Caruso

„Pesten manapság nagyon nehéz dolog liszthez, tojáshoz, tejhez, krumplihoz jutni, de legnehezebb talán mégis csak operaházi jegyet kapni.” Ezt a meglepő kijelentés a Pesti Hírlapban jelent meg, 1918 elején. Különös kettősség, hogy miközben a Monarchia a végnapjait élte, magyar katonák tízezrei haltak meg az olasz fronton, tombolt a hiánygazdaság, a színházak zsúfolásig voltak tömve. Pedig az Operaháznak a világháború utolsó évére már nem sikerült biztosítania a korábbi évek színvonalát. Igaz, a zaftos botrányok is elkerülték. Kern Aurél menesztésével Bánffy gróf egyedül felelt az együttesért. Ráadásul nem csak az Operaházért, hanem a közös intendatúra alá tartozó Nemzeti Színházért is. Eközben legújabb színművén dolgozott, mely Az erősebb címen a felújított Várszínház nyitódarabja lett, és hatalmas bukás. Az Operaházban a gróf helyett Vidor Dezső intézte az ügyeket. A kiváló és alapos titkár, a Figaro házassága napjainkban is használatban lévő műfordításának készítője, a színház Emlékgyűjteményének alapítója ekkor közellenségé vált a művészek és a sajtó szemében egyaránt. Probléma pedig bőven akadt. A színház folyamatos jegyáremelésre kényszerült. (Ennek ellenére lehetetlen volt bejutni az előadásokra, Bródy István főrendező egykori tanárát nem tudja bevinni egy Toscára.) A művészek – elsősorban az ének- és a zenekar – egyre hangosabban követelték a béremelést. Miközben a színháznak dupla bevétele volt, ők még mindig a háború miatt redukált fizetésért játszottak. Abból pedig egyszerűen nem tudtak megélni, ezért kénytelenek voltak másodállást vállalni. A szerencsésebbek tanítottak, mozikban zenéltek, de akadt olyan, aki visszament az eredeti szakmájába és nappal szűcsként kereste a kenyerét. 

„A német romantikus opera nem tudott magyar földön gyökeret verni. Ezt tömören így illusztrálhatjuk: a Nemzeti Színház és az Operaház műsorán mindössze tíz romantikus szerzőnek tizennyolc dalműve szerepelt, száz év alatt összesen hatszáz és egynéhány előadással. Ebből ötszáznál is többet foglalt el a Bűvös vadász, a Márta, A windsori víg nők és a Zampa, tehát négy zeneszerzőnek négy műve, a többi csekélyszámú előadás megoszlik tizennégy dalmű között.” – állapította meg Sebestyén Ede 1937-ben a budapesti operajátszás történetéről írott munkájában. (A statisztikát tovább rontja az a tény, hogy Ferdinand Hérold, az egykor oly népszerű Zampa komponistája francia volt…) Ha ehhez hozzátesszük, hogy az 1937 óta eltelt csaknem nyolcvan évben néhány Bűvös vadász és Windsori víg nők előadáson kívül csak a Márta többszöri felújításai képviselték a német romantikus repertoárt, valóban egyet kell értenünk Sebestyénnel.

Az Esterházy család krónikája két Miklós Józsefet tart számon. Az elsőt, a „fényes” avagy „pompakedvelő” előnévvel illetett herceget, a fertődi és kismartoni kastélyok urát, Haydn egykori munkáltatóját mindenki ismeri. A másik Miklós József gróf volt, Pozsonyban született 1839-ben, és a tatai birtokán hunyt el 1897 májusában. A grófnak két hobbija volt, a lovaglás és a színház. Korának egyik leghíresebb úrlovasa, számos európai akadályverseny győztese, s a bécsi Jockey Club megalapítója volt. Nevéhez köthető az utolsó magyarországi főúri kastélyszínház megépítése is. Az épület – a sors fintoraként – éppen 1889-re készült el, éppen abban az évben, amikor a magyar lakosság jó része által gyűlölt utolsó német nyelven játszó pesti színház leégett a Gyapjú utcában.

