Caruso

Amikor 1914-ben színre került a Végre egyedül című operettje, Lehár Ferenc már túl volt világsikereinek javán (A víg özvegy, Luxemburg grófja, Cigányszerelem), melyek bevételéből kényelmesen eléldegélhetett. Volna… Leszámolva az operaírói ambícióval (már ha valóban leszámolt vele valaha), az operett műfajában keresett új utakat, illetve valójában önmaga számára kihívásokat. Az Endlich allein nem lett világsiker – ami azért így is százötven telt házas estét jelentett a Theater an der Wienben... A mű szenzációja a komponista művészetének egyik legmerészebb húzásaként a teljes II. felvonást kitöltő szerelmi kettős volt – efféle attrakció nem fordult elő korábban egy operettben, sőt, azóta sem!

Sieglinde Feldhofer (Elisabeth) és Richard Samek (Georg)
Fotó: © Werner Kmetitsch

Nem lenne sokkal szegényebb az operairodalom, ha Szergej Prokofjev nem írta volna meg az Eljegyzés a kolostorban című művét. A négyfelvonásos vígopera zenéje természetesen mindvégig szellemes és minőségi – úgy tűnik, Prokofjev nem tudott unalmas és semmitmondó lenni –, a Goldoni-vígjátékok szabályait követő habkönnyű történet pedig lendületes és önazonos. Felesleges volna mélyebb mondanivaló után kutatni a partitúrában, mely valóban nem akar többnek látszani, mint önfeledt szórakoztatásnak – annak viszont majd’ egy órával hosszabb, mint a műfaj kanonizált remekei.

Don Jerome: Evgeny Akimov - Fotó: © Werner Kmetitsch

Ha egy operaház törzsközönsége beleunt a műhavas Bohéméletekbe, a Violetta nélküli Traviatákba, vagy a varázsát vesztett Fuvolákban, akkor egy direktor – amennyiben bírja a nézői bizalmát – bízvást fordulhat Leoš Janáček felé, hiszen a cseh zeneszerző (főművei) nem fognak csalódást okozni egyik félnek sem. Öröm látni azt a Janáček-lázat, mely az utóbbi években ismét szárba szökkent, ugyanis kevés 20. század eleji zeneszerző „érdemli meg” annyira, hogy művei az alaprepertoár részévé váljanak, mint a cseh mester. A későn felfedezett komponista munkássága ugyanis csak az 1970-es években ért be. Operáinak játékideje alig több mint másfél óra, cselekményük nem avult el – sőt, a mögöttes rétegeket ma is kíváncsian fejtegetik –, szólamai elénekelhetők és jól kioszthatók, zenéje pedig egyedi és magával ragadó.

Fotó: © Geoffroy Schied

Richard Strauss Rózsalovagjának gyökerei három városból erednek, melyekben ma is a legtermészetesebb módon van otthon a mű: Drezdában, ahol bemutatták, s melynek ezüstös ragyogását tükrözi a partitúra, Bécsben, melynek sosemvolt társadalmát megénekli, és München, melynek vaskos bajor humorából táplálkozik. A vígopera természetesen több mint 110 éve a Semperoper, valamint a Wiener és a Bayerische Staatsoper alaprepertoárjának része, megszólaltatásuk evidencia – éppen ezért egy-egy új produkcióra arrafelé hatványozottabban nagyobb fény is vetül, mint a világ bármely más pontján.

Jelenet a II. felvonásból - Fotó: © Geoffroy Schied

Szerencsére még számos kortárs zeneszerzőt foglalkoztat a problémakör, miszerint hogyan lehet releváns operát írni a 21. században, olyat, amelyik nemcsak a kollégák és a kritikusok elismerését válthatja ki, hanem a közönség is be tudja fogadni és esetleg maradandó élményt is kap (már amennyire száguldó világunkban még bármi „maradandó”). Az elmúlt években az egyik legfrappánsabb megoldást az angol George Benjamin (1960–) nyújtotta, akinek Written on Skin-t (Bőrre írva) című operáját 2012-ben mutatták be az Aix-en-Provence-i Fesztiválon.

Jakob Schad (Protektor) és Annabella Kern (Ágnes)
Fotó: © Cordula Treml

Most, hogy az Erkel Színház elvesztette operaház jellegét, érdemes elgondolkozni azon, hogy hol tarthatna ma a budapesti operajátszás, ha az 1990-es évek közepén megvalósult volna Oberfrank Géza és Kerényi Miklós Gábor a maga korában igen nagy felháborodást kiváltó ötlete, miszerint válasszák szét a két házat, mégpedig azért, hogy az Erkel saját társulattal, háromtagozatú (opera, operett, musical) korszerű népoperaként önállóan működhessen tovább. Európa számos kulturális metropoliszában, így Bécsben, Berlinben, Münchenben, Londonban vagy Párizsban ma is remekül működik ez a modell, a közönségért vívott „harc” pedig minden intézmény számára építő. Milyen izgalmas szakmai, értelmiségi (de legalábbis közönség…) diskurzus alakulhatna ki, ha más-más produkcióban és szereposztásban, egyszerre mutatnák be például a Macbethet az Andrássy úton és a II. János Pál pápa téren!

