A siker nagy volt, s a tetralógia többi darabjával szemben a zenedráma szinte azonnal az Operaház repertoárjának szerves részévé vált. Az első produkció több mint harminc évig műsoron maradt, Mahler után Márkus Dezső, Kerner István, ifj. Ábrányi Emil és Szikla Adolf vezényelte az előadásokat. Siegmundot Julius Perotti, Karel Burian, Julius Bochníček és Georg Anthes, Wotant Beck Vilmos, Várady Sándor Fritz Feinhals és Rózsa S. Lajos, Sieglindét Hilgermann Laura, Italia Vasquez, Ney Hermin, Krammer Teréz, Kaczér Margit és Medek Anna, Brünnhildét Diósyné Handel Berta, Ney Hermin, Flattné Gizella, Italia Vasquez, Matzenauer Margit és Haselbeck Olga énekelte.
Christopher Ventris és Petra Lang
A drezdai Semperoper pazar első emeleti büféjében a pezsgő és a bajor perec mellett egy ideje pattogatott kukoricát is lehet kapni. Előkelő papírdobozkában, szagmentesen. De ettől még popcornt, kaviáros szendvics vagy Bambi torta helyett. Mondhatnánk, hogy ízléstelen, hogy részletkérdés. Pedig nem az. Minden bizonnyal azért vezette be az új terméket a büfébérlő, mert kereslet van rá. A színház közönsége ma inkább popcort majszol, mint lazac carpacciót, inkább sört iszik, mint pezsgőt. Ez az apróság nagyon élesen világít rá arra a jelenségre, hogy a hatalmas költségvetésű, impozáns zenepalotáknak milyen eszközöket kell bevetni ahhoz, hogy a közönségét kiszolgálja, megtartsa. A szünetek végén a papírdobozok üresen hevernek a márványasztalokon. Ma még. De lehet, hogy nemsokára ugyanolyan apokaliptikus látomásokban lesz részünk egy-egy előadás végén, mint a multiplexek utolsó vetítése előtt, ahol szinte bokáig gázol az ember a lehullott popcornban mire eljut a vetítőteremig.
A Bohémélet – miközben Puccini második sikeres operája – egy közel negyvenéves ember búcsúja az ifjúságtól. Több mint közhely, hogy az olasz komponista nemcsak bolondja volt a nőknek, de művei középpontjában is ők (Manon, Mimi, Tosca, Cso-cso-szán és a többiek) állnak. Cserébe az asszonyokat imádó és azoknál jóval nagyobb százalékban életben maradó férfiak figurái mögött valahol Puccini is megbújik. Ahogy a zeneszerző korosodott, tenoristái heve is átalakult. A diák Des Grieux első szerelmi láza lecsillapodott Rodolphe-ban, a poéta lírai fellángolása egy felnőttebb szabadságharcosban öltött testet Cavaradossiban, Pinkertonban már érezni a cinikus, ötvenhez közeledő férfit, végül a sort egy távoli mesehős, Kalaf zárja. De a Bohémélet még a komponista milánói ifjúságának fűtetlen padlásszobájába varázsol…
Karácsony előtt jelent meg magyarul az Európa Kiadó gondozásában Julie Kavanagh 2007-es Nureyev könyve. Az eredeti vállalkozás nagystílűségét jelzi, hogy a kötet az amerikai és az európai Nureyev Alapítványok támogatásával majdnem tíz évig készült, készülhetett. A táncos örökségéből működő szervezetek ez idő alatt anyagilag, a gyűjteményeik teljes állományával és a kapcsolatrendszerükkel is támogatták az írónőt, akinek így „nem maradt más feladata”, mint a meglévő-megszerezhető információkat összegyűjtve (Ufától Sydneyig) megírni a Nagy Nureyev Könyvet. A nem túl sok fotós oldalt tartalmazó kiadvány jóval több, mint kilencszáz oldal lett. Elképesztő terjedelem, Magyarországon talán az elmúlt évtizedben összesen nem jelent meg ennyi a klasszikus táncról. Sajnos az is elképzelhetetlen nálunk, hogy egy jó-tollú szakembernek hosszú időn át gondtalan megélhetést biztosítson valaki, hogy végre fontos művet alkothasson a magyar balett-élet valamelyik fejezetéből, vagy meghatározó egyéniségéről.
