Caruso

A májusi bemutatóra most egymillió egy páholy, harmincezer korona egy karzati jegy.

- saját tudósítónktól - 

A m. kir. Operaházban már közel egy éve folynak Wagner Parsifal-jának művészi előkészületei.  művet Kerner István tanítja be, a díszletek és a rendezés Márkus László munkája. Az előkészületek most már annyira előrehaladtak, hogy a Parsifal még föltétlenül ebben a szezonban előreláthatólag április végén, vagy május elején színre is kerül. Azaz, hogy egy föltétel mégis van: elő kell teremteni az előadás színpadi kiállításának horribilis költségét. Az Operaház erre saját erejéből képtelen, hiszen sok száz millióról van szó. (A bécsi Staatsoper pusztán a Parsifal – Gurnemanz-jelenet vándordíszletének hajtószíjáért, amelyet a háború alatt elrekviráltak, több mint egymilliárd osztrák koronát fizetett ki, mikor 1922-ben ujra beszerezte.)

A m. kir. Operaház igazgatósága ezért elhatározta, hogy plakáton fordul az intézet törzsközönségéhez és barátaihoz és megkéri őket, hogy a bemutató előadásra már most váltsák ki jegyeiket, amelyeknek árát körülbelül a mainak tízszeresében állapították meg. Egy páholy egy millió, a földszint első hat sora 250.000, a legolcsóbb földszinti jegy 100.000, a harmadik emeleti erkély első sora 150.000, a legolcsóbb karzati ülőhely pedig 30.000 koronába fog kerülni. A helybiztosítók október 31-ig, a közönség többi része pedig november végéig válthatja meg ezen az áron a jegyeit.

Az igazgatóság reméli, hogy ilyen módon jóval több, mint százmillió korona rendkívüli bevételhez jut, amelyből a díszletek költségeit legalább részben előre fedezheti.

8 órai újság, 1924. október 18.

Budapest operalátogatói hetven éve vannak megfosztva a választás lehetőségétől. Úgy tűnik, ez az idő bőven elég arra, hogy igény szinten se bukkanjon fel bennük egy másik játszóhely kérdése. Az Erkel Színház 1950 óta az Operaház második játszóhelye, nem rendelkezik saját társulattal, mint egykor. Valaha Pest inkább volt német, mint magyar város, az első kőszínháza is a német társulatok számra épült. A Pesti Városi Német Színház 1812-es megnyitása huszonöt évvel előzte meg az Astoriánál álló első Nemzeti Színházunkét. Operát 1837 után mindkét házban játszottak. A Vörösmarty téren álló hatalmas első Német Színház 1847-ben porig égett, de 1853 és 1870, és végül 1869 és 1889 között a Gyapjú (ma Báthory) utcában még volt hajléka az idegen nyelvű szín- és operajátszásnak Pesten. Némi szünet után a Népopera – Városi Színház – Magyar Művelődés Háza nyújtott zenés színházi élményt 1911 és 1944 között azoknak, akik a Magyar Királyi Operaház előadásai helyett más művészekre vagy művekre voltak kíváncsiak. A II. világháború után csak a rövid és máig feldolgozatlan életű Vígopera, a tájolásra szakosodott vitatható színvonalú Népszínház, illetve a kevés előadást tartó Budapesti kamaraopera nyújthatott alternatívát.

