Napra pontosan száz éve, 1913. október 22-én egy igen kínos történet borzolta fel Budapest kényes orrú polgárai kedélyét. Békebeli izgalmak a Monarchia utolsó pillanataiból. Az Est tudósítását szöveghűen közöljük.
Rendkívül gonddal titkolt, kínos ügy került az Operaházból a nyilvánosság elé. Semmi köze hozzá a művészetnek, a zenének, az ambíciónak, a munkának, a mely a színház embereit elönti és elfoglalja, - egészen és szigorúan háziügy, a mely mégis ezer szempontból kívánkozik a közönség elé. Az alábbiakból kiderül, hogy miért.
Az Operaháznak tudvalevően több bejárata van, nemcsak a közönség, hanem a tagok és az alkalmazottak számára is. A Hajós-utcai utolsó bejáratnál, a hajós-utca 10. szám alatt házmester, Boczka Péter, a ki előbb évekig mint háziszolga volt alkalmazva, két év előtt, pontosan 1911. október 18-án, midőn az eddigi házfelügyelő, Kreiner János, nyugdíjba ment, elnyerte a házmesteri állást. Úgy halljuk most: akkoriban sokan ellenezték, hogy Bocka legyen a házmester, Christofan József műszaki felügyel jóakarata, a melylyel Boczkát be akarta segíteni a jó állásba, győzedelmeskedett az ellenvetéseken.
„Kivételes jelenség, tele energiával, életkedvvel.” Gombos Éváról ezt 1963 októberében írta a Film Színház Muzsika, melynek címlapján közölt képe is a Lohengrin Ortrudjának fenséges színpadi jelenségét sugározza.
Lehet-e egy érzékeny nemzetnek nagyobb opera-tragédiája annál, mint hogy egyik legfontosabb dalműve előadhatatlanná válik? Márpedig ezzel a szomorú ténnyel kellene szembenéznünk a Háry János esetében. Noha a probléma már a daljáték 1926-os születésekor csírájában megjelent, tapinthatóvá csak a mű újbóli színreviteleinél vált, először 1952-ben, s azóta szinte folyamatosan. Hogyan lehetséges, hogy egy zeneművel, melyet megjelenése pillanatától kezdve tisztelünk és csodálunk, egyre kevésbé tudunk színpadilag bármit is kezdeni? Többféle magyarázat is adódik. Először is Kodály daljátéka igen speciális történelmi környezetben keletkezett. Azt is mondhatjuk, hogy a Háry János csak Trianon után és csak Magyarországon születhetett meg. Ez nemcsak annyit jelent, hogy magán viseli a nemzet sorstragédiáját, a darab ennél mélyebbre hatol: megmutatja azokat a gyökereket, melyek a tragédia kiváltó okai lehetnek. Éppen ezt a szembenézést szokás elmulasztani a Háry színrevitelekor. A címszereplőről folyamatosan kiemelik, hogy nem pusztán a magyar Münchausen báró, inkább egy álmodozó igaz magyar parasztember. Pont ebben az álmodozásban, a tények állandó ki- és átszínezésében, illetve egy saját valóság kreálásának mámorában lebeg Magyarország immáron egy évezrede. Jól tudta ezt a néplélek nagy ismerője, Kodály, s tartotta mosolyogva görbe tükrét az Operaház úri közönsége elé.
Bignio Lajos (1839 - 1907) bariton, az Ernani kottájával
Nem tudom, létezik-e férfiember számára nehezebben kimondható-leírható szó, mint az apa. Sokszor annyira mély, ám mégis szemérmesen takargatott kapcsolatot feltételez, mellyel nagyon nehéz szembe nézni. Mire minden előjelű érzelem és indulat nélkül, reálisan tudja az ember az édesapját szemlélni, már gyakran késő. Különös tragédiája ez a férfisorsnak. Erre a szembenézésre vállalkozott Tóth Dénes Árpád debreceni újságíró és tanár, Ricercare (Apakönyv) című füzetében.
