A Bohémélet – miközben Puccini második sikeres operája – egy közel negyvenéves ember búcsúja az ifjúságtól. Több mint közhely, hogy az olasz komponista nemcsak bolondja volt a nőknek, de művei középpontjában is ők (Manon, Mimi, Tosca, Cso-cso-szán és a többiek) állnak. Cserébe az asszonyokat imádó és azoknál jóval nagyobb százalékban életben maradó férfiak figurái mögött valahol Puccini is megbújik. Ahogy a zeneszerző korosodott, tenoristái heve is átalakult. A diák Des Grieux első szerelmi láza lecsillapodott Rodolphe-ban, a poéta lírai fellángolása egy felnőttebb szabadságharcosban öltött testet Cavaradossiban, Pinkertonban már érezni a cinikus, ötvenhez közeledő férfit, végül a sort egy távoli mesehős, Kalaf zárja. De a Bohémélet még a komponista milánói ifjúságának fűtetlen padlásszobájába varázsol…
Budapesten Puccini művei közül először a Manon Lescaut került színre 1894-ben, Nikisch Artúr betanításában, a szerző megtisztelő jelenlétében. A századfordulón igen újszerűnek ható darab nem hozta meg a várt sikert, így majd tíz évet kellett várni a következő kísérletig, a Tosca 1903-as premierjéig. Miután a tragédia utat talált a közönséghez, 1905. április 27-én a Bohéméletet is bemutatták, amely akkor már egy évtizede járta világhódító útját. Radó Antal fordítása olyan jól sikerült, hogy amíg magyarul játszotta a színház az operát nem is nyúltak hozzá. A premiert Márkus Dezső vezényelte, s a vezetőség annyira bízott a sikerben, hogy a kor szokásaival ellentétben egyből két szereposztásban (Rodolphe: Arányi Dezső és Gábor József, Schaunard: Várady Sándor és Dalnoki Viktor, Marcell: Beck Vilmos és Takáts Mihály, Colline: Erdős Richárd és Kornai Richárd, Mimi: Szamosi Elza és Krammer Teréz, Musette: Szoyer Ilonka és Blätterbauer Gizella) tanították be a művet. A közönség és kritikai siker hatására még az évad végéig tíz előadást tudtak tartani, a következő szezonban pedig tizennégyet. Nem kérdés, Budapest a Bohémélettel végképp beállt a Puccini által meghódított városok sorába.
Meglepően korán, mindössze nyolc évvel a magyarországi bemutató után újították fel először a romantikus párizsi történetet. A frissítés kezdeményezője gróf Bánffy Miklós intendáns lehetett, akinek olyan alkotógárda állt a rendelkezésére, mint Hevesi Sándor rendező és Egisto Tango karmester, csak Kéméndy Jenő díszletei és jelmezei maradtak változatlanok, a szerelmespárt Hipolto Lazaro és Sándor Erzsi énekelte. 1928. október 4-én Tango után egy másik olasz karmester, a frissen Pestre szerződtetett Sergio Failoni újította fel a Bohéméletet. A rendező ezúttal Rékai András volt, az előadás látványvilága továbbra is megegyezett az 1905-ös bemutatóéval, a főszereplők: Laurisin Lajos, Maleczky Oszkár, Palló Imre, Székely Mihály, Tihanyi Vilma és Szabó Lujza. A produkció kilenc évadon keresztül futott és olyan világhíres tenoristákat látott vendégül, mint Helge Roswaenge, Giacomo Lauri-Volpi vagy Pataky Kálmán.
Nádasdy bohémjei: Lendvay Andor, Pataky Kálmán, Losonczy György és Székely Mihály (1937)
Kevés ikonikusabb dátum van a magyar operatörténetben, mint 1937. május 31., „A Nádasdy Bohémélet” premierje. Bár Oroszországban a rendszerváltás környékén még emlegettek olyan előadásokat, melyeket Saljapin állított színpadra, mára valószínűleg ez a produkció van legrégebb óta egyvégtében egy színház repertoárján. Nádasdy minden bizonnyal nem így tervezte, hiszen igazgatóként rendezései javát maga vette el a műsorról. A Bohémélettel sem foglalkozott 1957 után, a színlapra a neve mellé folyamatosan kikerültek azok a segéderők (Mikó Andrástól Szinetár Miklósig) akik belenyúltak egy kicsit a produkcióba, némi biztos jogdíj fejében. Mára – mit mára, az 1970-es évek közepére, amikor az utolsó Nádasdy által beállított szereplő is kikopott az előadásból – a rendezésnek semmi köze sincs Nádasdy Kálmán alkotásához. Instrukciói nincsenek leírva, a legkorábbi teljes videofelvétel 1962-ból Nikola Nikolov, majd 1987-ból Pavarotti Erkel Színházba préselt látogatásáról maradt fenn, az összes napjainkban a Bohéméletben fellépő művész a rendező visszavonulása után született. Ha valakikhez köthető még a produkció, az a díszlettervező Oláh Gusztáv és a jelmezek megálmodója, Márk Tivadar. Az ő munkáik sem eredeti, a ruhák többször lettek újraszabva, a vásznak átfestve (sőt valaki - vélhetően Csikós Attila - 1993-ban erősen módosította a látványvilágot), sokat korszerűsödött a világítás és egészen mások lettek a frizurák, másképp festik magukat a művészek. Az előadás másik problémája, hogy a Bohémélet a fiatalok operája. S az utolsó generációt, aki még valóban természetes közegének érezhette a gyönyörűséges festett vásznakat, 1977-ban állította be Mikó András. A mai színpadi együttes már nem tudja, nem is tudhatja úgy viselni magát ebben a közegben, ahogy azt Nádasdy megálmodta. Így az évek során egyre jobban eltávolodott a színpadi keret és a benne zajló játék. A BohémÉLETből éppen a lényeg, az ÉLET tűnt el, s maradt a mívesen festett keret. Akik ezt operarendezésnek hívják, alapjaiban sem értik, miről szól a rendezői szakma. Nemcsak napjainkban, hanem Nádasdy idejében, aki élettel töltötte meg a bohémtanyát.