A századfordulón kevés népszerűbb muzsikus akadt d’Albertnél. „Isten kegyelméből való művész.” – írta róla első pesti fellépése után a kritika. S valóban, mintha burokban született volna a művész, akinek ereiben Európa majd minden nációja megtalálható. Apja félig olasz, félig francia, anyja angol volt. Ő maga Skóciában született. Előbb Londonban, majd Bécsben, később Weilmarban Liszt Ferencnél tanult zongorázni. Otthon leginkább Németországban érezte megát. Az ifjú D’Albert híre gyorsan bejárta Európát, nem kis részben Richter Jánosnak köszönhetően, aki a bécsi közönségnek bemutatta őt. Pesten először 1885-ben járt, hogy aztán negyven éven keresztül időnként felbukkanjon egy-egy koncert erejéig. 1890-ben például Brahms vezénylete mellett játszotta a Vigadóban a szerző B-dúr zongoraversenyét. Meglepő módon a kritika nem volt mindig elégedett zongorázásával. Valószínűleg d’Albert is azok közé az előadók közé tartozott, akiket nagyban befolyásolt az aznapi hangulatuk. A virtuóz hatalmas sikereit, olykor kínos fiaskók szakították félbe. Az életet nagykanállal ette, csak feleségből hatot elfogyasztott s nyolc gyermeket nemzett. Szerencsére már az 1910 évektől készített lemezeket, így számos felvételét ma is meghallgathatjuk. Mint oly sok zongoristát, őt sem elégtette ki a szólista karrier, 1895-től vezényelni kezdett, majd komponálni. Ha végigtekintünk művei jegyzékén, látjuk, hogy inkább a mennyiség, mint az időtálló minőség vezérelhette. Csak operából huszonkettőt írt, melyek közül az elmúlt évtizedekben csak három került olykor német színpadokon színre. Legnagyobb sikerét az 1903-ban, Prágában bemutatott Hegyek alján című zenedrámával aratta. Ez a spanyol hegyek között játszódó opera, noha Pesten utoljára 1958-ban újították fel, kiállta az idő próbáját. Nagyszerű zene, mely végig sistereg a drámától, kiválóan megrajzolt figurák, remek szituációk. A hegyek alján szerencsésen ötvözi az olasz verizmust és a német expresszionizmust. Érdemes lenne ismét elővenni, ahogy teszik ezt néhány városban, így Frankfurtban. Európa vándora, Eugen D’Albert svájci állampolgárként halt meg 1932-ben, Rigában.

Izgalom az Operaház színfalai mögött, taps a nézőtéren

Tegnap este Puccini Turandotját játszották az Operaházban, de a Turandot előadások történelmétől eltérően ezúttal nem hét, hanem hat órai kezdettel. Ezt azért fontos megemlítenünk, mert az Altoum császárt megszemélyesítő Toronyi Gyula, biztos lévén a hétórai kezdésben, nem jelent meg időben az előadáson. Az ügyelő csengője már szólította őt, de ekkor derült ki, hogy nincs a színházban. A színfalak mögött érthető zűrzavar támadt. Komor már vezényelte az előadást, amikor életmentő ötlete támadt a Pong főpohárnokot éneklő Fekete Pálnak. Korábban már énekelte a császár áriáját, vállalta tehát, hogy most is beugrik.

A bonyodalmat csak az okozta, hogy a főpohárnoknak és a császárnak szinte annyira egy időben kell a színpadon tartózkodnia, hogy Feketének percnyi ideje sem maradt volna az átöltözködésre. Császárnak öltöztetett tehát egy statisztát s ő, jelenése után a császárbáb mögé lopódzott, ügyesen elrejtőzött és kitűnően elénekelte hátmögül Altoum áriáját, miközben a császárbáb nagyszerű szájmozgatással utánozta az éneklést. A közönség semmit se vett észre a színpadon játszódó kegyes csalásból. Áriája után lelkesen megtapsolta Altoum császárt. A színfalak mögött később lelkesen ünnepelték színésztársai az előadás sikerét megmentő főpohárnokot.

