Napjainkra olyannyira elcsépeltté váltak a különféle kerek (és nem kerek...) évfordulókra való villanásnyi megemlékezések, hogy azokkal lassan szinte kizárólag a fantáziátlan zenei szerkesztők és az unatkozó, magamutogató operanénik szemetelik tele az internetet. A valódi súlyukat vesztett, felületes és gyakran minden szakmaiságot nélkülöző múltidézésekkel szemben tanulságos kivételt képez a Cataniában, Vincenzo Bellini szülővárosában szeptember 23-a, a zeneszerző 1835-ös halálának évfordulója köré időzített rendezvénysorozat. Idén szeptember 14. és 28. között került megrendezésre a több szicíliai város és intézmény által támogatott BelliNiana – Omaggio al Cigno di Catania című fesztivál, mely rangjában és költségvetésében ugyan nem versenyezhet a legnagyobbakkal, szándékai azonban jóval nemesebbek.
Vincenco Bellini szobra a Teatro Massimo Vincenzo Bellini szalonjában
Mind a maga Bellini-életmű, mind a zeneszerző és szülővárosának kapcsolata megérne egy mélyebb kutatást. A tehetséges ifjú (akinek első mestere nagyapja volt) tizennégy évesen azzal a kikötéssel hajózott el Cataniából, hogy a város által adományozott ösztöndíját amint teheti, visszafizeti. Ez azonban sohasem történt meg. Bellini egyetlen egyszer, 1832-ben, mint elismert komponista tért vissza Szicíliába, hogy aztán halála után több mint negyven évvel szülővárosa székesegyházában díszes körülmények között leljen örök nyugalmat. A hírességekben szűkölködő, önmagát definiálni igyekvő Cataniának nagy szüksége volt a „tékozló fiú”-ra, bizonyítandó a világnak és önmagának, hogy igenis hozzátettek valamit az európai kultúrához. (Akadnak hasonló magyar példák?) De az önmenedzselésben oly kiváló Bellinit sem kellett félteni, a kifinomult szőke fiú imázsában ugyanis nagyban épített az 1800-as évek elején még egzotikusnak ható déli származására.
Giulio Monteverde 1882-es Bellini szobra Cataniában
Mind a maga Bellini-életmű, mind a zeneszerző és szülővárosának kapcsolata megérne egy mélyebb kutatást. A tehetséges ifjú (akinek első mestere nagyapja volt) tizennégy évesen azzal a kikötéssel hajózott el Cataniából, hogy a város által adományozott ösztöndíját amint teheti, visszafizeti. Ez azonban sohasem történt meg. Bellini egyetlen egyszer, 1832-ben, mint elismert komponista tért vissza Szicíliába, hogy aztán halála után több mint negyven évvel szülővárosa székesegyházában díszes körülmények között leljen örök nyugalmat. A hírességekben szűkölködő, önmagát definiálni igyekvő Cataniának nagy szüksége volt a „tékozló fiú”-ra, bizonyítandó a világnak és önmagának, hogy igenis hozzátettek valamit az európai kultúrához. (Akadnak hasonló magyar példák?) De az önmenedzselésben oly kiváló Bellinit sem kellett félteni, a kifinomult szőke fiú imázsában ugyanis nagyban épített az 1800-as évek elején még egzotikusnak ható déli származására.
Bellini-szobor a cataniai Giardino Belliniben
Nehéz dolga van annak, aki megpróbálja feltárni, ki is lehetett valójában Vincenzo Bellini. Az alig harmincnégy évesen elhunyt zeneszerző hagyatékát ugyanis ifjúkori barátja, Francesco Florimo (1800–1888) muzikológus meglehetősen szabad kézzel kezelte, bizonyos leveleket eltüntetetett, másokat átírt, és neki köszönhető az az idealizált, már-már wertheri Bellini-kép is, mely az elmúlt közel kétszáz évben (tévesen) meggyökeresedett a köztudatban. Pedig a cataniai hattyú (olaszul még szebb: Il Cigno di Catania), jóval izgalmasabb és életrevalóbb személyiség lehetett, mint ahogy azt a Zachár Ilonák egykor megírták.
