Caruso

Sok méltatlan pofont kapott az elmúlt hetekben szegény Vincenzo Bellini, mégha azokat valójában nem is neki, a zeneszerzőnek, hanem A puritánok librettistájának, Carlo Pepolinak szánták a pontatlanul fogalmazó bölcselkedők. Pedig, ha közelebbről megvizsgáljuk az 1830-as évek operatermését, valójában szinte mindegyik műben találunk olyan csavarokat, melyek a mai színházlátogató számára hasonlóképp elfogadhatatlanok lehetnek. Legfeljebb egy részükhöz már hozzászoktak. Száz évvel ezelőtt sehol sem játszották a Cosi fan tutte, mondván elfogadhatatlanul ostoba a librettója, miközben elpusztíthatatlan repertoárdarab volt A trubadúr, annak ellenére, hogy szóról szóra hasonlóképp vélekedtek róla. Mára, mint ismeretes a helyzet gyökeresen átalakult, a legjelesebb színházi gondolkodók is örömmel elemzik Mozart remekét, míg a Verdi rémdrámának lassan emberemlékezet óta nem született érvényes előadása.

A Theater an der Wien idei utolsó bemutatójául Werner Egk Peer Gyntje után ismét egy ritkán színre kerülő 20. századi német operát választott, Hans Werner Henze 1961-es opusát, az Ifjú szerelmesek elégiáját. A Magyarországon kevéssé számon tartott kortárs szerző – s a kortárs itt szó szerint értendő, hiszen alig öt éve hunyt el 86 éves korában – mintegy 40 (!) színpadi művet hagyott az utókorra, melyek közül azonban csak néhány bukkan fel időnként a német színházak műsorán. Hogy Henze operái mennyire lesznek időtállóak, azt a következő évtizedek döntik el. A Theater an der Wien mindenesetre 2017 tavaszán mindent megtett azért, hogy az egyik főmű, az Ifjú szerelmesek elégiája a lehető legméltóbb körülmények között csillanthassa fel erényeit.

Az operett műfajának egyik ősi alapszabálya, hogy a szereplők a fergeteges fináléban összeborulva csókokat hintenek a felszabadultan tapsoló közönségnek. Ezzel szemben a Komische Oper Bál a Savoyban produkciója utolsó száma alatt a nézőtér dermedt csendjéből innen-onnan elfojtott szipogás tör elő. Barry Kosky a műfaj minden írt és íratlan szabályával szembeszegül, amikor a tapsot megszakítva annyit mondat a főhősnőjével: „Hölgyeim és uraim, engedjék meg, hogy elénekeljünk Önöknek búcsúzóul még egy gyönyörű Ábrahám Pál számot!” Ekkor az egész vidám kompánia megfogja egymás kezét és a néma csendben, minden zenei kíséret nélkül, lassan, komolyan a semmibe meredve rákezd a jól ismert slágerbe: „Nem történt semmi, csak elválunk csendben, good night, good nigth, good night!”

Májusban ünnepli a zenei világ Claudio Monteverdi születésének 450. évfordulóját. Az efféle kerek számok mindig remek alkalmat szolgáltatnak arra, hogy egy-egy komponista életművére ráirányítsák a fényt. Márpedig Monteverdi operái – melyek négy évszázados szunnyadás után az 1930-as évek elején kezdtek el nagyritkán újra színre kerülni – különösen megérdemlik a figyelmet. Aligha van ugyanis zeneszerző, akinek művei az elmúlt közel száz évben annyi különféle formában hangzottak el, mint a cremonai mester három ránk maradt operája, az Orfeo, az Odüsszeusz hazatérése és a Poppea megkoronázása. A 20. század első felében a kortárs komponisták – Respighitől Orffig – hangszerelték át a műveket, mígnem 1954-ben Paul Hindemith megkísérelte az Orfeót korabeli hangszereken előadni. A bécsi előadás zenekarában ott ült a fiatal Nikolaus Harnoncourt, aki végül 1969-től a Concertus Musicus Wien élén Monteverdi-sorozatával a régizene apostola lett. Azóta számos felvétel készült a három operából korbeli hangszereken, megkísérelve minél inkább közel kerülni a  közel félévezredes, autentikus előadásmódhoz.