Világ, 1948. január 28., Fotó: Operaház Emlékgyűjtemény

A tavalyi Verdi bicentenárium jó alkalom lehetett volna a szerző életművének újragondolására. Hogy ez mennyire történt meg, azt mindenki eldöntheti a saját tapasztalatai alapján. Számottevő felfedezést-rácsodálkozást keveset tartogatott az „ünnepi év”. Kérdés, hogy ez egyáltalán elvárható-e egy ilyen alkalomtól. Valószínűbb, hogy az életmű egyes darabja „maguktól” kerülnek előtérbe, amikor valamilyen történelmi-társadalmi okból éppen beérnek. Nem véletlen, hogy Verdi huszonnyolc operájának nagy része az ősbemutatójukat követő érdeklődés-hullám után hosszú évtizedekre – olykor akár egy évszázadra is – eltűnt a közönség látóköréből. Az olasz komponista születésének centenáriuma körül ritkán lehetett találkozni a Rigoletto, Trubadúr, Traviata, Álarcosbál, Aida, Otello mesterhatoson kívül bármelyik művével. Az 1920-as évektől kezdték csak újra játszani A végzet hatalmát, a Simon Boccanegrát és a Don Carlost, Verdi három talán legsötétebb, legmélyebb drámáját. A lombardok újra felfedezésében pedig oroszlánrésze volt a Lamberto Gardelli által vezényelt 1974-es budapesti előadásnak. De éppen a Lombardok példája mutatja, hogy az egykor népszerű darabok el is tudnak tűnni a kőrforgásban: a bicentenárium alatt öt hamburgi előadáson kívül csak koncertszerűen szólalt meg pár helyen.

A napokban bejárta a világsajtót a megrendítő hír, miszerint a Dominique Meyer által vezetett bécsi Staatsoper a csőd szélén táncol. Ennek ellenére tegnap ismertették a színház következő szezonjának műsorát. A Staatsoperben jövőre hat opera, egy gyerekopera és két balett-est bemutatót terveznek. Október 5-én újítják fel Mozart Idomeneóját. Az előadást Kasper Holten rendezi és Christoph Eschenbach vezényli, a főszerepeket Michael Schade, Margarita Gritskova, Maria Bengtsson és Chen Reiss éneklik. Több mint húsz év szünet után, november 15-én kerül vissza a Staatsoper játékrendjére a Hovanscsina. A szereposztás élén Ferruccio Furlanetto, Christopher Ventris, Herbert Lippert, Andrzej Dobber, Ain Anger, Elisabeth Kulman, a karmester Semyon Bychkov és a rendező, a szentpétervári Lev Dogyin neve áll. A Rigoletto három évtizedes produkcióját december 20-án Pierre Audi új rendezése váltja fel. A manutai herceg Piotr Beczala / Saimir Pirgu, a címszereplő Simon Keenlyside, Gilda Valentina Nafornită lesz, a karmesteri pultot Franz Welser-Möst foglalja el. Március 29-én szintén a főzeneigazgató vezényletével, az Elektra kerül új rendezésben (Uwe Eric Laufenberg) kerül színre. Évtizedek óta nem játszották a Staatsoperben a Don Pasqualét. Az április 26-i felújítást a bel canto specialista Jesús López-Cobos vezényli és Irina Brook rendezi. A főszereplők Michele Pertusi, Juan Diego Flórez, Alessio Arduini, Valentina Nafornită lesznek. Thomas Adès angol zeneszerző Vihar című Shakespeare ihletésű operája az évad utolsó premierje. Az előadást maga zeneszerző vezényli és Robert Lepage rendezi, Prosperót Adrian Erőd, Trinculót David Daniels énekli. A Staatsoper teraszán felállított sátorba április 18-ántól Lortzing Udinéjének gyerekváltozatával várják az ifjú közönséget. A balett egy Richard Strauss – John Neumeier és egy van Manen – Ekman – Kylián esttel készül az új évadra.

