Caruso

A Deutsche Oper Berlin foyer-jában Skandalum! címen készült új kiállítás látható ebben az évadban. A tablók végigvezetnek a mindig is kiemelten fontos nyugat-német színházhoz, illetve annak előadásaihoz kapcsolódó vélt és valós botrányok, politikai megmozdulások krónikáján. Ám a tárlat tanulsága mélyebb, több mint egy színes botránykrónika, ugyanis arra is rávilágít, hogy a városokban – tágabb értelemben Nyugat-Európa szellemi központjaiban – mennyire fontos műfaj (volt?) az opera, s egy-egy produkció vagy színházi üzenet milyen hangos reakciókat képes kiváltani. És persze arra az olykor elfeledett tényre is utal, miszerint egy operaház elsődleges célja nem a puszta népszórakoztatás, nem csupán a szép jelmezekben való dalolás, hanem az alkotó és a befogadó közti folyamatos kulturális párbeszéd, tehát igenis feladata nevelni, olykor „kiakasztani”, párbeszédre sarkallni a jegyvásárlókat, az adófizetőket.

Jelenet a II. felvonásból - fotó: © Thomas Aurin

A pápa városában évszázadokig tiltották a „léha” zenés színházat, így csak meglepően későn, 1880-ban nyitotta meg kapuit Róma első operaháza, a Teatro Costanzi. Az azóta kétszer átépített, „elfordított” főhomlokzatú épület ma is markánsan magán viseli az 1920-as évek stílusjegyeit, úgyhogy jó eséllyel indulhatna Olaszország Legcsúnyább Operaháza címéért. A Teatro dell'Opera di Roma, ha nem is büszkélkedhet olyan múlttal, mint Milánó, Nápoly, Velence vagy más történelmi központ, lemaradását igyekezett gyorsan behozni, hiszen olyan ősbemutatókat tudhat magáénak, mint a Parasztbecsületé, vagy a Toscáé.

Nyitójelenet - fotó: © Fabrizio Sansoni

Mai szemmel visszatekintve elképesztően sokszínűek és stílusukban is szerteágazóak voltak az 1920-as évek közepén bemutatott operák. 1925-ben került sor többek között a Doktor Faust (Busoni), A Makropulos-ügy (Janáček), a Wozzeck (Berg), 1926-ban a Cardillac (Hindemith), a Háry János, a Turandot, 1927-ben pedig A tüzes angyal (Prokofjev), a Húzd rá Jonny! (Krenek) és az Oedipus Rex ősbemutatójára. Megannyi szín, út, és a műfajban komolyan gondolkodó, annak határait tágítani próbáló zeneszerző! Az izgalmas választékból idén február közepén – a novemberi centenáriumot kissé megelőzve – az Opernhaus Zürich műsorára tűzte Paul Hindemith gyakrabban rá hivatkozott, mintsem eljátszott művét, a Cardillac-ot.

Bretz Gábor (Cardillac) - fotó: © Monika Rittershaus

Vannak színpadi pillanatok, amelyek örökre a retinába vésődnek. Seregi László kifinomult dramaturgiai érzékének hála a Rómeó és Júlia végén mindig együtt hajol meg a címszereplő páros. Egyek az életben és a halálban. 2007. június 13-án azonban szokatlan dolog történt. Júlia (Volf Katalin) hátralépett, míg Rómeó (ifj. Nagy Zoltán) egyedül köszönte meg a tapsokat. Ott állt széttárt karokkal – és folyt a könnye. Pedig csak a szereptől vett búcsút, és negyvenegy évesen már nyugodt szívvel el lehet köszönni a tizenhat éves kamasztól.

Rómeó és Júlia - Volf Katalin és ifj. Nagy Zoltán
(fotó: Mezey Béla, forrás: Operaház Emléktár)

„Apukám, ennyi volt, mindent elértünk, hová lehet innen még eljutni!?” – még szinte ma is hallani Seregi László jellegzetes hangját. És ez a mondat nem is akárhol hangzott el, hanem a Metropolitan Opera színpadán, 1990-ben, az Ausztrál Nemzeti Balett Spartacus-vendégjátéka után. A koreográfusnak igaza volt, sem ő – a II. világháborút nagy szerencsével megúszó, egykor Stern Laci névre hallgató néptáncos –, sem a Nyíregyházáról elindult balett-táncos még csak nem is álmodhattak a magyar rendszerváltás előtt New York-i vastapsról. Ráadásul, ha nem is a legrövidebb távon, Seregi jóslata valóra is vált: A makrancos Katát megalkotta még, de az életmű koronájának szánt Vihar sosem készült el, az akkor 35 éves Szakály Györgyre pedig várt néhány jó táncos-szezon és ikonikus szerep, élete második felét azonban fokozatosan behálózta a megkeseredettség.

