Caruso

A rendszerváltás előtti évtizedek tánctörténészeit jogosan érheti az utókor vádja, ők ugyanis nem végezték el az egyik legfontosabb alapkutatást, nem látogatták végig az idős balettművészeket, hogy rögzítsék az emlékeiket. Például még az 1960-as, sőt 70-es években is módjuk lett volna felkeresni A fából faragott királyfi 1917-es ősbemutatójának női szólista-triászát, Pallai Annát, Nirschy Emíliát és Harmat Boriskát (miképp tette ezt többek között Breuer János A kékszakállú herceg vára eredeti közreműködői esetében), ám ezek a (mély)interjúk elmaradtak. Sőt, a II. világháború előtt visszavonult prímabalerinák némelyikének életrajzi adatai máig hiányosak, hát még a „kisebb nevek”-é, akiket sokszor már másnap elfelejtettek, miután kiléptek az Operaház kötelékéből. Közéjük tartozott Koós Margit is, hiába volt több mint két évtizeden keresztül a dalszínház tagja, magántáncosa – pedig szomorú fordulatokban bővelkedő élete legalább néhány percre megérdemli az utókor figyelmét.

Koós Margit - forrás: Operaház Emléktár

A bécsi Staatsoperben több mint húsz év szünet után négy decemberi estén ismét színre került Hans Pfitzner Palestrinája Christian Thielemann vezényletével, Herbert Wernicke 1999-es rendezésében. Ennek az egyszerű kijelentő mondatnak olyan jelentősége van az osztrák, sőt a nemzetközi operaéletben (és olyan hatalmas munka áll mögötte), hogy a világ egyik vezető kulturális intézményében hetekkel az előadások előtt elkeltek a jegyek, de még az állóhelyeket is azonnal elkapkodták – még pedig nem a Bohéméletre vagy A diótörőre, hanem egy 20. század eleji operaritkaságra. Mi lehet az oka ennek a különös keresletnek? Miért rohamozták meg bécsiek és külföldiek a Staatsoper pénztárát a papírforma szerint csöppet sem népszerű opera miatt?

Jelenet a II. felvonásból - Fotó: © Wiener Staatsoper

December első napjaiban aki Európa egyik legnagyobb európai biznisze, a bécsi ádventi forgatag helyett egy csöpp békességre vágyik és bemenekül a Wiener Staatsoper Odüsszeusz hazatérése előadására, annak már a nyitány első hangjainál olyan biztonságérzete támad, mintha a veterán Suzukiját éppen lecserélte volna egy szalonból kihozott A-osztályos Mercedesre. Pedig Monteverdi operája papíron nem is igazán való a hatalmas operaházba, sokkal inkább a frissen felújított Theater an der Wien intimebb terében lenne a helye. A Staatsoper vezetősége ugyanis jól időzítette a 2023 tavaszán bemutatott produkció újabb öt előadását, melyek bár viszonylag sok magánénekest igényelnek, szólamuk sem különösebben nehéz, a díszlet is könnyen kezelhető, ráadásul a Filharmonikusok helyett a Concentus Musicus Wien tagjai ülnek az árokban – így tehát az ősz végi esték különösebb extra energiabefektetés nélkül megvalósíthatók.

Odüsszeusz: Georg Nigl - Fotó: © Wiener Staatsoper | Michael Pöhn (2023)

Az 1911 decemberében megnyitott Népopera épülete (későbbiekben Városi Színház, Magyar Művelődés Háza, Erkel Színház) közel 75 évnyi operaházi üzemeltetés után 2025. január 1-én ismét kikerült az állami dalszínház tulajdonából. Az intézmény izgalmas és máig feltáratlan történetének első hangos (és szagos!) botrányának eredeti tudósítása Az Újság 1914. április 4-i számában jelent meg.

Már jóval a 20. századvégi információs robbanás előtt közismert volt, hogy bárki lehet világhírű – legalábbis néhány perc erejéig. Ez a tézis különösen igaz akkor, ha valaki felismeri azt a pillanatot, amikor minden körülmény adott ahhoz, hogy rávetüljön a fény. Koralek Paula – egy énekesnő, akinek közel száz éve alig jelent meg nyomtatásban a neve – nemhiába volt kiváló drámai szoprán. Ugyanis amikor 1908. december 28-án hajnalban csodával határos módon túlélte a nagy messinai földrengést – melyben a város és lakóinak 80%-a elpusztult –, ő azonnal felismerte, hogy eljött a pillanat, amikor a világsajtó szárnyra kaphatja a nevét. Harminckét éves volt ekkor.

Amikor 2020-ben véget ért Dominique Meyer tízéves igazgatói mandátuma, mely a bécsi Staatsopert az unalmas középszerbe taszította, úgy tűnt, hogy Bogdan Roščić ötletei nyomán megfordulhat a vigasztalan folyamat. Az új direktor szokatlan módon nem előre, hanem hátra tekintett, amikor is visszahozott a repertoárra néhány olyan régi ikonikus produkciót – többek között Harry Kupfer Elektráját, melyet az előző éra korábban jóval gyengébbre cserélt. A Staatsoper elképesztő gazdagságáról árulkodik (ezúttal nem csak szellemi, hanem pénzügyi is), hogy tárlókapacitásuk lehetővé tette, hogy megsemmisítés helyett például tizenhárom évig őrizzék a raktárukban Benjamin Britten Billy Budd-produkciójának díszleteit és jelmezeit, melyek idén októberben ismét láthatók voltak öt telt házas(!) estén.