„Az Operában ma este a Denevért játszották. A második felvonásnál tartottak, ahol Orlovszky herceg fényes szalonjában estély van. A fináléhoz készültek, amikor egyszerre besietett a sötét nézőtérre egy sereg fiatalember. Egészen a zenekarig mentek és ott harsány hangon kihirdették, hogy megalakult a szovjetköztársaság. A közönség az első percben ijedten sietett  a kijáratok felé, a színészek is szétrebbentek, de ekkor Kornay Rezső operaénekes a színpad elejére állott, felgyújtatta a nézőtér lámpáit és megnyugtatta a közönséget, megmondta, hogy miről van szó. A benyomult fiatalemberek elkiáltották magukat: Éljen a szovjetköztársaság! A közönség, amely ismét megtöltötte a nézőteret, velük együtt éljenzett. A zenekar pedig, amely a riadalom első perceiben elnémult, rázendített a marseillaise-re. Mikor az utolsó hangok elhaltak, Dalnoky Viktor a színpadról megkérdezte: Folytassuk az előadást? Folytassák – zúgta rá a közönség. S ezután tovább folyt az előadás ott, ahol elhagyták, a második felvonás híres fináléjánál.” - írta a Pesti Napló 1921. március 22-én.

Kevés izgalmasabb pillanat van az éve első negyedében, mint átböngészni egy-egy színház következő évi műsortervét. Kivált, ha ez az operaház a világ legnagyobbja, a jórészt konzervatív ízlésű amerikaiak által fenntartott Metropolitan Opera, az énekesek és a hagyományos előadások Mekkája. A MET a 2014/05-ös évadban hat bemutatóval, – melyből három opera sosem hangzott el New Yorkban – és húsz további produkcióval várja az érdeklődőket. Az évad szeptember 22-én kezdődik egy Figaro házassága premierrel, melyet James Levine fog vezényelni, a főbb szerepekben Marina Poplavskaya, Marlis Petersen / Danielle de Niese, Peter Mattei / Mariusz Kwiecien, illetve Ildar Abdrazakov / Erwin Schrott mutatkozik be. John Adams 1991-es Klinghoffer halála című operája melynek központjában egy palesztin repülőgép eltérítésen keresztül a 20. századi arab-izraeli konfliktusba enged betekintést. Az október 20-i bemutató karmestere David Robertson, rendezője Tom Morris lesz. Több mint száz éves történelme folyamán még nem volt olyan évad New Yorkban, ahol egyszerre két magyar dalmű is felcsendült. Jövőre ez fog történni! Szilveszter estéjén az operett barátainak Lehár Víg özvegyével kedveskedik a színház vezetősége. Glavari Hannát a MET hervadó primadonnája Renée Fleming illetve Susan Graham alakítja majd, Daniló szerepében két pompás amerikai bariton Nathan Gunn és Rod Gilfry fog a női szívekért harcolni. Január 26-án került először színre a Teatr Wielkiből importált két egyfelvonásos: Csajkovszkij Jolantája és Bartók Kékszakállúja. Úgy a varsói, mint a New York-i előadást Valery Gergiev vezényli és Mariusz Treliński rendezi. A Jolanta szerelmespárját Anna Netrebko és Piotr Beczala; a Kékszakállút Nadja Michael / Michaela Martens és Mikhail Petrenko énekli. Rossini A tó asszonya című operája több okból csak ritkán látható. Az okok egyike a szerepek nehézsége. A MET négy olyan bel canto kiválóságot léptet fel a február 16-i premieren, mint Joyce DiDonato, Daniela Barcellona, Juan Diego Flórez és John Osborn. Az évad utolsó premierje, az elnyűhetetlen verista páros a Parasztbecsület Bajazzók 45 év után kerül felújításra. Az április 14-i premiert Fabio Luisi vezényli és David McVicar rendezi. A két tenor főszerepet Marcello Alvarez alakítja, rajta kívül Eva-Maria Westbroek és Željko Lučić, illetve Patricia Racette és George Gagnidze énekel.

