Caruso

Hubay Jenőről két dolog biztos nem mondható el: hogy haladó szellemű zeneköltő lett volna, és hogy jelentős irodalmi hagyatékot hagyott hátra. Szabó Ferenc János zenetörténész, a századelő magyar hangfelvételeinek kutatója egy különleges cikkre bukkant. Mint ismeretes, Richard Strauss Saloméjának 1905. decemberi premierje a századforduló egyik legfontosabb operapremierje és leghangosabb estéje volt. A színházak versengtek a zenedráma színreviteléért, a hatóságok több helyen – így Bécsben – betiltották az erkölcstelennek bélyegzett darab előadását.  Az osztrák premierre 1906 májusában került sor a szerző vezényletével Grazban. A bemutatónak olyan nevezetes vendégei is voltak, mint a Pestről álutazó Puccini, Arnold Schoenberg, Alban Berg, Alma és Gustav Mahler sőt, valószínűleg a tizenhét éves Adolf Hitler is. Több magyar újságíró mellett a kíváncsi Hubay Jenő is vonatra szállt, hogy megszakértse az újdonságot. Hosszú írásában hű képet ad arról a döbbenetről, ami a Saloméval először találkozókat érhette száz éve. A cikket eredeti helyesírással közöljük.

„Amerikában kevés ember akad, aki őszintén érdeklődne a művészetek iránt. Mézesmadzag kell nekik. Azonkívül az ország oly nagy, az élet oly gyorsütemű, hogy a legnagyobb szenzációt is könnyen elfelejtik, szinte egyik napról a másikra. Mindig kell valami, ami ébren tartja az érdeklődést, ami izgalomba hozza az embereket. Aki azt akarja, hogy észrevegyék, annak jól ki kell nyitnia a száját, hogy a többieket túlkiabálja.” – Leo Slezák majd egy évszázados szavai ma is íródhattak volna. Mintha a nagy morva tenorista megérzett volna valamit a ránk leselkedő globalizációból. Slezák a maga eszközeivel harcolt: egyik New York-i szezonkezdéskor, amikor csatába indult Caruso trónjáért, a hajóról egy teknőssel és egy Dinorah nevű kecskével szállt partot, majd mosolyogva közölte az elképedt újságírókkal, hogy az állatok nélkül képtelen énekelni. Tökéletes reklámfogás! De hogy egy sajtóhadjárat fordítva es elsülhet, azt éppen Caruso e blogon is megírt pesti előadása példázza. A derék magyarok csodát vártak, képtelenek voltak beérni egy csodálatos énekessel. Ellenkező előjelű városi legendák is akadnak: így az ismeretlen fiatal amerikai karmester, Leonard Bernstein 1948-as, vagy a névtelen spanyol tenorista, Domingo 1973-as felfedezése. Állítólag mindkét este gyér közönség előtt kezdődött, de a szünetben az emberek riadóztatták az ismerőseiket. Akadt azonban olyan is, jó tizenöt éve, amikor a moszkvai Bolsoj legnagyobb csillagaként hirdetett Zurab Szotkilava párszáz embernek énekelt csodálatosan grúz altatódalokat az Erkel Színházban. Majd ugyanott nem sokkal később a csilláron is lógtak és a vájtfülüek csalódottan hallgatták Andrea Bocellit vagy José Curát, az asszonyok bálványát.

A hagyományos lemezboltok megszűnésével párhuzamosan maguk a cd-k még nem tűntek el a piacról, csak a lelőhelyük változott meg. Így mostanában a leváratlanabb helyeken és kiszerelésben találkozhatunk velük. Nemrég például egy elsősorban háztartási gépekre szakosodott üzletben bukkantak fel. Rejtély, hogy ki és mi alapján válogathatta össze a bolt kínálatát, mely tökéletesen kusza képet mutatott. Valószínűtlennek tűnik például, hogy Busoni: Doktor Faustjából három példányt el tudjanak adni, a következő ötven évben. Mindamellett ki lehet fogni érdekes és értékes felvételeket is. A Warner Music Group az USA egyik legnagyobb lemezkiadója, mely nagyhalként felvásárolva kisebb cégeket most újra kiadja azok korábbi felvételeit. A német piacra szánt Zeit für Opern-Duette című dupla albumban két korábbi Teldec cd-t dobtak újra piacra egyben, papírtokban, kísérőfüzet nélkül, minimál dizájnnal, fillérekért.