Jelenet, középen: Huw Montague Rendall
Fotó: © Wiener Staatsoper / Sofia Vargaiová

„Ennek a műnek belső tartalma a párbeszédekben, a szavakban és gondolatokban rejlik, azokat pedig mind nem fejezheti ki híven a zene” – nyilatkozta Giacomo Puccini 1912-ben, miután megnézte Lengyel Menyhért Tájfun című színművét a Vígszínházban. Ebben a témában merőben más álláspontot képviselt olasz kollégájával szemben Leoš Janáček, amikor is egy cseh kortárs színdarabot, Karel Čapek Makropulos-ügyét zenésítette meg – éppen a párbeszédek, a szavak és a mögöttes gondolatok mentén. Ennek köszönhetően az opera librettója harmadával hosszabb lett, mint a vele azonos játékidejű Puccini-opusoké... S annak ellenére, hogy a Makropulos-ügyben iszonyú mennyiségű szöveg hangzik el (ráadásul igen gyors tempóban), Janáčeknek sikerült az 1920-as évek, a maga korában kissé bizarr cseh színdarabját igazán izgalmas és egyedi operává emelnie.

Jelenet az I. felvonásból - Fotó: © Monika Rittershaus (2022)

Szokatlanul különleges helyet foglal el a magyar opera-legendáriumban Ottorino Respighi A láng című operája, melyet egy évvel a római ősbemutató után, 1935-ben játszottak először Budapesten. Oláh Gusztáv legendás színrevitele Sergio Failoni vezényletével Firenzébe és Milánóba is eljutott – ahol a magyar társulat hatalmas dicsőséget szerzett azáltal, hogy nagyobb sikerre vitte a művet, mint bármelyik hazai együttes, beleértve a Scalaét is. (Ez olyan touché-nak számított, mintha ma egy külhoni csapat Budapesten revelálna Bartók, Ligeti vagy Eötvös operáival...). A láng – az egyik utolsó Magyarországon is bemutatott kortárs olasz opera – 1944-ig harmincöt előadást ért meg, az 1989-es felújítás újabb huszonhetet, az 1985-ben készült Hungaroton hanglemez Lamberto Gardelli vezényletével pedig mindmáig a mű referenciafelvételének számít. Bár a rendszerváltás éveiben a kritika támadta Petrovics Emil igazgatót, hogy remekművek helyett másodvonalbeli operákat tűz repertoárra, a törzsközönség – talán nosztalgiából talán a produkcióban szereplő jelentős énekesegyéniségek kedvéért – még hűen látogatta az előadásokat.

Silvana: Olesya Golovneva - Fotó: © Monika Rittershaus

Napjainkra olyannyira elcsépeltté váltak a különféle kerek (és nem kerek...) évfordulókra való villanásnyi megemlékezések, hogy azokkal lassan szinte kizárólag a fantáziátlan zenei szerkesztők és az unatkozó, magamutogató operanénik szemetelik tele az internetet. A valódi súlyukat vesztett, felületes és gyakran minden szakmaiságot nélkülöző múltidézésekkel szemben tanulságos kivételt képez a Cataniában, Vincenzo Bellini szülővárosában szeptember 23-a, a zeneszerző 1835-ös halálának évfordulója köré időzített rendezvénysorozat. Idén szeptember 14. és 28. között került megrendezésre a több szicíliai város és intézmény által támogatott BelliNiana – Omaggio al Cigno di Catania című fesztivál, mely rangjában és költségvetésében ugyan nem versenyezhet a legnagyobbakkal, szándékai azonban jóval nemesebbek.

Vincenco Bellini szobra a Teatro Massimo Vincenzo Bellini szalonjában

„Látványosság.” Bár a régebbi hazai színművészeti lexikonokban sem találni önálló szócikként, a 19. század harmadik harmadában nagyon is virágzott ezen a néven egy színpadi műfaj, melyet anno Rákosi Jenő direktor importált Bécsből a Népszínházba. Az első hazai alkotás, az Utazás a föld körül című Verne-átirat nézőcsalogató sztárja, Kennedy, a nyolc és fél éves elefánt egyenesen Londonból érkezett Budapestre. Fotók és videók híján csak sejteni lehet, hogy a számos ragyogó képből álló előadás – és hasonló utódai – leginkább valamiféle laza cselekményszálon futó színes kavalkád lehetett, nem különösebben minőségi zenével és míves párbeszédekkel kísérve. Ez a furcsa keverék műfaj hamar el is tűnt a színházak palettájáról, a századforduló után pedig a legkönnyebb múzsa rajongói átszoktak a hasonló vizuális élménnyel kecsegtető mozikra. Ám ha látszólag ki is múlt a látványosság, valahol a mélyben (vagy olykor éppen a felszínen) mégiscsak a mai napig bizsergeti a kassza felé forduló színházcsinálók fantáziáját.