Házy Erzsébet, Nádasdy Kálmán, Ilosfalvy Róbert, Ferencsik János, Koltay Valéria, Lendvay Andor és Palócz László 1957-ben, amikor a rendező utoljára foglalkozott a Bohémélettel
Meddő vállalkozás lenne felsorolni az összes énekest, aki az elmúlt majd’ nyolc évtizedben a Bohémélet főszerepeit énekelték. Az eredeti négy bohém Pataky Kálmán, Lendvay Andor, Losonczy György és Székely Mihály mellett Dobay Lívia volt Mimi és Osváth Júlia Musette. Először a világháború után, 1946-ban Fricsay Ferenc frissítette fel zeneileg a produkciót, ekkor Fehér Pál és Neményi Lili játszotta a szerelmespárt. A népoperaként funkcionáló Erkel Színházban 1951-ben két új szereposztás mutatkozott be: Mátray Ferenc és Gera István (Rodolphe), Melis György és Pálfi Endre (Marcell), Mátyás Mária és a napokban elhunyt Cser Tímea (Mimi), valamint Vámos Ágnes és Cserhát Zsuzsa (Musetta). Ferencsik János vezényelte az 1957-es új betanulást, amikor az Ilosfalvy Róbert – Házy Erzsébet páros berobbant. Sass Sylvia 1974-ben mutatkozott be Mimiként, partnere Róka István volt, a karmester Medveczky Ádám. Lamberto Gardelli szintén fiatal művészekkel (Kelen Péter, Póka Balázs, Sólyom-Nagy Sándor, Begányi Ferenc, Kincses Veronika és Csengery Adrienne) frissítette fel a Bohéméletet 1977-ben, két évvel később pedig Lukács Ervin dirigálta a Gulyás Dénes – Tokody Ilona páros debütálását. Kisebb szünet után ifj. Palcsó Sándor és Pier Giorgio Morandi irányításával 1993-ban szólalt meg először olaszul Puccini operája, a főszerepeket ekkor Daróczi Tamás és Ge Yi, Ötvös Csaba és Martin János, Sümegi Eszter és Andreana Horváth m.v., Zempléni Mária és Csonka Zsuzsanna énekelték. Legutóbb 2004-ben Ionel Pantea alakította át néhány előadás erejéig Nádasdy rendezését, Kovácsházi István, Káldi Kiss András, Kolonits Klára és Herczenik Anna közreműködésével. Érdemes felsorolni azokat a világsztárokat, akik az elmúlt évtizedekben a budapesti Bohéméletben énekeltek: Monserrat Caballé, Maria Caniglia, Raina Kabaivanska, Maria Müller, Jeannette Pilou, Katia Ricciarelli, Renata Scotto; Giacomo Aragall, Jussi Björling, José Carreras, Giuseppe di Stefano, Peter Dvorsky, Nicolai Gedda, Giuseppe Giacomoni, Jan Kiepura, Pedro Lavirgen, Veriano Luchetti és természetesen Luciano Pavarotti.
A 70-es évek ifjú bohémjei: Sólyom-Nagy Sándor, Kelen Péter, Póka Balázs és Begányi Ferenc
A Bohémélet pesti előadásszáma ezeregyszáz felett van, s ebből legalább ezerszer Nádasdy Kálmán rendezését láthatta a pesti közönség. Érdemes azonban visszalapozni és beleolvasni az 1937-es sajtókivágásokba, mert világosan kiderül, hogy ahogyan napjainkban szentségtörésnek tűnik egy új Bohémélet színpadra állítása Budapesten, éppen olyan problémát okozott a feladat annak idején az ifjú Nádasdy Kálmánnak is. Igen tanulságos például az Újság beharangozója: „Az Operaház művészszemélyzete rendkívül nagy buzgalommal és lelkesedéssel készül Puccini Bohéméletének felújítására. A nagy olasz zeneköltőnek ezt az örökéletű alkotását harminckét év előtt mutatta be az Operaház és azóta ugyanazokkal a díszletekkel és kis eltéréssel csaknem az eredeti rendezéssel került színre állandóan. Rendkívül nehéz tehát a helyzete Nádasdy Kálmánnak, az Operaház zseniális fiatal rendezőjének, akinek úgy kell beállítani Puccini remekművét, hogy a darab eredeti intenciói szerint hozza ki a szöveg minden mozzanatát, de azon kívül a tradíciót se sértse. A közönség ugyanis a tradíció sérelmének vehet olyan újításokat, amelyekhez nincs hozzászokva, aminőket nem várt, de aminők végeredményben helyesek.” Issay Dobrowen, a felújítást vezénylő karmester is hasonló problémákról számol be: „A Bohémélet játékstílusának már kifejlődtek a hagyományai. A megmerevedett előítéletekkel kellett nekem megküzdenem.” Ma már tudjuk, 1937-ben sikerült meggyőzni a közönséget az újítások szükségességéről - és hasznosságáról, talán 110 év után érdekes lehet megnézni a Bohémélet harmadik változatát is...
Fotók: Operaház Emlékgyűjtemény