Amióta Thomas Mann naplói hozzáférhetővé váltak, feleslegessé vált eltartott kisujjal úgy csinálni, mintha a nagy író Gustav von Aschenbach alakját a légből kapta volna, s nem önmagáról formázta volna meg. Benjamin Brittennek – aki utolsó operáját a novellából írta – nem volt szüksége hasonló bújócskára. Cseppet sem hivalkodó magánéletét sohasem titkolta, kapcsolatát Peter Pears-szel még a királyi család is elfogadta egy olyan korban, amelyben Nagy-Britanniában a homoszexualitást büntették. Thomas Mann valószínűleg fontos önvallomásnak tartotta a Halál Velencében-t, s Brittennek is nyilvánvalóan jó oka volt rá, hogy parádés főszerepet komponáljon élettársának. Ám, hogy ezen kívül hány utalást rejtett el a zeneszerző a hangjegyek, mondatok mögé, az örökre Ben és Peter titka marad.

Az Operaház történetének leghosszabb és minden bizonnyal legfárasztóbb évada közeledett a végéhez 1897 tavaszán, amikoris a millenniumi ünnepségek miatt a színház 21 hónapon keresztül játszott egyfolytában. Az intézményt 1894 óta felsőszilvási Nopcsa Elek báró (1848 – 1918) vezette intendánsként, igazgatója Káldy Gyula volt. Nopcsa katonai pályafutás után, országgyűlési képviselőként került az állami színházak élére, nős volt és három gyermek – közülük a legidősebb, Ferenc a legendás dinoszaurusz-kutató és Albánia egyik első feltérképezője – édesapja. Noha az intendáns működése során számos kiváló és fontos művésztől vált meg, többek között Nikisch Artúrtól, Szilágyi Arabellától, Hilgermann Laurától, Sz. Bárdossy Ilonától, Maleczkyné Ellinger Jozefától, Frantisek Brouliktól, vagy Odry Leheltől, sőt, a Nemzeti Színházban Jászai Marit is megpróbálta félreállítani, ám viharos gyorsaságú bukását mégsem ezek az ügyek okozták.

Az elmúlt évek egyre reménytelenebbé váló szürkesége után meglepően színes műsortervvel állt elő Dominique Meyer. Miután nemrég kiderült, hogy harmadik ciklusba nem kezdhet a Wiener Staatsoper élén, s új állás után kell néznie 2020 után, nyilvánvalóan olyan látványos programot kellett összehoznia, melyek reményei szerint legalább az elmúlt évek folyamatos színvonal-csökkenését valamilyen formában felülírhatják. A változatosan kiválogatott premierekkel és a hatalmas repertoárral egyvalaki biztosan nyerni fog: a közönség.

Giuseppe Verdit, valamikor 1887 táján kezdte el foglalkoztatni egy idős zenészek számára létesítendő milánói otthon gondolata. Az épület végül Camillo Boito -  a zeneszerző Arrigo bátyja - tervei alapján 1899--re készült el. Verdi azonban végrendeletében kikötötte, hogy az otthon csak halála után nyithatja meg kapuit. 1901-ben ide temették az idős zeneszerzőt és feleségét, egy évvel később  pedig az első lakók is beköltöztek. A Casa di Riposo per Musicisti ma is abban a formában működik, ahogy létrehozója megálmodta, s a benne élő idős művészek minden nap hálával gondolnak Giuseppe Verdire, akinek öröksége könnyebbé teszi életük utolsó időszakát.

1. A Boito testvérek és Verdi megtekintik az építkezést.

Állítólag egyetlen ember távozott csalódottan a Theater an der Wien Peer Gynt előadása után, a rendező, Peter Konwitschny. Miért búsongott a 72 éves korszakos alkotó? Mert szokatlan módon alkotása egyáltalán nem osztotta meg a közönséget, s egyetlen búú nélkül osztatlanul elismerték munkáját. A produkció revelációja azonban mégsem Konwitschny, hanem a méltatlanul nélkülözött-elfeledett zeneszerző, Werner Egk.

Különös, hogy míg az 1919-es „dicsőséges 133 nap” a gyökeresen megváltoztatta a 20. századi magyar történelmet, addig a politikai változásokra mindig érzékeny Operaház történetében szinte semmilyen mélyreható változás nem történt. Mindez nagyban köszönhető a Németországból hazatért kiváló baritonnak, Zádor Dezsőnek, akikről érdemei ellenére igen kevés emlék maradt fenn itthon.