Catania elöljárói és a Teatro Bellini vezetősége az emlékmisén
fotó: © Giacomo Orlando
Bár Cataniában napjainkban is működik egy Fondazione Bellini, úgy tűnik, hogy a zeneszerző születésének 1801-es bicentenáriuma még nem volt megfelelő alkalom a teljes életmű átvilágítására. Talán a lassan közelgő 2035-ös kerek halálozási évforduló módot ad majd a világnak arra, hogy új megvilágításba helyezve megpróbálja értelmezni Vincenzo Bellini alakját, akit eddig a nagy primadonnák számára írt hősnőin keresztül próbáltak megismerni, miközben elfelejtették végigkövetni, hogy miféle tenor-figurákban dekódolhatta inkább önmagát. A szerelemtől, mint szinte valami halálos betegségtől szenvedő-szenvelgő „hősök” (köztük az operairodalom egyik legantipatikusabb tenorjával, a Normát és gyermekeit elhagyó Pollionéval) ugyanis legalább annyi kérdést vetnek fel, mint az unalomig elemzett szoprán szólamok.
Bellini sírjának megáldása - fotó: © Giacomo Orlando
Az idei szeptember 23-i évfordulós megemlékezés a dómban kezdődött egy délelőtti misével, melyen a városházáról ünnepélyesen átvonuló nobilitások és a színház – az 1890-ben a Normával megnyitott Teatro Massimo Vincenzo Bellini – vezetősége is részt vett. Nem lehetett könnyű dolga a papnak, akinek a szószékről egy férjes asszonyok után koslató, vélhetően szodomita művészt kellett méltatnia! A liturgia zenei kíséretét az operaház énekkara biztosította – érezhetően minimális próbával (a meghirdetett Janáček-tételt bizonyára okkal kihagyva). A mise végén megáldották a sírt, melyre éppúgy méretes koszorúk kerültek, mint a zeneszerző köztéri szobraira.
Bellini koporsója és egyéb relikviák a Museo Belliniben
Nem messze a dómtól áll Bellini napjainkban múzeumként funkcionáló szülőháza. A két részre bontott néhány éves állandó kiállítás első három terme a zeneszerző és Catania kapcsolatát hivatott bemutatni. A vitrinekben néhány családi fotó, levél és kotta árválkodik. Az utolsó szoba ráadásul kifejezetten barbárnak tűnik: középen a koporsó, melyben 1876-ban Párizsból hazaszállították a holttestet, s miután akkoriban kezdett teret nyerni a fényképezés, a negyven éves kihantolt tetemet gondosan be is fotózták az utókornak. S „akinek ennyi jó kevés”, még egy akkor levágott szőke hajtincs is gazdagítja a múzeum leletegyüttesét. A kiállítás másik része jóval barátságosabb, itt már a 21. század technikája dominál, operaházi páholyoknak berendezett szobácskákban 3D-s filmeken keresztül követhetik végig az érdeklődők Bellini útját. Csak éppen 2024-ben, egy borongós szeptemberi napon már a nyugdíjas francia és angol középosztálybeli turisták se fordítanak egyetlen órácskát sem a múzeum teljesen kihalt termeinek meglátogatására...
A Teatro Massimo Vincenzo Bellini
Ellenben este a Teatro Massimo Bellini tele volt: a város és a színház évfordulós ajándékaként ugyanis ingyenes(!) koncertszerű előadáson csendült fel a mindössze tíz operából álló életmű egyik ritkasága, Az idegen nő. Bár néhány éve Zürichnek és a Theater an der Wiennek volt egy közös kísérlete a mű színpadra állítására, a cselekmény olyannyira irreális (mondhatni hülyeség), hogy nem biztos, hogy érdemes műsorra tűzni ezt az operát. Miután azonban mégiscsak Bellini és Felice Romani – a 19. század egyik legprofibb librettistája, aki sosem vesződött önálló történetek kitalálásával, hanem kizárólag már befutott színműveket adaptált – boszorkánykonyhájában készült a zeneileg és Bellini operai gondolkodását tekintve nem érdektelen alkotás, olykor érdemes megszólaltatni.
