Több oka is van annak, hogy napjainkban előkelő helyet foglalnak el a dalszínházak repertoárján Georg Friedrich Händel évszázadokon át szunnyadó operái és oratóriumai. A művek olyannyira absztraktak, hogy történeteik, élethelyzeteik és emberi viszonyrendszereik bármilyen színpadi térben és korszakban megállják a helyüket, és éppen úgy eljátszhatók akár az őskorban, akár a Marson, előadásaiknak csak a rendezői-tervezői fantázia szabhat határt. Az sem elhanyagolható szempont, hogy hat-nyolc szólistánál, minimális kórusnál és kiszenekarnál nem igényelnek nagyobb előadói apparátust, sem hőstenort, sem turandoti drámai szopránt nem kell szerződtetni műsorra-tűzésükkor – ellenben valódi jutalomjátékot nyújtanak az egyre gyarapodó számú barokk-technikai képzettségű énekművésznek.
Jelenet az I. felvonásból - fotó: © Nancy Jesse
Nem csoda tehát, hogy a nagy operaházak is egyre több preklasszikus művet tűznek repertoárjukra, az érdeklődő közönség támogatását élvezve. Hasonlóképp járt el a Deutsche Oper Berlin is, amikor idén áprilisban bemutatta Händel Giulio Cesare in Egitto-ját, igaz, nem saját produkcióként, hanem David McVicar 2005-ös Glyndebourne-i Operafesztivál számára készült rendezését porolták le.
Christophe Dumaux (Giulio Cesare) - fotó: © Nancy Jesse
Egy 20 éves operaelőadás természetesen csak akkor maradhat napjainkban is érvényes, ha időtlen a koncepció (ha pedig időtlen, kérdés, hogy elég erős-e a mindig újra éhes, a kultúra fősodrát képező Berlin számára). McVicar a megfontolt rendezők közé tartozik, ő nem akar különösebben sokat, vagy nagyon aktuálisat mondani, nem akar megbotránkoztatni, és ismeri azt a szomorú tényt is, hogy a közönség jó részének bőven elegendő egyetlen alapgondolat, amire fel lehet fűzni a produkciót. A Giulio Cesare esetében azt is pontosan felmérte, hogy Glyndebourne-t elsősorban az angol felső-középosztály látogatja, az ő kényes orruk elé pedig csak gondosan elkészített lakomát lehet felszolgálni, s legfeljebb csöpp borsot hinthet rá felszolgálás előtt. McVicar mindvégig következetes is maradt ezekhez az elvekhez.
Elena Tsallagova (Cleopatra) és Edu Rojas (Nireo) - fotó: © Nancy Jesse
Robert Jones dekoratív és kedvesen játékos barokk kulisszaszínház díszlete megidézi Händel és a mű keletkezésének korát, az előadás azonban szerencsére nem Julius Caesar egyiptomi hódításának idejében, hanem az 1800-as években játszódik. Ez bizony az angol-zulu és búr háborúk kora, tehát a Brit Birodalom erőszakos gyarmatosító politikájának egy olyan időszaka, amelyre ma már meglehetős kritikai éllel tekint vissza Európa. Brigitte Reiffenstuel piros katonai egyenruhái nem hagynak kétséget afelől, kik is érkeztek Afrikába „rendet tenni”, mi több, civilizálni a „barbár” országot. A díszletek, jelmezek és az aprólékosan kidolgozott kellékek nagyszabású produkciót sejtetnek, ahogy a gondosan megtervezett (kissé közhelyes koreográfiákkal tarkított) rendezés is.
Martina Baroni (Sesto) és Stephanie Wake-Edwards (Cornelia)
Fotó: © Nancy Jesse
McVicar nem foglal állást a római–egyiptomi politikai játszmák szövevényében, rokonszenv helyett az összes szereplőt inkább némi távolságtartó mosollyal szemléli. Így az előadásnak nem lesz egyetlen pozitív főhőse sem, mindenki kissé önmaga karikatúrájaként harcol vélt vagy valós igazáért. A közel négy órás játékidejű opera esetében ez a szemlélet színpadi szempontból kizárólag attól nem válik unalmassá, hogy a figurák világos kontúrt kapnak, a jelenetek pedig szellemesen ki vannak találva és precízen le vannak rendelkezve. A közönség ez esetben nem világmegváltó történetet, vagy érfelvágós drámát kap – noha a Giulio Cesare mindkettőre módot adna –, hanem felhőtlen, és összességében minőségi szórakozást.