Néhány hónapja, amikor a Háry János kapcsán az 1920-as évek magyar operaterméséről írtam, megemlítettem Hubay Jenő 1923-ban bemutatott Karenina Annáját is, mint egy olyan művet, melyet esetleg érdemes lehet kiemelni a feledés homályából. Sok, első látásra is menthetetlen opera közül kiemelkedik a Tolsztoj regénye nyomán írt három felvonásos zenedráma: a téma hálás, szerzője korának megbízható muzsikusa. A Puccinival egy évben született Hubay (1858 – 1937) olasz társához hasonlóan viszonylag későn kezdett operakomponálásba, első művét, a Merlin témára komponált Alienort 1891-ben mutatta be a Magyar Királyi Operaház. „Mentségére legyen mondva”, hogy előtte valóban nagy ívű nemzetközi hegedűművész karriert futott be. Az Alienor meglehetősen nagyot bukott, mindössze hat előadást ért meg. Nem így az 1894-ben színre került egyfelvonásos, a Cremonai hegedűs, mely itthon egészen a II. világháborúig műsoron maradt és külföldön is több helyen bemutatták. Következő színpadi kísérleteinek – Falu rossza, 1896; Moharózsa, 1903; Lavotta szerelme, 1906 – sem sikerült tíznél több előadást megérni. Mi az oka, hogy a folyamatosa kudarcok ellenére a szerző ontotta magából a zeneműveket, és azokat az Operaház sorra be is mutatta? A Mekk mesterre emlékeztető Hubay akkora ember volt a korabeli Magyarországon, amekkorára mai hasonlatunk egyszerűen nincs is. Világsztárként tért haza Brüsszelből, hegedű mesteriskolájába mindenhonnan özönlöttek a növendékek, Cebrian grófnővel kötött házassága révén bejáratos volt a legfelsőbb körökben, zenedélutánjai az arisztokrácia kedvelt társadalmi eseményei voltak, a Zeneakadémia igazgatása mellett az összes létező kitüntetést is elnyerte. Hogyan is utasíthatta volna el a főúri intendatúra alatt nyögő Királyi Operaház az újabb Hubay-opusokat?

Nemrég kelt szárnyra a szomorú, bár nem egészen meglepő hír, hogy január végén bezár a Concerto hanglemezbolt. Néhány hete az évtizedes múltra visszatekintő legendás Caruso is megszűnt Bécsben, tavalyelőtt Verona sétálóutcájából és a római via del Corsoról is eltűnt Ricordi szaküzlete, tavasszal Milánóban is végkiárusítást tartottak. A lemezboltok lassan, de menthetetlenül el fognak tűnni a föld színéről. Helyettük megastorok sarkában egy-egy polcnyi komolyzenei cd kínálatból lehet majd válogatni, akinek még marad kedve hozzá, vagy marad az otthoni letöltés. Talán felesleges ecsetelni, mennyire más érzés az mp3-as, számítógépes zenehallgatáshoz képest egy átdolgozott hét után önjutalomként péntek délután hosszan válogatni egy lemezbolt kínálatából, hazavinni a zsákmányt, kézbe venni, megtisztítani és feltenni a kicsit sercegő feketelemezt, gyönyörködni a gondosan tervezett borítóban, elmerülni a kísérőfüzetben. Hát ez is elmúlt.

Ha az olasz operaházak repertoárjára gondolunk, Richard Wagner talán az utolsó zeneszerző, aki eszünkbe jut. Művei valóban nem sűrűn tűnnek fel az itáliai színpadokon, kultusza – érthető módon – közel sem olyan elterjedt, mint Európa északi felén. Az első olaszországi Wagner bemutatóra 1871. november 1-én, Bolognában került sor. A Lohengrint huszonegy évvel korábban, Weimarban vezényelte Liszt Ferenc, Pesten végül 1866-ban került színre. Az „olasz jég” Camillo Casarini, Bologna polgármestere kezdeményezésére tört meg. Az 1763-ban megnyitott Teatro Comunale nem tartozott Itália legnevesebb színházai közé, előadásai nem vették fel a versenyt Milánó, Firenze, Velence és Nápoly nagy operaházaival. A hatalmas sikerű Lohengrin bemutatót Angelo Mariani, Verdi korábbi jó barátja vezényelte. A német komponistát a város díszpolgárává választották, a Lohengrint pedig Bolognában további olasz Wagner premierek követték: Tannhäuser (1872), A bolygó hollandi (1877), Trisztán és Izolda (1888). Mint ismeretes, a Parsifalt a szerző halálát követő harminc évben nem lehetett hivatalosan Bayreuthon kívül előadni. Közvetlenül a moratórium lejárat után, 1914. január 1-én azonban a világ számos pontján mutatták be Wagner utolsó remekművét. Olaszországban ismét Bologna volt az első város, noha csak három órával előzte meg a római előadást. Az idei centenáriumra Teatro Comunale igazgatóság jó érzékkel tűzte műsorára több mint három évtizedes pihenő után a Parsifalt.