Napjainkban kevés aktuálisabb opera van, mint a Hovanscsina. Sőt, az elmúlt huszonöt-harminc évben bármikor, bármelyik rendszerváltozáson átesett országban naprakész lett volna. A mű nehézségei miatt azonban csak elvétve kerül színre Muszorgszkij remekműve. Pedig a Hovanscsina annyira mély és összetett politikai-társadalmi dráma, hogy valójában akármelyik kelet- és közép-európai operaházban akár néhány évente elő lehetne venni, mindig új megvilágításba helyezve a történetet. Ez természetesen még illúziónak is túlzás. Mindenesetre a környező országokat ismét megelőzve, a darabot negyedszázados szünet után néhány hete tűzte ismét műsorára a Wiener Staatsoper. 

Tíz évvel ezelőtt, Rösler Endre születésének centenáriumán még elzarándokolt pár ember a tenorista sírjához. Marczis Demeter – az utolsó tanítvány – mutatta az utat, a Kerepesi temető szinte átjárhatatlan bozótján keresztül. Azóta pécsi basszista is meghalt, kérdés, meghajtotta-e a fejét bárki az elmúlt évtizedben a Rösler sírnál. Az emlékező beszédet Petrovics Emil, az akkori főzeneigazgató mondta. Egy személyében képviselte az Operaházat és a kortárs zeneszerzőket, ahogy Rösler is éppúgy szolgálta a dalszínházat és az új magyar zenét. Személyes kapcsolatot ápolva Kodállyal, Dohnányival, Hubayval, sőt Lehárral, hogy csak a legnagyobbakat említsük. Számtalan ősbemutató fűződik a muzikális tenor nevéhez.

Az 1916-os operaházi „békeév” után 1917-ben ismét viharok dúltak a színház vezetőinek irodáiban. Kideríthetetlen, hogy miféle ellentét lehetett gróf Bánffy Miklós és Kern Aurél között, mindenesetre a sikeres igazgatónak – aki konszolidálta a Ház működését – nem hosszabbították meg az évad végén lejáró szerződését, sőt március közepén azonnali hatállyal szabadságra küldik (ugyanekkor távolították el a Nemzeti Színház éléről Tóth Imrét). Bánffy május 30-tól főigazgatóvá nevezik ki, ugyanekkor szerződtetik Szegedről rendezőnek Ferenczy Frigyest. Kerner Istvánt a kétszázadik filharmóniai koncertje után főzeneigazgatói címmel jutalmazzák, ez a titulust Erkel Sándor 1900-as halála óta senki sem kapta meg. A régóta nyugdíjazott Vasquezné előbb tiszteleti, majd örökös tag lett. A szintén visszavonult Krammer Teréz áprilisban próba nélkül ugrik be Sieglinde szerepébe. Miután nyolc éve nem lépett fel a darabban, szólama hol magyarul, hol németül jut eszébe. Harmincévnyi szolgálat után ment nyugdíjba Hegedűs Ferenc, a népszerű művész Beckmesserként búcsúzott a színpadtól. Sándor Erzsi – egyetlen magyarként – megkapta a császári és királyi magánénekesnői címet. Ez alkalomból a kedvéért felfrissítették a Lakmét, melyben egykor debütált, ekkor énekelte harmincadszor a címszerepet. Az év két fontos bariton-bemutatkozást hozott: a Kolozsvárról szerződtetett Farkas Sándor Germont Györgyként, a friss diplomás Palló Imre Alfióként mutatkozott be.

Néhány hete egy különleges gépirat jutott el hozzám. Görgey Lajos (Dernő, 1880. XII. 28. – Balassagyarmat, 1962. XII. 19.) az Operaház fennállásának 75-ik évfordulójára, 1958-ben vetette papírra emlékeit az első operaházi látogatásáról. Az idős nyugalmazott vezérőrnagy 65 évvel korábban járt először a Sugár úti palotában, s éles szemű gyerekként olyan dolgokat figyelt meg, amiket más nem tartott fontosnak, ennek következtében majdnem el is tűntek az idő rostáján. Visszaemlékezései most először olvashatók.

