A rendezők – már az igazi színházi alkotók, nem a minden-mindegy sarlatán nagytöbbség – jóideje igen nehéz helyzetbe hozták a repertoárszínházakat. A nagy operaházak ugyanis joggal várják el, hogy a hatalmas költségen, többhavi munkával előállított produkcióik évekig minőségromlás nélkül használhatóak legyenek. Ám a rendező távozása után akár kiváló asszisztensek által felfrissítve egy előadás sohasem tudja megtartani a premier-színvonalat. A helyeztet tovább nehezíti, ha új szólisták állnak be s gyakran pusztán videó-élmények és játékmesterek segítik az alig néhány napos felkészülésben. Ilyen körülmények között az egykor legalaposabban előkészített előadások is gyorsan a felismerhetetlenségig képesek amortizálódni.
A gießeni színház évek óta úgy próbál nézőket csalogatni, hogy az premierjei között szép számban kínál ritkaságokat. Az ötlet kiváló, hiszen a német kisvárostól alig egy órára van Frankfurt és Wiesbanden, kettőre Köln, Bonn, Dortmund, Düsseldorf és Essen – s a városok operaházai egymással is erős versenyben vannak. Távolságok arrafelé nincsenek, az utak kiválóak, a vonatközlekedés előadás után is használható. Így jó ideje természetesek tehát az operai kirándulások, sőt bizonyos tartományokban színházjegyekkel a közlekedés ingyenes.
Különös aktualitást nyer Peter Grimes az Amerikából indult, ám Pestre is lecsapódó szexuális zaklatási hullám tükrében. Britten közvetlenül a világháború után nagyon fontos mondatot adott az eredetileg nyugdíjas tengerészként megálmodott Balstrode szájába: „Élj, ha hagynak és hagyj te is mindenkit élni.” A vihar által összezárt közösség szinte himnuszként ismételgeti a kapitány szavait. A mondat nemcsak 1945-ben volt fontos, az utána következő többé-kevésbé békés, gyarapodó európai évtizedeknek is jeligéje lehetne. Mindez mára összetörni látszik, ahogy az angol halászfalu lakói is abban a másodpercben megfeledkeztek róla, amint Grimes belépett a kocsmába. Az első adandó alkalommal megindul ellene hajtóvadászat, s a tömeghisztériának egyetlen vége lehet, a halász egyetlen megmaradt barátja szólítja őt fel az öngyilkosságra. Britten fájdalmas emberismeretét tükrözi a zárójelenet, ahol az előző éjszakai gyilkos indulatait kialudt közösség élete úgy folytatódik, mintha mi sem történt volna.
Létezett valaha egy szép operaházi hagyomány: ha egy jeles művész elérkezett tagságának negyedszázados évfordulójához, kiválaszthatott egy szerepet, melyben a barátok, pályatársak és a nagyközönség méltóképp megünnepelhette. Kukely Júlia 2005-ben a
Az elmúlt hetekben parázs társadalmi vita körvonalazódott a színház és a szexuális erőszak témakörében. Az elmúlt évszázadokban nemcsak a színjátszás történetét kísérték végig különböző esetek, hanem természetes módon magán a színpadon is megjelentek a csábító, erőszakoskodó, elcsábított, megejtett, elbukott és felmagasztalt hősök. Hogy az operákban mennyire foglalnak el központi helyet ezek a történetek, azt az alábbi negyven esetből álló válogatás bizonyítja.