Köztudomású, hogy a primadonnáknak nincsen életkora. Sokszor pályájuk virágba borulásától fogva gondosan titkolják valós születési évüket. Először fiatalítják magukat, majd olykor egy csendes váltással egyszeriben megöregednek, a rajongók pedig szakadatlanul csodálkozhatnak: istenített művésznőjük legyőzte az Időt is! Misura Zsuzsa sohasem volt primadonna, a szó klasszikus értelmében. Nem álltak sorban előadása után az autogram-kérők, nem pompázott agyonretusált fotója női magazinok címoldalán, nem osztott főzési tippeket bulvárműsorokban. De nem is épített maga köré légvárakat, mindig a földön járt. Az énekesnő szó nemcsak egy tartalom nélküli bejegyzés a munkakönyvében, hanem egy hosszú és göröngyös út alatt megszerezett jogos elismerés. Amíg mások a sikeres zeneakadémiai vizsga napjától az Operaházban próbálgathatták szárnyaikat, Misura a Bartók "konzi" elvégzése után majdnem egy évtizedet töltött az Állami Népi Együttes énekkarában. Legendás csapat énekelte akkoriban száz-számra az Ecseri lakodalmast, olyan későbbi magánénekesek, mint Laki Krisztina, Pelle Erzsébet, Szilfai Márta, B. Nagy János, Hormai József, Róka István, Martin János vagy Perencz Béla voltak az együttesben. Misura első nagy lehetőségét 1972-ben kapta, amikor is akkori mesterének, Réti Józsefnek ajánlására elénekelhette a Verdi Requiem szopránszólóját a Zeneakadémián. A kiugrási kísérlet sikeresnek bizonyult, a következő évadtól az Operaház is tagjai közé fogadta. Az énekkarba. Jöttek sorra a meghallgatások, utána a bizottsági mosolyok.  De évekig nem történt semmi.

Az amerikai operaéletről nem sok fogalmunk van. Annyit tudunk, hogy van New Yorkban a Metropolitan (a New York City Opera 2013-ban csődbe ment), ezen kívül néhány nagyvárosban (Chicago, Houston, Los Angeles, San Francisco, Seattle, Washington) tartanak rendszeres évadot. Ezen kívül jó pár sok milliós városban tartanak egy-két produkciót évadonként. Ennyire van igény. Hiába nézünk fensőbbségesen, az opera európai műfaj, az öreg kontinensen se vert gyökeret például a baseball. Ennek ellenére, igenis van amerikai opera-hagyomány, a Metropolitan nem hiába utazta be évtizedeken keresztül legkiválóbb produkcióival a nagyvárosokat. Saját komponistáik és műveik is akadnak szép számmal, melyek nem mindig jutottak el hozzánk.

Tokió, december hó (Az Est alkalmi tudósítójától)

Az európai művészek és kritikusok körülbelül tudják, hogy az a japán élet, amelyet az európaiak a színpadukra vittek, nem igen hasonlít arra az életre, amelyet a japánok élnek. Ez az oka annak, hogy japántárgyú színdaraboknak, operetteknek vagy operáknak sohasem volt sikerük Japánországban. Ismeretes például, hogy Puccini híres operáját, a „Pillangókisasszonyt” alaposan kinevették, amikor legelőször színre került a tokiói operában. Egy angol operatársulat szembe akart szállni a japánok felfogásával és nagy bátorsággal elhatározta, hogy ismét előadja Puccini „Pillangókisasszonyát”. Tegnap estére volt kitűzve az előadás. A színház zsúfolva volt. A tokiói előkelőségek mind megjelentek. A lapok ugyanis napok óta azt írták, hogy az operatársulat szakít az európai tradíciókkal s úgy adja elő a „Pillangókisasszonyt”, hogy az alakjaiban magukra fognak ismerni a japánok.  – Ezt meg kell nézni! – adták ki a jelszót az előkelő körök.

Különleges előadással ajándékozta meg a bécsieket a Theater an der Wien az idei ádventkor. Claus Guth a néhány évvel ezelőtti reveláció erejű Messiás produkciója után újabb oratóriumot állított operaszínpadra, ezúttal Schubert befejezetlen művét, a Lázár feltámadását. Úgy a zeneszerző, mint a zenetörténet egyik legtitokzatosabb művével állunk szemben, melynek titkaira valószínűleg sohasem fog fény derülni. Az ifjú Schubert három felvonásos oratóriumot komponált az 1820-as évek elején. A művet ismeretlen okokból nem fejezte be, legalábbis a harmadik rész biztosan nem készült el. Az első felvonás jóval a halála után került elő, majd ismét több évnek kellett eltelnie, míg egy véletlen folytán felbukkant a második felvonás eleje is. Az utolsó ismert kottalap rejtélyesen, az „und” szóval végződik. A Lazarus ősbemutatójára végül Schubert halálának centenáriumán, 1828-ben került sor, Essenben. Azóta sem sokszor hangzik fel ez a különös, szomorú hangulatú remekmű.

Schubert, noha sok egyházi művet, főleg misét komponált, oratóriumot a Lazaruson kívül egyet sem. A komponista az ismert bibliai történetet három részre tagolta, Lázár halálára, a rokonok gyászára, illetve a feltámadásra. A mű nagyzenekarra, énekkarra, három-három szoprán és tenor és egy bariton szólistára íródott. Az oratórium stílusa egészen különleges, nem az Schubert, akit ismerünk. A meglévő rész végig szomorú és reményvesztett hangulatot áraszt, zeneileg pedig megdöbbentően előremutató.