Valószínűleg mindennapos jelenség, hogy a Bayerische Staatsoper impozáns lépcsősorán órákkal az előadás előtt emberek várakoznak „jegyet keresek” feliratú táblákkal. Semmi különös nincs ebben egy olyan operaház esetében, ahol a legnagyobb művészek adják egymásnak a kilincset. Az azonban igenis furcsa, hogy a bejutni vágyók nem egy világsztárokkal dúsított szereposztású népszerű operát akartak látni, hanem egy 1965-ben bemutatott ma is modern művet. Többen várakoztak elszántan november 2-án, vasárnap este is. Pedig sok esélyük nem volt a bejutásra, ugyanis Bernd Alois Zimmermann: Katonák című operájának előadása telt házakkal megy a tavaly nyári bemutató óta. Az őszi kíváncsiság oka az lehetett, hogy a zenekritikusok ezt a produkciót választották idén az Év előadásának (Ugyanakkor az Év felfedezése Antoine Mariotte: Saloméja lett, Kovalik Balázs rendezésében.). Az Opernwelt magazin által megkérdezett ötven szakíró az Év rendezése és az Év karmestere címet is a Katonák gárdájának ítélte, sőt a Bayerische Staatsoper első ízben lett az Év operaháza az 1992 óta tartó szavazáson. Ilyen előzmények után nem csoda a felfokozott kíváncsiság, noha már a premier után bárki élőben megnézhette interneten az egyik előadást.

Október végén egyetlen nap különbséggel tartottak München két zenés színházban premiert. A sors fintoraként mindkét operát magyar művész rendezte, a Peter Grimest Kovalik Balázs, a Makropulos-ügyet, a Bayerische Staatsoperben Schilling Árpád. Így a bejegyzés címe nem Aszlányi Károly regényére utal, melyből még nem írtak operát, – ellentétben a 2013-ban Münchenben, majd Bécsben bemutatott Molnár Ferenc Egy, kettő, három című színműből készült Friedrich Cerha opusszal, az Onkel Prasidenttel –  hanem Emilia Martyra, a hallhatatlan, 337 éves színésznőre. A bajor főváros elképesztő minőségű zenei életérére és nyitott közönségére jellemző az a tény, hogy a két zenés-színházban három egymást követő napon telt házzal tudtak három olyan 20. századi remekművet adni, mint a Peter Grimes, a Makropulos-ügy és a Katonák. A Britten és a Zimmermann operák kétszer is szerepeltek a repertoáron, így az öt előadást több mint kilencezer néző látta!

Kovalik Balázs 1999-es budapesti Peter Grimes rendezése annak idején alaposan felborzolta a konzervatív operaközönség idegeit. S ez valószínűleg ma sem lenne másképp. A bérletesek szinte fürtökben távoztak a nézőtérről. (Britten remekműve itthon sohasem számított kedvencnek, korábban az Oláh Gusztáv gyönyörűen festett díszleteiben játszódó produkció kétszeri nekifutásra is csak 27 előadást ért meg.) Ennek pedig elsődleges oka a szag volt. Antal Csaba díszletének alapját használt, feldarabol fekete gumihulladék alkotta. Ebben a jellegzetes szagú mocsárban közlekedtek, botladoztak a szereplők. Nem sok olyan operaelőadást jegyeztek fel, melyekben nézők orra is aktívan bekapcsolódhatott. Így nem lehet csodálkozni a közönség reakcióján, mely egyenesen sértésnek érezte ezt a rendezői-tervezői truvájt. De azon sem, hogy akik végignézték a produkciót, viharosan ünnepelték az elgondolkoztató, lélekbe maró előadást. Az Operaház annak idején két szereposztásban is ki tudta úgy osztani a darabot, hogy számos művész juthatott nagyszerű karakterfeladathoz.