Napjainkban ismét reflektorfénybe került az 1945-höz köthető „nulladik év” fogalma, mint olyan viszonyítási ponté, ahonnan az újrakezdés datálható. Valószínűleg egyetlen ember sem élt Európában, akinek életében a II. világháborút lezáró esztendő ne jelentett volna fordulópontot. Akkoriban azonban inkább az elkövetők és tetteik voltak az érdeklődés középpontjában, s csak jóval kevésbé az áldozatok történetei. Azóta sokat változott ez a nézőpont, a kutatások, illetve a traumák feldolgozásának fókuszába az áldozatok is bekerültek, az ő sorsukra manapság legalább olyan széles reflektorfény vetődik, mint az elkövetőkére.
dr. Bándó Gyula kollégái társaságában az operaházi Arcképcsarnokban
A budapesti operaházi emlékezet-politika is hasonlóképp alakult 1945 után. A származásuk miatt 1939 után elbocsátott tagok emlékét 2023 ősze óta állandó kiállítás őrzi, míg a Szálasi-puccs után hatalomba kerülteknek – de bizonyára már korábban sem tétlenkedőknek – gyakran még a neve sincs feltárva, pedig Sámy Zoltán igazgató, zeneügyi kormánybiztos nyilvánvalóan nem egyedül üzemeltette a rendszer mindennapjait.
Bándó Baumann Gyula neve a hazai zeneélet kutatóinak sem csenghet ismerősen, noha a művész szakmai és személyes életútja a 20. század egyik érdekes és tipikus figurájává emeli őt, így megérdemelne egy mélykutatást. Életrajzának összeállításában nagy segítséget jelentene, ha Magyarországon fellelhető lenne az 1956-ban, Buenos Airesben megjelentett (nyilvánvalóan nem objektív) könyve, a meglehetősen patetikus című Könny, mosoly, muzsika. A kötetet azonban egyetlen gyűjtemény sem őrzi, így – miután neve is csak egyetlen hazai zenei lexikonban szerepel (Molnár Imre: A magyar muzsika könyve, 1937) – pusztán a ránk maradt információ-morzsákból rekonstruálható a kalandos életút.
1936-os portré A magyar muszika könyvéből
Ifj. Baumann Gyula Halmágyon született, 1903. június 15-én. Egy évvel korábban összeházasodott szülei elemi iskolai tanítók voltak, édesapja 1897-től, édesanyja, Krocsán Irma 1895-től dolgozott a Fogaras-közeli, jórészt magyar evangélikusok által lakott faluban. A fiatal pár a századfordulón összetűzésbe került iskolájuk igazgatójával, Jákó Dénessel, akit egy rövid időre sikerült is eltávolíttatniuk. A faluközösség által támogatott idősebb tanító azonban visszakapta állását, Baumannékat pedig – éppen a fiuk születése utáni napokban – áthelyezték Bálványosváraljára.
Ameddig követni lehet, a tanító-házaspár szakmailag igen aktív munkát végzett, kutattak, publikáltak, Trianon után Újpestre kerültek. (Második gyermekük dr. Bándó Tivadar néven körzeti orvos lett.) Fiuk tehetségének gondozására is nagy súlyt fektethettek, aki – mielőtt Budapestre került volna – a soproni líceumban érettségizett. Baumann Gyula 1921-től a Fodor-féle zeneiskola hegedűs-növendéke, egy évvel később pedig a Zeneakadémia hallgatója lesz. Sokoldalúságát és szakmai érdeklődését jelzi, hogy hegedűművészi és tanári tanulmányai mellett 1926-ban zeneszerzőként is diplomát szerez. Siklós Albert növendékei igen sokszínű társaságot alkottak akkoriban, közéjük tartozott Farkas Ferenc, Joseph Kosma, Szabó Ferenc, Vincze Ottó, Komlós Pál karmester, sőt Nádasdy Kálmán is.
Baumann 1923-ban kezdett koncertezni, s ugyancsak húszéves, amikor az idővel egyre hangosabbá váló jobboldali diákszövetség, a Turul veszi szárnyai alá. Hegedűművészként aktívan részt vállal a mozgalom kultúrmissziójában, „cserébe” a Turul Szövetség többször Svájcba küldi előadói-, illetve tanulmányutakra. Időközben az ambiciózus fiatalember államtudományi diplomát is szerez, neve előtt gyakran ott díszeleg a zenészeknél szokatlan „dr.” előtag. Annak azonban nincs nyoma, hogy valaha is dolgozott volna az államigazgatásban. 1927 és 1930 között a Deák téri Evangélikus Gimnázium alkalmazza zenetanárként dr. Gaál Endrével, a Magyar Nemzet későbbi rettegett kritikusával együtt. Baumann emellett visszatér hegedűoktatóként alma materébe, a Fodor-féle zeneiskolába.