Mindhalálig tánc (1993, fotó: Mezey Béla, forrás: Operaház Emléktár)

Ma este Seregi László örökzöld Rómeó és Júliájának Mercutiójaként áll utoljára áll az Operaház színpadán Kerényi Miklós Dávid. Utoljára lép be a művészbejárón a semmihez sem hasonlítható, egyidejűleg felelősségteljes és doppingoló „mindjárt előadásom lesz”-érzéssel, utoljára melegít be, segíti rá a jelmezét az öltöztető, ül a maszkmester székébe, utoljára lapogatják meg a hátát a kollégák, utoljára csapódik össze mögötte a mesét a valóságtól elválasztó bársonyfüggöny – egyszóval utoljára indul csatába a közönség kegyeiért, utoljára adhat nekik önmagából egy részt, és utoljára fürödhet is a szeretetükben. Ha ki is nyílhat holnap egy másik ajtó – márpedig a dolgok természetéből adódóan ki fog számára nyílni –, az a bejárat, amelyiket évtizedek óta a második otthonába vezetett, most bezáródik.

Mercutio halála (Prokofjev - Seregi: Rómeó és Júlia, 2010)

Azon a tiszteletre méltó tényen talán még nem is érdemes nagyon csodálkozni, hogy Martina Francában – egy pugliai kisvárosban, az 51.(!) Festival della Valle d’Itria keretein belül – bemutatták Rossini Tankrédját. De azon annál inkább, hogy mindez eltörpül ahhoz a több mint figyelemre méltó vállalkozáshoz képest, hogy Benjamin Britten Owen Wingrave-jét is műsorra tűzték. Rossini műve „mindössze” három kimagasló képességű énekest igényel, rajtuk kívül további három szólista, valamint férfikar szükséges a megszólaltatáshoz, de a Tankrédnál mégiscsak egy olyan több mint két évszázados, dallamos, andalító és befogadható bel canto operáról van szó, ami az olaszok „vérében” van, ellentétben az angol szerző ötvenöt éves „kortárs” opusával.

Ruairi Bowen (Lechmere) és Äneas Humm (Owen Wingrave)
Fotó: © Clarissa Lapolla

A pugliai dombok között meghúzódó Martina Francában 1975 óta rendeznek operafesztivált – melyre azonban az elmúlt ötven évben a magyar (szak)sajtó még egyetlen sort sem pazarolt. Pedig hiba volna lenézni – Verona, Salzburg és Bayreuth magaslataiból, netán azok luxus-költségvetései felől lefitymálni – ezt a minden ízében tiszteletet érdemlő, nagyon is önazonos és nem érdektelen vállalkozást. A július közepén induló, bő kéthetes Festival della Valle d’Itria különlegességét az adja, hogy a megszokott (és nyaranta sok helyütt elkoptatott) remekművek helyett kizárólag ritkaságokat, illetve népszerű operák máshol nem látható (ős)változatait állítják színpadra – mégpedig igen tisztességes minőségben.

Rossini: Tankréd - Festival della Valle d’Itria - fotó: © Clarissa Lapolla

Közel száz éve, 1929-ben Berlinben készült egy azóta ikonikussá vált fénykép, melyen öt frakkos karmester-legenda mosolyog a kamerába, békésen, ám önnön nagysága biztos tudatában: Bruno Walter, Arturo Toscanini, Erich Kleiber, Otto Klemperer és Wilhelm Furtwängler. Öt olyan máig érvényes és napjainkban is ható interpretátor, akiknek ennyi idő távlatából is felismerhető és megkülönböztethető az előadói stílusa, sőt akik még arra is képesek voltak, hogy egyedi (örök érvényű?) mondanivalóval is felruházzák az általuk betanított műveket. Napjainkban jóval nehezebben találnánk öt ereje teljében lévő, hasonló kvalitású muzsikust (különösen olyanokat, akik éppen egyazon városban tartózkodnak és hajlandók is lennének közös fotón szerepelni), mi több ez a művészi „erózió” odáig süllyedt, hogy igen gyakran szinte képtelenség két-három sematikus mondatnál többet írni egy-egy karmesteri teljesítményről.

Jelenet a III. felvonásból - fotó: © Bernd Uhlig

A Deutsche Oper Berlin éléről tizenhárom évad után idén júliusban távozott Dietmar Schwarz. Az intendánsnak sikerült a német főváros legnagyobb, mára kissé túlméretezett operaházának vezetőjeként a közönségért folyó nemes versengésben mindvégig fenntartani a rábízott intézmény rangját, világsztárok helyett hatalmas, stabil repertoárral rendelkező, színvonalas együttest gondozni, jelentős rendezőket szerződtetni, 19.–20. századi érdekességekkel fűszerezni a palettát, és nagyon fontos ifjúsági nevelőmunkát végezni.

Evelyn Herlitzius (Begbickné) - Fotó: © Thomas Aurin