A koncert közönsége - fotó: © Giacomo Orlando
A koncert a lehető legklasszikusabb körülmények között zajlott, se jelmezek, se vetítés, se feliratozás, se büfé, kizárólag a hallgatók, az előadók és a felcsendülő Bellini volt jelen. Fabrizio Maria Carminati (a budapesti Ezred lánya-premier betanítója) nem zenetudós és nem pálcavirtuóz, hanem megbízható iparos. Nem uralja le az estét, nincsenek világmegváltó ötletei, egyszerűen koordinálja a muzsika megszólalását. Márpedig a Teatro Massimo Bellini ének- és zenekara tökéletesen érzi a bel canto stílust. A 21 órakor kezdődő(!) estét körüllengte az egyszervolt olasz operaelőadások rég lecsengett bája, amikor még a szellemes és ösztönös muzsikálás és annak befogadása egyfajta természetes közöséggé vonta össze az előadót és a nézősereget.
Valerio Borgioni, Jessica Pratt és Fabrizio Maria Carminati
fotó: © Giacomo Orlando
A mű főszerepére a keresett ausztrál Bellini-szopránt Jessica Prattot kérték fel, aki kiváló minőségben interpretálta a szólamot. A voce ma már inkább Agathára vagy Brabanti Elzára predesztinálná, de fantáziadúsan díszít és minden kottában szereplő hangot leénekel. Hiába viselte azonban Joan Sutherland medálját, valódi lángot gyújtani mégsem volt képes. Az természetes, hogy egy primadonna szereti önmagát, hiszen ebből építkezik, az a gesztus azonban, ahogy a tapsrendben a karmesteri dobogóra mászva hajlongott, talán rávilágít az üresség okára, ami nem más, mint az intelligencia és a kollegialitás hiánya. A legkiválóbb olasz iskola eminense a tokiói Aya Wakizono, aki Isoletta hálátlan, kétjelenetes szólamából is szerepet tudott csinálni. Személyében napjaink egyik legígéretesebb Hamupipőkéje lépett fel Cataniában.
Jessica Pratt Joan Sutherland brossával
Az esti igazi revelációja Valerio Borgioni volt Arturo nehéz tenor szerepében. Az Európa többi részén még ismeretlen olasz művész muzikalitásával, minden regiszterben kiegyenlített énekével és korlátlan magasságaival a fiatal Juan Diego Flórezre emlékeztet. Elfogódott kommunikációja egyfajta ifjonti bájt kölcsönöz számára, az 1960-as évek San Remo-i fesztiválgyőztesek külcsínét idéző sármja pedig valószínűleg igen gyorsan fel fogja kelteni a jelentősebb menedzsmentek figyelmét. Franco Vassallo repertoárján régóta szerepel Valdeburgo. A hatalmas rutinú művész taníthatatlanul otthonosan mozgott a hazai közegben. Szinte beéneklés nélkül kezdett, mégis minden magasságát taps köszöntötte, érzelmes nagyáriájában pedig bebizonyította, hogy a közelmúlt legkiválóbb olasz baritonjainak, Renato Brusonnak vagy Leo Nuccinak is méltó utódja. Kisebb szólókban két veterán (Nicola Pamio, Riccardo Ferrari) és egy pályája elején járó művész (Gaetano Triscari) jeleskedett.
Fotó: © Giacomo Orlando
Catania nem foglal el különösebben előkelő helyet a világ operatérképén, de talán az első féltucat olasz ház között sem szerepel. Mégis, a La straniera-koncert olyan hibátlan minőségben szólalt meg és olyan eleven zenei élményt nyújtott ezen az estén, mellyel kevés színház veheti fel a versenyt. Aligha van ma olyan együttes, amelyik ennél sokkal jobban tudná megszólaltatni ez a Bellini-opust. Az elkövetkező években érdemes lenne nem csupán a zeneszerző életrajzát feltárni, hanem az életművet is a maga teljes pompájában, 21. századi szemüvegen keresztül megszólaltatni. Történtek ugyan a közelmúltban kísérletek (Cecilia Bartoli „historikus” Normája valószínűleg vakvágány), de éppen ez a cataniai példa mutatja, hogy nem biztos, hogy Bellini esetében az az eldöntendő alapkérdés, hogy az élő olasz tradíció vagy a leporolt-rekonstruált partitúra felől kell-e megközelíteni az életművet. A szülőváros évfordulós koncertje ugyanis igen egyszerű választ adott a „hogyan”-ra: jól.