A tanítással párhuzamosan elindult művészkarrierje is. Magyarországon kívül több európai országban vendégszerepelt, mint a Garay-, majd az igencsak sikeres Gertler-vonósnégyes másodhegedűse. Gertler Endre hívására, Révész László és Frank Lajos (később Hermann Pál) muzsikustársaként 1931-ben Brüsszelbe költözött, s a következő négy évben a belga fővárosból indultak hangversenykörutakra. Baumann Gyula 1935 nyarán ismeretlen okokból kivált a kvartettből és hazatért, noha itthon mind tanári, mind szólista lehetőségei korlátozottak voltak. Végül a Magyar Királyi Operaháznál sikerült elhelyezkednie – súgóként. Három évadot töltött a szűk súgólukban, mígnem a zenekarban megüresedett egy másodhegedűs pozíció. 1944 decemberéig ez a státusz maradt a fő bevételi forrása, miközben 1940-től a Filharmonikusok is tagjaik közé emelték, mi több, a Társaság titkárává választották. (Szeretett volna a patinás együttesben még magasabbra jutni, ám ezt – Vázsonyi Bálint kutatásai szerint – Dohnányi Ernő elnök-karnagy személyesen akadályozta meg.)
Hazatérése után gyorsan megválik németes hangzású vezetéknevétől, 1936-ban Bándó Baumann Gyula, ezután dr. Bándó Gyula néven koncertezik. Hegedűjét fokozatosan a karmesteri pálcára cseréli (életrajza szerint vezényelni Brüsszelben tanult Hermann Scherchennél), olykor pedig saját szerzeményei is felcsendülnek koncerteken vagy a rádióban, ahol egyre gyakrabban szerepel. Karmesteri bemutatkozásáról így ír az egykori tanár-társ, Gaál Endre: „Ebben a fiatal magyar karmesterben élet van és szép jövőt jósolunk annak, aki bemutatkozó hangversenyén ilyen Leonóra-nyitányt produkál. A bemutatott Lekeu-szerzemény mellett a modern műsorszámok közül inkább a Bartók Paraszttáncok pompás kifejezése ragadott meg bennünket.” Márpedig Bartókot és Richard Strauss-ot vezényelni 1939-ben igencsak progresszív tettnek számított Budapesten! Ezek az első koncertek afféle főpróbák lehettek, ugyanis Bándó szinte azonos műsort vezényelt néhány hónappal később berlini és párizsi bemutatkozásain is. A hazai lapok szerint a sikeres debütálások újabb meghívásokat eredményeztek, ám ezekre a világháború kitörése miatt már nem kerülhetett sor. 1940 elején ugyan még vezényelt Hollandiában, utána azonban karrierje Magyarországra szűkült.
A németalföldi szál egyéb szempontból is meghatározó Bándó életében. 1937 nyarán feleségül vett egy holland lányt, Alyssa Hekkemát, akitől 1940-ben Budapesten született meg első lánya, Éva Henriette. A muzsikus energiája ezekben az években kiapadhatatlannak tűnik. Igencsak időigényes operaházi munkája mellett sorra írja műveit, jórészt hegedűre, zongorára, kamarazenekarra, 1941 őszétől pedig munkás-hangversenyciklust szervez Sámy Zoltánnal.
Bándó jobboldali elkötelezettsége eddigi életútja alapján is világos, árja származásához sem férhet kétség, így a Színművészeti és Filmművészeti Kamara már megalakulásakor felvette, később a Nyilaskeresztes Pártba is belépett. Amikor a Szálasi-hatalomátvétel után Sámy operaigazgató lett, Bándó az egyik közvetlen bizalmi embereként kezdett tevékenykedni. Kéthónapos tevékenységükről alig maradt fent dokumentum, az azonban bizonyos, hogy részben Baumann nevéhez fűződik az úgynevezett operaházi „aranyvonat” megszervezése, melyen 1944 decemberében számos operaházi tag (elsősorban zenészek) és családjuk hagyhatta el az országot. A legenda szerint a páratlan értékű becsomagolt kottaanyagot (vagy legalábbis annak egy részét) indulás előtt néhány elkötelezett itthon maradó muzsikusnak sikerült visszacsempészni a szerelvényről. A Baumann-család azonban örökre elvonatozott Magyarországról – a Filharmonikusok tekintélyes segélykasszájával együtt.
