Szerencsére még számos kortárs zeneszerzőt foglalkoztat a problémakör, miszerint hogyan lehet releváns operát írni a 21. században, olyat, amelyik nemcsak a kollégák és a kritikusok elismerését válthatja ki, hanem a közönség is be tudja fogadni és esetleg maradandó élményt is kap (már amennyire száguldó világunkban még bármi „maradandó”). Az elmúlt években az egyik legfrappánsabb megoldást az angol George Benjamin (1960–) nyújtotta, akinek Written on Skin-t (Bőrre írva) című operáját 2012-ben mutatták be az Aix-en-Provence-i Fesztiválon.
Jakob Schad (Protektor) és Annabella Kern (Ágnes)
Fotó: © Cordula Treml
Már az ősbemutató helyszíne is determinálja a művet, hiszen a legelitebb francia operafesztiválon – melyre a párizsi értelmiség tehetős krémje rándul le, hogy miután napközben Provence gyönyöreiben megmártózott, este némi szellemi kalanddal fűszerezze a kiruccanást – különleges igényeknek kell megfelelni. Benjaminnak sikerült ezeknek az elvárásoknak maradéktalanul eleget tenni. Második operája (első egész estés, nagyjából 100 perces műve) egy régi okcitán legendán alapul, melyet később Boccaccio is felhasznált a Dekameronban. A történetben egy hadúr, hogy megörökítse önnön nagyságát egy ifjú kódexírót szerződtet, aki összeszerelmeskedik megbízója elnyomása alatt élő nejével. Amikor a férj rájön a fiatalok árulására, megöli az fiút és annak szívét feltálalja az elfojtott vágyait megélt hitvesének. Az asszony öngyilkos lesz, ám szépségének emlékét megőrzi az elkészült krónika.
Fotó: © Cordula Treml
A cselekmény kellőképpen örök érvényű, színpadi szempontból pedig minimalista, hiszen mindössze öt szereplőre épül. A Protektor és Ágnes történetét az operában három angyal kommentálja, ők lesznek a Fiú, a feleség húga és annak férje (beszédes nevek: Mária és József). Az efféle finom áthallásokkal átszőtt történetet szereti a mai közönség, a pörgő dramaturgiájú librettót jegyző Martin Crimp pedig egy különös angol nyelvet használ, ugyanis a szereplők általában egyes szám harmadik személyben beszélnek önmagukról, azaz, mintegy kívülről nézik saját szerepüket, tetteiket és érzelmeiket. Benjamin izgalmas és befogadható zenét írt, szellemesen meghangszerelve, énekelhető szólamokkal. Az opera ugyanúgy a kimondott szavak és a mögöttes és a kimondhatatlan dolgok mezsgyéjén táncol, mint Debussy 1902-es Pelléas és Mélisande-ja, ám itt a hangsúly „Golaud-on” és „Mélisande-on” van és nem a szerelemeseken.
Elmar Hauser (I. angyal / A fiú) és Annabella Kern (Ágnes)
Fotó: © Cordula Treml
Aix-en-Provence-ban semmit sem bíztak a véletlenre, hiszen a premier színrevitelét Katie Mitchell-re, a főszerepeket pedig Barbara Hanniganre és Bejun Mehtára bízták. Az eredmény borítékolható volt, egyes kritikusok még a Wozzeck utáni legfontosabb operának is titulálták a Written on Skin-t – ami azért nemes túlzás. Az eredeti előadás számos nagy operaházba eljutott, és több helyen új produkcióban vitték színre a művet. Benjamin operájának legújabb premierje a Bayerische Theaterakademie August Everding vizsgaelőadásaként valósult meg a müncheni Prinzregententheaterben, a tanszékvezető-professzor, Kovalik Balázs rendezésében.