Hiába Prokofjev vitathatatlan zeneszerzői nimbusza, operái nem gyakori vendégek a nyugati világ dalszínházaiban. Míg Oroszországban – elsősorban Valery Gergiev Mariinszkij Színházában – szinte a teljes életmű többé-kevésbé része az aktív repertoárnak, addig Európában csak elvétve kerülnek színre a művei, s közülük is elsősorban Gozzi színműből készült szürrealista tűzijáték, A három narancs szerelmese. Prokofjev operáinak megismerését nyilvánvalóan hátráltatta, hogy a komponista 1932-ben hazaköltözött a Szovjetunióba, s csak a rendszerváltás után, éppen Gergiev mutatta meg a világnak a szinte ismeretlen Háború és békét, A játékost, A tüzes angyalt vagy a Szemjon Kotkót. A jó részt orosz nyelvű librettók és a hatalmas előadói apparátust igénylő darabok szintén nem segítették elő a művek terjedését. Ám az operaházak repertoárját is mozgatják a divathullámok, s az utóbbi években egyre több helyen vállalkoznak Prokofjev izgalmas operái – elsősorban az orosz lélek mélységeibe bevilágító Tüzes angyal és A játékos – színrevitelére.
Bizonyos kor után mindenki szembesül a kérdéssel: mit hordoz magában szülei sorsából, útjából, döntéseiből. Fehér András nem sokkal a II. világháború traumája után született, 1947 februárjában. Édesapja, Fehér Pál tenorista Otto Klemperer haladó szellemű Kroll Operájában kezdte a pályafutását, majd a német határok bezáródása után a zürichi színházban többek között a Festőt énekelte a Lulu 1937-es ősbemutatóján. Svájcból hazatérve a Városi Színházban Kámán Imre Joséphine császárnéjában Napóleont játszotta Németh Mária partnereként. A törvények azonban itthon is utolérték, működési területe a Goldmark teremre koncentrálódott, majd a csend évei következtek. Tóth Aladár igazgatói kinevezését követően azonnal szerződtette Fehér Pált, aki haláláig az együttes megbecsült tenoristája maradt.
„Szegény asszony, egyedül, elhagyottan ebben zsúfolt sivatagban, amit úgy hívnak hogy Párizs!” – kiáltott fel számtalanszor a világ nagy Operaházainak éhes és kegyetlen közönsége előtt Violettaként Maria Callas, akinek szíve napra pontosan negyven évvel ezelőtt állt meg pazar és steril luxuslakásában. Mindössze 53 éves volt. Valójában akkor halt az operatörténet vitán felüli legnagyobb művésze? Akkor szűnt meg létezni La Callas, amikor a magányos asszony nem lélegzett többet? Vagy halott volt már mióta nem lépett többet színpadra?
Ha meglátjuk a rádióműsorban, hogy a Figaro házasságát vagy a Toscát adják, ha színházban jegyet veszünk ezekre a darabokra vagy egy lemezboltban a kosarunkba tesszük őket cd-n, a kiválasztott művek ismeretében pontosan tudjuk, mit fogunk hallani. Az operák végső zenei formája ugyanis a kiadott partitúrákban – zongorakivonatokban – kerül rögzítésre, általában a komponista életében, az ő személyes közreműködésével vagy legalábbis ellenőrzése alatt. Így a késői előadók ezekre a kottákra támaszkodva tudják elővenni a műveket, s ezért hangzik fel ugyanaz a zenei anyag egy adott zenemű összes felvételén. Különbségek az úgynevezett húzásokban lehetnek, amikor a mű karmestere úgy dönt, hogy néhány részletet nem tart fontosnak eljátszani.
Néhány napja ünnepelte a zenei világ Leonard Bernstein születésének 99. évfordulóját. Noha a nagy muzsikus már több mint negyedszázada nincs köztünk, úgy tűnik, emléke ma is sokakban elevenen él, tanítói, karmesterei és zeneszerzői munkásságát itthon sem lepi por. Ennek oka lehet, hogy az amerikai karmester a politikai viszonyok ellenére meglepően gyakori vendég volt Budapesten. Első, 1945-ös látogatása máig legendaként él a köztudatban, de azok sem felejtik, akik utolsó, 1985-ös koncertje után a művészöltözőben részesei lehettek a muzsikus rögtönzött kiselőadásának.