Bándó Gyula 1945-ben negyvenkét éves, amikor a politikailag igencsak aktív, az utókor számára sajnálatosan alig dokumentált hónapok után megérkezik Hollandiába, hogy múltját hátrahagyva új életet kezdjen. A kezdet szerencsésnek tűnt, ugyanis a Rotterdami Filharmonikus Zenekar számos tagját – köztük vezetőjüket, Eduard Flipset is – eltiltották a háború alatt tanúsított magatartásukért. A hollandul bizonyára jól beszélő Bándó magát koncentrációs tábort megjárt baloldali menekültnek kiadva gyorsan az együttes bizalmába került. Karmesteri bemutatkozása azonban nem sikerült fényesen, ráadásul nyilas párttagságára is hamar fény derült. A magyar hatóságok szerették volna bíróság elé citálni – a család a rotterdami kitoloncolást követően meg sem állt Venezueláig.
Számos európai nácinak, fasisztának és nyilasnak adtak ekkoriban menedéket a Közép- és Dél-amerikai országok, nem különösebben firtatva az érkezők múltját. Bándó élt a lehetőséggel. Ahogy a 30-as években elhagyta a vezetéknevét, ugyanúgy vált meg egy évtizeddel később a Gyulától is, hogy a spanyol nyelvterületen immár Julio Bandoként tiszta lappal kezdhessen új életet.
Az Orfeón Valencia madrigálkórus élén
Venezuela a II. világháború után – elsősorban a frissen feltárt kőolajnak köszönhetően – korábban nem tapasztalt gazdasági fejlődésnek indult. A számos – jelentős kulturális örökséggel érkező – európai menekültet befogadó ország komolyzenei élete nyilvánvalóan gyerekcipőben járt ekkoriban, Bándóra tehát az úttörők keserves munkája hárult, melynek jutalmaként azért idővel állampolgárságot is kapott. Munkahelyeit sűrűn váltogatta: 1946 és 1950 között Carabobóban, 1950 és 1953 között Valenciában, 1953 és 1955 között Maracaibóban, 1955 és 1958 között ismét Carabobóban vezetett zeneiskolákat, képzett zongoristákat és vezényelt (váltakozó színvonalú) zenekarokat, sőt, a fővárosban, Caracasban is rendszeresen koncertezett.
Venezuela provinciális zenei élete az európai kulturális pezsgéshez szokott menekült művész számára idővel szűknek bizonyult, így megpróbált kitörni onnan. Pályafutását az emigráns magyar lapok is figyelemmel kísérték, ezekből lehet tudni, hogy 1952-ben Buenos Airesben is bemutatkozott karmesterként. Kétségtelen nyitottságra vall, hogy első koncertjén a Teatro Colónban, a Buenos Aires-i Szimfonikus Zenekar élén Händel és Mozart művei mellett Kodályt (Galántai táncok) és Albert Rousselt (A pók tivornyája) is vezényelt. Az 1950-es években az USA-ba is eljutott, Louisianában tanított, New Orleansban dirigált, a Period Record lemezkiadó számára pedig két tucat albumot rögzített.
Eközben a komponálást sem adja fel, bár kérdéses, hogy operája (A csodadoktor) és balettjei (Pedro, illetve Táncol a zenekar) eljutottak-e a színpadig. Szimfonikus műveit, ha máshol nem is, de a saját koncertjein rendre be tudja mutatni. 1953-ban Motetes Corales című szerzeményével Venezuelában elnyerte a nemzeti zenei nagydíjat, ő maga Zene mélyhegedűre és zenekarra című brácsaversenyét tartotta a legtöbbre. A világ másik felén élve az 1956-is forradalomnak is emléket állított: „Második szimfóniámat a tavalyi hősi magyar harcok inspirálták. A belső indíték ellenére sokat töprengtem azon: szabad-e a világtörténelem e páratlan küzdelmét témául választanom? De ha Sosztakovics rendelésre megírhatta a maga Sztálingrádját [helyesen: Leningrád-szimfónia], szívem szerint én is emléket állítva megkomponálhatom a magam Budapest szimfóniáját.” Ezt a művét állítólag több helyen is bemutatták, 1958 végén pedig Bándó – felmérve, hogy politikai bűnei elévültek – lemondott venezuelai állásairól és családjával visszatért Európába.
Ötvenöt éves ekkor, és amennyire követhető, az életéből hátralévő három évtizedet kisebb megszakításokkal Franciaországban töltötte. Jelentős öröksége, vagy tisztességes megtakarításai lehettek, hiszen fellépési lehetőséghez, illetve művei előadásaihoz csak elvétve jutott. Európai lemezen egyedül a Magyar hegedűverseny jelent meg az 1960-as években Christian Ferras szólójával. Bándó még megérhette a kelet-európai rendszerváltást, 1989. szeptember 26-án hunyt el Párizsban, nem tudni, hogy előtte visszatért-e még Budapestre. Hollandiában élő lánya próbálkozott édesapja emlékének felidézésével, egy 2001-es koncerten két műve is felcsendül Larenben, azóta azonban úgy tűnik egyetlen hang sem. Bándó Baumann Gyula életművének feltárása a jövő zenéje.
