„Ennek a műnek belső tartalma a párbeszédekben, a szavakban és gondolatokban rejlik, azokat pedig mind nem fejezheti ki híven a zene” – nyilatkozta Giacomo Puccini 1912-ben, miután megnézte Lengyel Menyhért Tájfun című színművét a Vígszínházban. Ebben a témában merőben más álláspontot képviselt olasz kollégájával szemben Leoš Janáček, amikor is egy cseh kortárs színdarabot, Karel Čapek Makropulos-ügyét zenésítette meg – éppen a párbeszédek, a szavak és a mögöttes gondolatok mentén. Ennek köszönhetően az opera librettója harmadával hosszabb lett, mint a vele azonos játékidejű Puccini-opusoké... S annak ellenére, hogy a Makropulos-ügyben iszonyú mennyiségű szöveg hangzik el (ráadásul igen gyors tempóban), Janáčeknek sikerült az 1920-as évek, a maga korában kissé bizarr cseh színdarabját igazán izgalmas és egyedi operává emelnie.
Jelenet az I. felvonásból - Fotó: © Monika Rittershaus (2022)
Karel Čapek színdarabja csak 1958-ban jutott el Magyarországra; a József Attila Színház Békés András rendezésében, Komlós Jucival a főszerepben mutatta be. A megkésett premier oka, hogy a mű keletkezése idején – tehát Trianon után – hazánkban a „csehszlovák” kultúra termékei többé-kevésbé tiltólistán voltak. A világsikerű – politikailag teljesen ártalmatlan – Svanda, a dudás például az operaházi főpróba után került indexre. A tiltással természetesen ezúttal is a közönség és a színházak jártak rosszul, hiszen Emilia Marty pazar szerep lett volna például Bajor Gizi számára, akinek szakmányban szállították a korszak neves, vagy éppen méltán elfeledett hazai szerzői a hasonló kortalan és időutazó ziccerszerepeket.
Jelenet az I. felvonásból - Fotó: © Monika Rittershaus (2022)
A Makropulos-ügy sikerének kulcsa ugyanis szinte kizárólag a főszereplő személyén és személyiségében keresendő. Nem véletlen, hogy az elmúlt évtizedek jelesebb produkciói egy-egy pályafutása zenitjén túljutott, jelentő szoprán-egyéniség nevéhez köthetők. Gabriela Beňačková után – kiszabadítva a szerepet a cseh énekesek béklyójából – Raina Kabaivanska, Jessye Norman, Catherine Malfitano, Karita Mattila, Evelyn Herlitzius, Nadja Michael, és mindenekelőtt Anja Silja lubickolt a különös nőalakban. A 2022-es berlini premier is egy izgalmas szoprán, Marlis Petersen közreműködésével készült. Claus Guth rendezése 2024 őszén megújult szereposztásban tért vissza a Staatsoperbe.
Jelenet a II. felvonásból - Fotó: © Monika Rittershaus (2022)
Napjaink egyik legjelesebb német rendezőegyénisége ezúttal – legalábbis a repríz alapján – nem a mű mélységeit kutatta, nem Emilia Marty titkait akarta megfejteni, sokkal inkább egy a realitás és az irrealitás határain kellemesen táncoló, inkább könnyed, mint érfelvágós estét kínálva a közönségnek. Ha nem is a legizgalmasabb megoldás, de természetesen ez is egy járható út, különösen abban az esetben, ha a rendezésben nincsenek üresjáratok és végig szellemes és nagystílű alkotótársakra tud támaszkodni. Étienne Pluss három felvonásnyi realista díszletét a változások alatt egy hófehér tér köti össze. Ebbe a pokoli időtlenségbe vonul vissza a vénséges Emilia Marty új jelmezt, új alakot ölteni. A díszletekhez hasonlóan nagystílűek Ursula Kudrna kidolgozott kosztümjei, melyeket kiváló maszkok koronáznak. A kisrealista miliőben akár az ősbemutató idején is eljátszhatták volna a Makropulos-ügyet. A rendező megháromszorozza a főhősnő alakját, Emilia Marty rendre szembe kerül egykori és jövőbeli önmagával, egy 1500-as évekbeli infánsnővel és egy idős asszonnyal. A színpadi realizmust az ő megjelenésük mellett Sommer Ulrickson koreográfiái törik meg. A táncos statiszták a némafilmek és a revü határán mozogva teszik idézőjelbe a történetet.