Kodályból 1952-re állami intézmény lett, vagy ennél is több: élő legenda. Természetes, hogy 70. születésnapát (és a soron következőket is) az akkor elképzelhető legnagyobb pompával ünnepelték meg. Az évfordulóra 1952. december 16-án és 1953. január 3-én újították fel a Háry Jánost. Az előadásnak éppoly tökéletesnek és klasszikusnak kellett lenni, mint a Bolsoj Borisz Godunovjának. Különös módon, noha a kor kultúrpolitikájának figyelme mindenre kiterjedt, Kodály librettistái felett szemet hunytak. Pedig Paulini Bála, a Gyöngyösbokréta mozgalom vezetője 1945-ben éppen a vörös katonák zaklatása miatt lett öngyilkos, Harsányi Zsolt pedig a Horthy korszak egyik kedvelt ponyvaírója volt. Oláh Gusztáv ezúttal nemcsak a díszleteket tervezte, hanem a darabot is maga rendezte. A jelmezek Márk Tivadar kezét dicsérték, a koreográfiát Harangozó Gyula készítette, az előadásokat Ferencsik János, majd Kórodi András vezénylete. Ekkor került vissza az előadásba az addig kihagyott Piros alma, és a mester néhány új kísérőzenét is komponált. A két szereposztásban Háryt a veterán Palló Imre és az ifjú Melis György alakította, Örzse Mátyás Mária és Tiszay Magda, Marci bácsi Maleczky Oszkár és Radnai György, a Császárné Báthy Anna majd Virág Ilona, Mária Lujza Palánkay Klára és Tamássy Éva volt. Az előadás „a nép győzelmes optimizmusát hivatott hirdetni” - az egyik újságcikk szerint. Kritikát az előadásról alig találni, ellenben minden napilap megírta a díszvendégek listáját Dobi Istvántól a szovjet nagykövetig. Később beállt a produkcióba Tóth Péter karmester, Hámory Imre (1958-tól ismét Háry lehetett), Lőrincz Zsuzsa (Örzse), Lorencz Kornélia (Császárné), Sándor Judit (Mária Lujza), Katona Lajos (Marci bácsi). A társulat híres, 1958-as moszkvai vendégjátékán a Háry Jánost is bemutatta a Nagyszínházban. 1962 áprilisában a 150. operaházi előadáson öltötte utoljára magára Háry jelmezét a hetven éves Palló Imre.
Igen változatos képet mutat az 1920-as évek magyar operatermése. Nádor Mihály Donna Annája, Bahnert József Jégvirága, Zádor Jenő Dianája, Vincze Zsigmond Az erősebb című zenedrámája, Szántó Tivadar Tájfunja vagy Beretvás Hugó Assisi Szent Ferenc oratóriuma mind Szántó: Tájfun és Beretvás Hugó: Assisi Szent Ferenc alig ért meg néhány előadást, Poldini Farsangi lakodalma ezzel szemben évtizedekéig volt az Operaház legnépszerűbb repertoárdarabja, Hubay Jenő Karenina Annája pedig ma is az újra felfedezésre vár. Ebbe a közegbe igen meglepő, hogy egy daljátékot is bemutatnak, mégpedig Kodály tanár úr tollából. A Háry János 1926 októberi főpróbája telt házat vonzott, kivonult a teljes szakma, a Zeneakadémia hallgatói és a Nemzeti Színház színészei. „Talán tizenöt előadást is megér a darab ebben az évadban.” – jósolta Ottlik Pálma. A kritikusnak majdnem igaza lett, tizenkétszer csendültek fel a szezonban Kodály daljátéka, ami akkoriban elképesztően magas előadásszámot jelentett. Az október 6-i premiert Oláh Gusztáv díszleteiben és jelmezeiben, Márkus László rendezte és Rékai Nándor vezényelte. A mára legendássá vált szereposztás élén Palló Imre és a Nemzeti Színházból kölcsönkért Nagy Izabella állt. A Császárnét Sebeők Sári, Mária Lujzát Marschalkó Rózsi, Marci bácsi Körmendi János énekelte a Magyar Színházból. A kritika egyértelműen lelkesen fogadja az elismert zeneszerző első színpadi művét, de némileg zavarban van a daljáték műfajának meghatározásakor. "A szerzők egyenes kívánságára: a darab nem vígopera. A szöveg: nem librettó. Neve még nincs: valami új, magyar műfaj. Tényleg, ajánlatos lenne a "dalmű" helyett máris valami új nevet keresni, ami jobban ráillik a darabra." - írta Aszlányi Károly a Nyugatban. Erre a "problémára" tulajdonképpen a mai napig nem érkezett felelet, talán Kodály nem is akarta megválaszolni. Ha elolvassuk a premier színlapját egy furcsaságra lehetünk figyelmesek: „Daljáték 5 kalandban”. Háry csatája a világ végén a hétfejű sárkánnyal már a második előadáson kikerült a darabból, ahogy a Császár napa is. Egyetlen zeneszámtól, a Sárkánytánctól búcsúztunk el végleg.