Másfél hete – éppen a Magyar Kultúra Napján – percek alatt terjedt el városszerte, hogy „rövid, súlyos betegség után” elhunyt Massányi Viktor. Az internet népe mélyen megrendült, csak úgy záporoztak az „ezt nem hiszem el” típusú félsoros bejegyzések, a fotók, a megosztott hivatalos gyászhír és a néhány fellelhető youtube link – hogy aztán két nappal később éppen annyiszor jusson eszükbe az eltávozott művész, mint két hónappal korábban. Kegyetlen világot élünk, megdöbbenni, megtorpanni csak egy metróban zötykölődve bepötyögött lefelé görbülő szájú, netán könnyező hangulatjel erejéig érünk rá. A halott Viktornak hirtelen nagyon sok barátja lett. Pedig az elmúlt időben az emberek inkább kerülni igyekeztek őt. Évek óta sebzett oroszlánként élt. Felszegett fejű vadként nem engedte, hogy gyengének, kiszolgáltatottnak lássák, ezért inkább ő támadott, vérig sértve, akit csak ért. Harca valójában elkeseredett segélykérés volt, miközben büszkeségében sosem fogadott volna el támaszt. Negyvennyolc év döbbenetesen kevés, de el tudhat benne férni egy teljes élet is. Viktor élete valójában évekkel ezelőtt befejeződött. Amióta nem állhatott egyedül, szólistaként a színpadon, inkább csak vegetált. Fokozatosan tűnt el szeméből a rá oly jellemző magabiztos fény és vált szomorú öregemberré. Édesanyja őszi halálával pedig az utolsó láncszem is elszakadt, ami a földi léthez kötötte.
Játszunk el a gondolattal, mi történne, ha a Magyar Állami Operaház új rendezésben mutatná be valamelyik nemzeti operánkat, mondjuk a Bánk bánt. A produkció alkotói nem tisztelnék a történelmi kort, az 1200-as éveket, helyette napjaink Budapestjére tennék át az előadás helyszínét. Ott rohangálna a Parlamentben a merániakat helyettesítő orosz, kínai, ne adjisten arab befektetőkör, miközben a primitíven nagybajuszú, kacagányba öltözött békétlenek próbálnák megvédeni az ország érdekeit. S ha mindez nem lenne elég, két kamerával a főszereplők intim pillanatait is megleshetnénk. A legintimebbeket, olyanokat, amikre igazán nem kíváncsi a színházba járó. A kamerák paparazzi módjára rögzítenék Ottó herceg erőszakos behatolását, vagy Endre király színrelépés előtti trónolását. Hogy a káosz még teljesebb legyen, a színpadot ellepnék a Magyar Népmesék kedvelt figurái, a pulikutyától Gyöngyvirág Palkóig. Az előadást Mekk Mester tetézné be, aki – miközben rendre kudarcot vall mindenféle művészeti ágban – a zárt számok között arról értekezne, hogy mit is jelent ma a nemzeti opera és a nemzeti kultúra, s mindezt azzal támadná, hogy Erkel dilettáns volt, a Bánk bán pedig egy avítt fércmű. Kár folytatni a gondolatmenetet, efféle ízetlenkedés nem jutna el a bemutatóig, s ha véletlenül mégis, a közönség és a politika haragja a premier másnapján porig rombolná talán magát a Sugár úti palotát is.
Giuseppe Verdi nem sokkal az 1847-es ősbemutató után a legkedvesebb operájának nevezte a Macbethet, melyet végre méltónak ítélt arra, hogy apósának és jótevőjének, Antonio Barezzinek ajánlja. De nemcsak a szerző érezhette úgy, hogy még az 1865-ös átdolgozással is nagyon messzire jutott a műfaj fejlődésének útján, helyenként a mai hallgató is meglepően modernnek érzi a darabot akár zenei, akár dramaturgiai szempontból. Az sem véletlen, hogy napjainkban igen sok színház veszi elő az operát. Verdi minden romantikát és szerelmi szálat nélkülöző zenedrámája régóta nem volt ennyire aktuális, mint most, amikor olykor a gyakorlott újságolvasók is csak kapkodják a fejüket szembesülve a legfrissebb hírekkel. Az idei szezonban nem kevesebb, mint harminchat színház játssza a Macbethet, s nagyrészük valószínűleg nem azért, mert a két nehéz főszerepre tökéletes énekessel rendelkezik.
„A teljes zenekaron felszárnyal a Grál-harmónia: egyetlen ütem feltörő crescendójában. Lohengrin térdre hull. Néma imádságát a Grál-zene áhitatos szólama helyettesíti. Az utolsó taktusok halkan remegő hegedűtremolóba visznek… A Grál csodát tesz. A Grál fehér galambja leszáll a magasból… A diadalmasan felcsengő akkord… Lohengrin az életrekelt fiatal brabanti herceget emeli maga mellé! Teljes erővel harsog fel a zenekarban a hős motívuma.”
1. Színes litográfia örökítette meg Gottfried Semper első Drezdai Udvari Operaházának 1869-es pusztulását.