Jelenet a II. felvonásból - Fotó: © Monika Rittershaus (2022)
A 2022-es felújítás másik motorja nyilvánvalóan a betanító Simon Rattle volt, aki berlini Janáček-sorozatát 2025 tavaszán a Brouček úr kalandjaival fogja folytatni. A Staasoper zenekara Robert Jindra avatott kezei alatt szellemesen és minden harsányságtól mentesen muzsikálta végig az estét.
Jelenet a III. felvonásból - Fotó: © Monika Rittershaus (2022)
Vajon hány olyan énekesnő van még a világban, akire megostromolják a pénztárakat, ha a Makropulos-ügyben lép fel? Maximum féltucat, és Dorothea Röschmann biztos nincs közöttük. A hatvan felé közelítő német művész – hiába a Staatsoper kamaraénekese –, bár az utóbbi években Wagner- és Richard Strauss-szerepeket is elvállal, Mozart-énekesként volt jegyzett. Intelligens művészként Röschmann felmérte a szerep nagyságát és játéklehetőségét. Emilia Marty kettős lénye (halhatatlan nő, aki éppen operaénekest játszik) helyett azonban egy másik „szerep a szerepben” alakítást kreált: egy színésznőt (érdekes módon nem operaénekest), aki a három felvonásban három különböző szerepet alakít (a másodikban a rendezői fekete humornak hála erősen túlkoros Cso-cso-szánt; az utolsóban, a nagy kitárulkozásban azonban nem tárja fel önön mélységeit). Röschmann megoldása következetes, élvezetes, de kissé földhöz ragadt, hiszen így akarva-akaratlanul is megfosztotta Emilia Marty alakját a misztikumtól, ami mégiscsak a legfontosabb tartópillére Janáček operájának. Ha akadtak is eleinte nehéz pillanatok, az énekesnő szépen rendben tartott technikájának hála végül sikerrel abszolválta a szólam nehézségeit. A Staatsoper törzsközönsége pedig szeretettel ünnepelte Kammersängerinjét.
Jelenet a III. felvonásból - Fotó: © Monika Rittershaus (2022)
A produkció négy másik művészét Csehországból szerződtették, igen szerencsés kézzel, hiszen nem csupán anyanyelvüket hozták Berlinbe, hanem a figurák zsigeri ismeretét is. Adam Plachetka eddigi jelentős nemzetközi karrierje mintha kissé túlértékelt lenne, Jaroslav Prus macsó apa szerepében azonban nagyon is beérkezetten mozog. Nem lett érdekes karakter Albert Gregorból Aleš Briscein kezei között, „cserébe” minden kellemetlen helyre írt tenor-magasság szépen megszólal. Az egykori plzeňi operettszínész, Jan Ježek valószínűleg nem is álmodott arról az 1980-as évek elején, hogy egykor a legnagyobb operaházak vendége lehet. Ha nem is Otellóként, de Hauk-Šendorf kedves-szomorkás epizódszerepében (aki valójában az opera egyetlen Emilia Marty nagyságához méltó alakja) ragyogó névjegyet tett le Berlinben is. A többi főbb szereplő: negyedik cseh, Jan Martiník (Dr. Kolenatý), Stephan Rügamer (Vítek) és Natalia Skrycka (Kristina) biztos muzikalitással, szereptudással és -értéssel az egyszerre szép és nehéz opera melletti elkötelezettséggel vettek részt az előadásban.
Az opera zárójelenete - Fotó: © Monika Rittershaus (2022)
A Staatsoper unter den Linden novemberben a Janáček Brno 2024 fesztiválra is elviszi a produkciót, ahol vélhetően hasonló sikert fog aratni, mint a német fővárosban. Claus Guth rendezése ugyan nem a Regietheater barátainak szól, s a legkevésbé sem nevezhetjük merész munkának. De gyávaságnak, de még talán megfutamodásnak sem, inkább afféle útmutatásnak, hiszen éppen a rendezői színház kevéssé sikerült produkciói által az operaházaktól „elvadított” közönség visszacsalogatására kiválóan alkalmas az előadás. Márpedig a berlini Staatsoper feladata nem feltétlenül az ínyencek, a kultúrsznobok és a csúcsértelmiség kiszolgálása – arra a német fővárosban inkább csak a két másik operaház hivatott. A Makropulos-ügy makulátlan és nagyszabású produkciója után senki sem hagyja el keserű szájízzel a színházat, akkor pedig nem volt elvesztegetett este.
