Caruso

Az operával szemben gyakran emlegetett kifogás a kövér emberek irracionális szerelme. Ez részben igaz is, de ha végignézzük a művészettörténet szépségideáit, a festett Vénuszok közül se férne be egyik-másik az ember ágyába. Azon szerencsések közé tartozom, akik még élőben, szerepben (nem koncerten) láthatták a 20. század második felének egyik legnagyszerűbb tenoristáját, Luciano Pavarottit. Bécsben történt, 1995 nyarán. Ekkoriben még az emberek az előadás előtti este hálózsákban aludtak a Staatsoper előtt, hogy másnap pár schillingért - hol volt még akkor az Euró!? - állóhelyről nézhessék meg az előadást. Pavarotti egyik utolsó fellépése volt Bécsben ez a Tosca. Koncerteket szinte élete végéig adott, de teljes szerepet végigénekelni egyre kevésbé volt kedve, vagy ereje.

Vajon létezik-e a jó értelemben vett hülyeségnek határa egy előadáson belül? Tulajdonképpen nem. Hiszen a színpadon bármi megtörténhet, s ezért a konzervatív nézők szeretik a rendezőket okolni. De nem feltétlenül ő a ludas! Olykor maguk a szerzők is kapitális marhaságokat írtak – ami esetleg pont a lehetetlensége miatt lesz nagyszerű! Egy ilyen sikertörténet Offenbach operettje, az Orfeusz az Alvilágban.

Jacques Offenbach Jakob Wienerként látta meg a napvilágot egy kölni kántor hatodik gyermekekét. Először csellistának tanult, majd karmester és zeneszerző lett, végül színházi vállalkozó. Párizsi színházába az általa komponált remek és pikáns operettek miatt tódult a közönség. Pályájának egyik csúcsa az Orfeusz az Alvilágból című operett volt. Mint korábban annyian, ő is híres mitológiai történetet dolgozta fel… némi csavarral. 

Orfeusz egy tehetségtelen hegedűművész, aki szörnyű a házassága elől ifjú növendékeihez menekül. Eurüdiké egy pásztorral udvaroltat magának, akiről kiderül, hogy nem más, mint Plútó, az alvilág ura. Eurüdiké első hívószavára boldogan rohan is vele a pokolba, szörnyű férje elől. Orfeusz fellélegzik hitvese váratlan halálán. Ám ekkor közbelép a Közvélemény – egy méltán kielégítetlen hölgy személyében aki meggyőzi a művészt, hogy járuljon Jupiter színe elé, és kérje tőle vissza nejét. A boldogtalan dalnok útnak indul.

Az istenekben, - elsősorban persze Jupiterben a kicsapongó főistenben és Junóban, a féltékeny megereszkedett anyában - a második császárság közönsége döbbenten ismerte fel a császári páholyban gyanútlanul szemlélődő III. Napóleont és  hitvesét, Eugéniát. Egy város várta lélegzetvisszafojtva a hatást. Ők pedig csak mosolyogtak és tapsoltak. Másnap az egész Párizs erről a csínyről beszélt – és mindenki azonnal látni akarta a legújabb Offenbach-fricskát.

Eurüdiké módfelett unatkozik a Pokolban. Plútó folyton csavarog, őre Styx Jankó a néhai beóciai király pedig annyit ivott az évek során a feledés vizéből, hogy ha akarna sem tudna már mit kezdeni egy olyan forróvérű asszonnyal, mint Eurüdiké. Ekkor az alvilági budoárba egy légy röppen, aki nem más, mint a kíváncsi Jupiter. Eurüdiké kergetni kezdi az ízeltlábú főistent, aki persze alig várja, hogy elkapják!

Az előadóművészek életében megkerülhetetlen kérdés, hogy meddig állhatnak színpadon. Van, akinek már 30 évesen ajánlatos lenne lemászni a megszentelt deszkákról és van, aki 70 évesen is tökéletes produkciót nyújt. Melis György nevét talán nem csak az operabarátok ismerik ebben az országban, hiszen sokak kedvence volt, ő még 80 évesen is páratlanul énekelte a Bánk bán Tiborcát. Hol van akkor a határ? Tulajdonképpen nem mondható meg. Talán az a fontos, hogy a közönség számára ne legyen kínos, amit lát és hall. Lehet valaki illúziókeltő még öregen is, ha el tudja bűvölni valamivel a nézőket. A felvételen éneklő Martha Mödl  80 éves volt, amikor az előadást rögzítették, de ezután még hét évig állt a színpadon!

Mödl fénykorában a világ egyik legjelentősebb Wagner-szopránja volt, aztán múltak az évek és csak nem volt kedve visszavonulni. Mindig igyekezett megtalálni a korának és hangi állapotának megfelelő szerepeket – és ez élete végéig sikerült is neki. Hiszen, ha a hang és a test bírja, mért kellene abbahagyni? Egy 60 - 70 éves művészt is csodálatos karakterszerepek várhatják. Egy-egy apró alakításba egy élet tapasztalatát lehet belesűríteni. A rajongók pedig boldogok, hogy  kedvencüket akár csak egy kis időre, de viszontláthatják a színpadon. 