Az Otello 1887-es, tehát a milánói ősbemutató után mindössze tíz hónappal később színre került nagy sikerű bemutatója után nagy űr keletkezett a hazai Verdi játszásban. Az olasz komponista legnépszerűbb darabjai maradtak csak az Operaház játékrendjén. Hosszú pangás után az 1910-es évek közepén gróf Bánffy Miklós és Hevesi Sándor leheltek új életet az elaggott produkciókba. Ekkor újították fel a Rigolettót, A trubadúrt, a Traviatát, Az álarcosbált, az Aidát és az Otellót. A többi Verdi operát nem adták. Mint oly sok mindenben, a nagy olasz zeneszerző szélesebb hazai megismerésében is Radnai Miklós igazgató volt a fáklyavivő. Neki köszönhető, hogy tetemes – harmincnégy évnyi – késéssel, 1927. május 27-én végül Lányi Viktor műfordításában megszólalt a Falstaff. A magyarországi bemutatót Fleischer Antal vezénylete, az előadást Márkus László rendezte, s a díszleteket is ő tervezte. A címszerepben a kor legnagyobb baritonja, Palló Imre lépett fel, Fordot Farkas Sándor, Fentont Somló József, Alicét Halász Gitta, Annuskát Tóth Erzsi, Mrs. Quickly-t Bársony Dóra énekelte. Meglepően egységes és megdöbbentően unalmas végigolvasni a mindenkori Falstaff előadások kritikáit. Más darabokkal ellentétben itt a sajtó folyamatosan azonos véleményen van. Már a kezdeti időkben felismerik Verdi utolsó operájában a remekművet, és csak a legnagyobb tisztelet hangján írnak róla. Dicsérik az előadást, elsősorban Márkus „Shakespeare-i ihletésű rendezését”. Meglepő módon éppen Palló Imre az, akinek alakításával némi fenntartást fogalmaztak meg. A ránk maradt felvételei alapján valóban pont Falstaffként nehéz elképzelni őt. Ennek ellenére alakítása később beérett, s a szerepet egészen az 50-es évek végig (tehát több mint három évtizeden keresztül) megtartotta. A szakmával ellentétben a közönség nem lett egyből a darab elkötelezett híve. A május bemutató után még négyszer került színre az évadban, majd a következő években csak egy-két előadást tudtak tartani belőle, 1936-ig. Sergio Falioni 1928-ben vette át a darabot, hatását még az 50-es években is emlegetik. Két új Annuska mutatkozott be az évek során: Medák Sári, aki később Anja Silja menedzsere lett és a pályakezdő Orosz Júlia; Budánovits Mária Meg és Quickly szerepét is énekelte. Két világhírű bariton is vendégszerepelt a címszerepben: Giacomo Rimini és Mariano Stabile.
Vajon miért fogott pont egy opera komponálásába az a zeneszerző, aki egyszer megjegyezte: „A zene önmagán kívül semmit sem képes kifejezni.”? A 20. századi zene egyik legnagyobb hatású mesterének, a közel hetven éves Igor Stravinsky-nak 1951-ben ismét sikerült megdöbbentette közönségét. Az eset ezúttal a velencei Teatro Fenicébén történt, a komponista első egészestés operájának bemutatóján. A nagy botrány, mely például a Le sacre du printemps hírhedt párizsi bemutatóját kísérte, ezúttal elmaradt. A Rake’s Progress (magyarul A léhaság útja, vagy Az aranyifjú útja címmel ismert) Stravinsky neoklasszikus korszakának csúcsa. A szerző és szövegírói a Mozart – da Ponte által megteremtett operaeszménybe próbáltak új életet lehelni. A fehér parókás stílusbravúr a maga idejében nagy sikert aratott, és azóta is folyamatosan felbukkant a színházak műsorán. Sőt, az utóbbi időben több neves rendező, köztük Oliver Py Párizsban, David McVicar Glasgow-ban, Damiano Michieletto Velencében és Krzysztof Warlikowski Berlinben is ihletet kapott a darab színpadra állításához. A 
A Csipkerózsika hírhedten a legnehezebb klasszikus balett. Petipa mester és Csajkovszkij valami egészen különleges dolgot hoztak létre 1890-ben. A közismert mese mindkettőjüknek csak ürügyül szolgált, hogy tobzódjanak művészetükben. Csajkovszkij végig változatos és kiapadhatatlanul szellemes zenét írt, mely egy percre sem unalmas. Olyan lehetetlen helyzeteket is csodálni valón oldott meg, mint az első felvonásban egymás után színre lépő öt tündér tánca, vagy a záró felvonás szintén minden cselekményt nélkülöző ékköveinek variációsorozata. Marius Petipa fantáziáját is megmozgatta a zene és olyan balettet alkotott, ahol a történet csak sokad-rendű lett, főszereplővé maga a tánc lépett. A nagy klasszikus balettek közül talán éppen ezekből az okokból következően a Csipkerózsika szenvedte el a legkevesebb változtatást az elmúlt százhúsz évben. Noha a több koreográfus készítette el a maga változatát, ezek közel sem térnek el annyira az ősforrástól, mint A hattyúk tava, vagy A diótörő.