Azt hiszem, Szinetár Miklós emlegette először az operanénik kifejezést. Nem csak hölgyeket jellemzett ezzel a szóval, hanem férfiakat is, és nem kötötte korosztályhoz, a néni szó egy belső lelki alkatra utalt, nem pedig életkorra. Szinetár – akinek munkáit az utóbbi évtizedekben nem lehet modernséggel vádolni – mélységesen elítélte ezt a színházlátogató csoportot. De hát kik is azok a kortalan-nemtelen operanénik? Ők a színház, a haladó, a gondolkodtató színház legnagyobb ellenzői. Magukat a konzervatív jelzővel bástyázzák fel, mintha e szó mögött bármiféle érdemi tartalmat őriznének. Véleményüket sohasem mondják, mindig megkérdőjelezhetetlen ítéletként interpretálják. Nem műveletlenek vagy tájékozatlanok, de tudásuk közel sincs azon a szinten, amilyen magas lóról néznek lefelé. A prózai színházakról már régen lemondtak, ott már képtelenség számon kérni, hogy Hamlet mért nem fekete reneszánsz ruhában, koponyával a kezében elmélkedik a lét és nemlét kérdésein, mint Gábor Miklós, vagy Ódry Árpád tette egykor. A kelet-európai operaházak környezetre lassabban reagáló világában azonban még gyakran megjelennek a nénik, pávaként felfuvalkodva, ha olyat látnak a színpadon, amivel gyerekkorukban nem találkoztak.

Különleges fricskával kezdte a 2014-es Richard Strauss emlékévet a Bayerische Theaterakademie, amikor opera mesterképzős vizsgaelőadásnak a Salomét választotta. Ugyanis nem a Münchenhez több szállal kötődő német muzsikus operáját mutatták be, hanem a francia Antoine Mariotte azonos szövegre készült művét. Kevés hányattatottabb sorsú komponistát és zenedrámát ismerünk. Hiába tanult zenét az ifjú Mariotte (1875 – 1944), apja halála után tengerésznek adták. Egy Távol-keleti útja alatt olvasta Oscar Wilde Saloméját, elhatározta, hogy operát ír belőle. Édesanyja betegsége miatt hazatért, majd a lyoni konzervatóriumban zongorát tanított, s közben nekilátott a Salomé komponálásának. 1905 végén jutott el hozzá a hír, hogy egy bizonyos Richard Strauss is megzenésítette a drámát. Mint ismeretes a drezdai ősbemutató világszenzáció volt. Mariotte megkereste Oscar Wilde örökösét, aki megvételre ajánlotta a jogok egy részét. Ehhez azonban a konzervatóriumi fizetése kevésnek bizonyult. Strauss és kiadója, Fürstner eközben kizárólagos jogot szereztek a szöveg megzenésítésére. Egyáltalán nem árt érdekükben, hogy bárki konkurálhasson azzal a zenedrámával, melyre a drezdai premier másnapján mindegy félszáz jelentette be igényét. Mariotte elkészült operáját 1908-ban elfogadta a lyoni színház. A francia szerző Berlinbe utazott, hogy tárgyaljon Fürsterékkel és Strauss-sal, akik végül engedékenynek mutatkoztak, engedélyezték a Salomé bemutatóját, de csak egyetlen szezonra, s szerzői jogok felét a kiadó és Strauss kapta. A teljes zenekari anyagot pedig a széria után át kellett adni a kiadónak, akinek jogában állt megsemmisíteni azt. Az 1908-as lyoni premier után Romain Rolland közvetítésével sikerült elérni, hogy Fürstner engedélyezze a francia Salomét. Nyilvánvalóan belátta, hogy nem fog útjában állni Strauss remekművének. 1910-ben néhány kisebb francia színházban (Nancy, Le Havre, Marseille) adták elő, aztán Genf, Prága és Párizsban a Theatre lyrique, 1919-ben pedig a párizsi Opera is előadta, de hamarosan eltűnt a repertoárból. Majdnem száz év szünet után 2004-ben Neustrelitzben (németül), 2005-ben Montpellier-ben félig szcenírozva került színre Mariotte operája. Az utóbbi előadásból cd is készült. Ősszel pedig az írországi, ritkaságokat játszó Wexfordi Fesztivál tűzi műsorára. Martotte sikeres, de boldogtalan emberként halt meg. Hiába vezette az orleans-i konzervatóriumot, sőt az Opéra Comique-ot is, művei még életében a feledés homályába merültek.