Amikor úgy másfél éve az Operaház a 125 éves jubileumára készült, mindenképpen szerettem volna valami frappáns korabeli újságcikkre bukkanni. Hosszas kutatás után az alábbi 1894-ben íródott  visszaemlékezést találtam. A szöveg elhangzott egyszer a színház jubileumi estjén, de annyira jellemző és örök érvényű, hogy érdemes ehelyen felidézni.

Ma tíz esztendeje, hogy az Operaházat fényes közönség előtt megnyitották. Az inkognitó-páholyban jelen volt őfelsége is. A meghívott vendégek között képviseltetve voltak az ország összes méltóságai: miniszterek, főrendek, képviselők, diplomaták, tábornokok, prelátusok stb.

Podmaniczky intendáns honvéd őrnagyi ruhában csinálta a honőröket. A hölgyek estély öltözetben, a férfiak díszmagyarban vagy frakkban jelentek meg. Theatre parée volt a szó legelegánsabb értelmében.

A színpadon is ünnepi hangulat uralkodott, a művészek érezni látszottak, hogy epochális művészi eseménynek részesei. A karnagyi emelvényen Erkel Ferencz az agg mester foglalt helyet. … A színpadon a lelkes hangulatot csak mérsékelte némileg, hogy nem voltak megnyugodva az Aspaleia iránt. Sokan remegtek, hogy ez az ösmeretlen csodaszörny, mely akkor tartotta debutjét valami illetlenséget fog elkövetni. Fog-e a vas engedelmeskedni a víznyomásnak. A próbákon minden jól ment, de azért nem lehet tudni. Ez a félelem az intendánsra is elragadt, és a felvonásközökben, gondterhelt arczczal járt a színfalak között. Éppen kezdeni akarták a harmadik részt, Lohengrin első felvonását, mikor Podmaniczky észreveszi, hogy a színpadon egy ócska fa széket felejtettek. Maga rohant a színpadra, kétszer is megbotlott a kardjában, és a széket saját kezűleg távolította el.
Az egyik színházi orvos megszólította:
- Mért fáradt kegyelmes uram, maga?
A báró, ki különben is izgatott volt így felelt:
- Miért? Mert ha én azt mondom Káldynak, a rendezőnek, hogy távolítsa el azt a széket, akkor az utasítja Alszeghyt, a főügyelőt, Alszeghy utasítja az alügyelőt, az alügyelő a díszletmestert, a díszletmester, a szolgát, a szolga valamelyik díszítőt – és akkor megkezdődik az előadás, Őfelsége ott látja az ócska széket, s a holnapi audienczián azt találja kérdezni, hogy mért költött ő négy milliót az operára, ha még egy ócska széknek sem tudnak helyet találni.

Budapest, 1894. szeptember 27.

Hatévesen bűvölt el először Mozart Varázsfuvolája a hodályszerű Erkel Színházban. Mára - néhány villanáson kívül  -annyira emlékszem, hogy egy magas bácsi ült előttem, és a szünetben kaptam perecet. Nyilván nem sokat értettem a meséből és az időnként artikulálatlan éneklésből. A varázsfuvoláról úgy tartják, hogy éppúgy szól a gyerekekhez, mint a filozófusokhoz. Nos, ez nem minden körülmények között igaz… Nekem mindenesetre megtetszhetett a színház, mert egyre többször kértem apámat, hogy vigyen előadásra. Ám a dolog idővel kezdett gyanússá válni: mint kiderült, operába járni egyáltalán nem dicsőség, sőt az iskolában (budai elitiskola) kifejezetten kínos volt, még a hatvanas énektanárnő is inkább megvető pillantással sújtott, amikor néha volt bátorságom elmesélni neki valamelyik élményemet. Aztán persze jöttek az osztálytársak előtti pirulások a kötelező Erkel színházi bérletes ifjúsági előadásokon… Mit lehet ezen élvezni? Tényleg három órát kell itt ülni? – méltatlankodtak, talán nem is minden alap nélkül. Lehet, hogy én vagyok a hülye!? Én tévedtem és járok rossz nyomon? Egy kamaszt bőven foglalkoztatnak a hasonló kérdések.

Mégis sok éve szenvedélyesen hiszek az operában. Talán igazam van, és nem szégyellnivaló szeretni ezt a többszáz éves, mégis folyton megújuló műfajt. Nem lehet halott, ha világszerte sok száz színház telik meg estéről estére rajongókkal, kíváncsiskodókkal, turistákkal, ha a kormányok dollármilliókat ölnek évente egy-egy dalszínházba. A következőkben igyekszem vállaltan szubjektív ízelítőt adni ebből a páratlan világból, bemutatni, hogy az opera nem feltétlenül arról szól, hogy kövér nők és férfiak ordibálva agonizálnak a szerelemről míg végül meghalnak, de tőrrel a hátukban is énekelnek még egy sort. Sőt ha alkalomadtán így is történik, az sem feltétlenül tragédia!