Norma: Asmik Grigorian - Fotó: © Monika Rittershaus

A Ruszalkát Nápolyban bemutatni legalább olyan képtelen ötletnek tűnik, mint Ománban előadni a Borisz Godunovot, a veronai Arénában a Tisztán és Izoldát, vagy Los Angelesben a Bánk bánt... Egyszerűen nem oda valók. A hatalmas Teatro San Carlo az olasz operajátszás déli fellegvárának épült – büszke lokálpatrióta törzsközönsége annak tartja ma is. Az intézményt 2019 óta vezető Stéphane Lissner a rábízott színházat azonban mintha minden áron integrálni akarná a nemzetközi operaéletbe, amikor is – amellett, hogy rendre sztárokat szerződtet – olyan műveket mutat be (A walkürtől a Ruszalkáig), melyek nem képezik a hagyományos nápolyi repertoár részeit, illetve olyan neves rendezőket kér fel, akik elsősorban a német-francia színpadok és azok közönségízlése számára alkotnak gondolatgazdag produkciókat.

Videógrafika: Maria Kalatozishvili és Alexey Poluboyarinov
Fotó: © Luciano Romano

A rendszerváltás előtti évtizedek tánctörténészeit jogosan érheti az utókor vádja, ők ugyanis nem végezték el az egyik legfontosabb alapkutatást, nem látogatták végig az idős balettművészeket, hogy rögzítsék az emlékeiket. Például még az 1960-as, sőt 70-es években is módjuk lett volna felkeresni A fából faragott királyfi 1917-es ősbemutatójának női szólista-triászát, Pallai Annát, Nirschy Emíliát és Harmat Boriskát (miképp tette ezt többek között Breuer János A kékszakállú herceg vára eredeti közreműködői esetében), ám ezek a (mély)interjúk elmaradtak. Sőt, a II. világháború előtt visszavonult prímabalerinák némelyikének életrajzi adatai máig hiányosak, hát még a „kisebb nevek”-é, akiket sokszor már másnap elfelejtettek, miután kiléptek az Operaház kötelékéből. Közéjük tartozott Koós Margit is, hiába volt több mint két évtizeden keresztül a dalszínház tagja, magántáncosa – pedig szomorú fordulatokban bővelkedő élete legalább néhány percre megérdemli az utókor figyelmét.

Koós Margit - forrás: Operaház Emléktár

A bécsi Staatsoperben több mint húsz év szünet után négy decemberi estén ismét színre került Hans Pfitzner Palestrinája Christian Thielemann vezényletével, Herbert Wernicke 1999-es rendezésében. Ennek az egyszerű kijelentő mondatnak olyan jelentősége van az osztrák, sőt a nemzetközi operaéletben (és olyan hatalmas munka áll mögötte), hogy a világ egyik vezető kulturális intézményében hetekkel az előadások előtt elkeltek a jegyek, de még az állóhelyeket is azonnal elkapkodták – még pedig nem a Bohéméletre vagy A diótörőre, hanem egy 20. század eleji operaritkaságra. Mi lehet az oka ennek a különös keresletnek? Miért rohamozták meg bécsiek és külföldiek a Staatsoper pénztárát a papírforma szerint csöppet sem népszerű opera miatt?

Jelenet a II. felvonásból - Fotó: © Wiener Staatsoper

December első napjaiban aki Európa egyik legnagyobb európai biznisze, a bécsi ádventi forgatag helyett egy csöpp békességre vágyik és bemenekül a Wiener Staatsoper Odüsszeusz hazatérése előadására, annak már a nyitány első hangjainál olyan biztonságérzete támad, mintha a veterán Suzukiját éppen lecserélte volna egy szalonból kihozott A-osztályos Mercedesre. Pedig Monteverdi operája papíron nem is igazán való a hatalmas operaházba, sokkal inkább a frissen felújított Theater an der Wien intimebb terében lenne a helye. A Staatsoper vezetősége ugyanis jól időzítette a 2023 tavaszán bemutatott produkció újabb öt előadását, melyek bár viszonylag sok magánénekest igényelnek, szólamuk sem különösebben nehéz, a díszlet is könnyen kezelhető, ráadásul a Filharmonikusok helyett a Concentus Musicus Wien tagjai ülnek az árokban – így tehát az ősz végi esték különösebb extra energiabefektetés nélkül megvalósíthatók.

Odüsszeusz: Georg Nigl - Fotó: © Wiener Staatsoper | Michael Pöhn (2023)