Elmar Hauser (I. angyal / A fiú) és Annabella Kern (Ágnes)
Fotó: © Cordula Treml
Kovalik értelmezésében a mű nem a sötét középkorban játszódik, hanem a közeli jövőben. Angelika Höckner forgószínpadra épített minimalista díszlete egy halott világot ábrázol, mintha szürke láva borítaná az egykori civilizáció élőlényeit és tárgyait, melyek immár megkövesedve, eredeti funkciójukat vesztve magányosan állnak, csupán egyetlen színes festmény emelkedik ki a térből, mintegy letűnt kultúra totemoszlopa. A legszomorúbb talán az a csónak, mely a szerelmesek menedéke lesz, de arra már alkalmatlan, hogy elszökjenek vele. A sivár térből nincs menekvés. Ám a szereplők folyamatosan váltják a ruháikat, tehát a kiüresedett fogyasztói társadalom valahol még ott lüktet a háttérben – miközben az asszony némileg fájdalmasan jelenti ki, hogy női mivolta miatt sajnos nem tud olvasni... Az előadás a librettó kettős beszédére rímelve egyszerre játszódik valóságban és a főhősök tudatalattijában. Kovalikot ezúttal ugyanis elsősorban a házaspár közti érzelmi dinamika izgatja, az, hogy hogyan buknak bele mindketten a férj ötletébe, miszerint őrizzék meg magukat egy egyedi könyv lapjain az „örökkévalóságnak”. Ágnes számára az öntudatra ébredést, az érzelmi felszabadulást csak az öngyilkosság, a semmibe való zuhanás koronázhatja meg, férje számára pedig az emlékek, a semmibe lebegő felesége jelentik azt, ami Bartók Kékszakállúja számára az „Éjjel...”
Jakob Schad (Protektor) és Annabella Kern (Ágnes)
Fotó: © Cordula Treml
Egy vizsgaelőadáson a valamirevaló rendező nem „önmegvalósít”, nem akar az operaélet aktuális messiása lenni, hanem csöppet alázatosabban szituációkat teremt és igyekszik a növendékeket helyzetbe hozni. Kovalik Balázsnak ez a feladat ezúttal is maradéktalanul sikerült, a gondos szereplővezetésből bizonyára igen sokat profitáltak közreműködők. A produkció mindenekelőtt az Ágnest alakító Annabella Kernt állította reflektorfénybe. A fiatal szopránt vokális képességei ma elsősorban barokk- és Mozart-szerepekre predesztinálják, ám elképesztő az a pontosság, ahogy a nehéz szólam minden egyes hangját precízen, tökéletesen fókuszálva szólaltatta meg. Még manapság – amikor a kottahűség sokkal inkább alapkövetelmény, mint a kifejezés – is ritka, hogy valaki ennyire pregnánsan énekeljen. Emellett maga az alakítás is izgalmas, Kern gátlás nélkül járja végig a lányból nővé, majd asszonnyá érő figura útját.
Jakob Schad (Protektor) és Elmar Hauser (I. angyal / A fiú)
Fotó: © Cordula Treml
Nehezebben adta meg magát Jakob Schad számára a Protektor kissé egysíkúbb, kizárólag a férfiassága által vezérelt szerepe. A jósvádájú német bariton jelenleg inkább dal- és oratóriuménekesként tevékenykedik, muzikalitás és matériája biztató, a hang azonban még érhet. Walter Benjamin természetesen nem hagyta ki azt a jellegzetesen 21. századi ziccert, hogy az ifjú festő szólamát kontratenorra írja. Elmar Hauser nem a legegyedibb hang birtokosa, a szólamban azonban perfekt magabizossággal mozog. Színpadi létében van valami nagyon otthonos természetesség. Van tekintete is, csak éppen az a csepp erotikus kisugárzás hiányzik belőle, amitől amikor az opera egyik kulcsjelenetében leveszi a pólóját, megborzadjon a nézőtér. A két kisebb szerepben felszabadultan volt jelen Alina Berit Göke és Henrique Lencastre. A mezzoszoprán és a tenor is értékes matéria, a következő évben bizonyára jelentősebb feladatokban fognak számot adni tudásukról.
Jakob Schad (Protektor) - Fotó: © Cordula Treml
Peter Rundel a Müncheni Rádiózenekar élén a pályakezdő művészeket nem túlharsogva, lépteiket vigyázva szólaltatta meg a mű partitúráját. A kortárs opera négy estén került színre a több mint 1100 fős Prinzregententheaterben. Nézők a hétköznapi előadásra is szép számmal váltottak jegyet, s végig is ülték a bő másfél órát. A tapsból pedig úgy tűnt, a közönség döntött.