Cameron Shahbazi (Tolomeo) és Stephanie Wake-Edwards (Cornelia)
Fotó: © Nancy Jesse
Ha egy barokk opera nem elsőrangú előadásban szólal meg, könnyen unalomba fordulhat az este. Ilyenkor már a művek hossza miatt is egyre kilátástalanabbnak tűnik a küzdelem a soha el nem fogyó partitúra oldalaival. A Deutsche Oper Berlin zenekara nem preklasszikus együttes, legotthonosabban az 1840-et követő évszázad zenéjében érzik magukat, ám éppen ezek a kirándulások fejlesztik és teszik változatossá szakmai munkájukat. Vélhetően felmérte ezt Alessandro Quarta is, amikor úgy döntött, hogy vezénylésében nem az apró árnyalatokra helyezi a fő hangsúlyt, hanem elsősorban a lebonyolításra és az énekesek kíséretére. Alapos munkát végezhetett a mű tavaszi betanítóásakor, ugyanis a produkció több hónap szünet után (jó eséllyel próba nélkül) került vissza két előadás erejéig a műsorra – és mindenféle borulás nélkül lezajlott.
Martina Baroni (Sesto) - fotó: © Nancy Jesse
Ma már egy repertoárszínház nem rendelkezik, nem is rendelkezhet olyan társulattal, amelyből ki lehet állítani barokk operákat, hiszen ezek előadásmódja az elmúlt évtizedekben erősen specializálódott. Örvendetes, hogy Berlinben a Giulio Cesare mindhárom eredetileg kasztráltak számára írt szólamát kontratenorok énekelték (bár a Händel által mezzoszopránoknak szánt Sesto is beállhatott volna ebbe a sorba, hiszen manapság meglehetősen anakronisztikusak a nadrágszerepek). Különös kettősség jellemzi a címszereplő Christophe Dumaux-t, aki inkább tűnik az egykori Úttörő Áruház férfi konfekció osztályának vezetőjének, mintsem egy római hadvezérnek. Színpadi lényét egyfajta furcsa közönyösség jellemzi, bár ez a civil távolságtartás cseppet sem teszi őt ellenszenvessé. Mintha munkahelyi kötelesség lenne számára az éneklés, pedig hangszíne kifejezetten kellemes, technikája pedig nemcsak elsőrendű, hanem virtuóz is. A világ bármelyik barokk előadásában megállja a helyét. Csak éppen nem gyönyörködtet.
Christophe Dumaux (Giulio Cesare) és Elena Tsallagova (Cleopatra)
Fotó: © Nancy Jesse
Évekig volt a Deutsche Oper Berlin háziszopránja Elena Tsallagova, aki ezúttal Cleopatraként tért vissza. Az énekesnő már korából adódóan vokálisan is túljutott a barokk szólamokon, éppen ezért minden tiszteletet megérdemel az a gondos munka, amivel mintegy visszatornázta magát a sok áriás virtuóz szólam precíz megvalósítására. Prima donnaként meg akarta hódítani az esti közönséget, ami sikerült is, mind vokálisan, mind az édes-cserfes királylány elmókázásával. Élete egyik (ha nem az első) főszerepével küzdött Martina Baroni Sestoként. A szerep egyelőre nagy számára, még nincs elég ereje minden áriát egyforma erőbedobással elénekelni, de a III. felvonás kétségbe esett kitörése reményekre jogosít. Baronihoz hasonlóan szintén a berlini együttes fiatal tagja, az egyébként kellemes matériával bíró Stephanie Wake-Edwards jelenleg nincs olyan vokális állapotban, hogy akárcsak egyetlen barokk áriát is végig tudjon énekelni intonációs problémák nélkül, márpedig Cornelia szerepe meglehetősen sok és érzékeny szólót tartalmaz…
Michael Sumuel (Achilla) - fotó: © Nancy Jesse
Tolomeo, Cleopatra öccse nem tartozik az opera főszerepei közé – Cameron Shahbazi ezúttal mégis egyenrangú féllé tette az egyéb előadásokban gyakran szürke figurát. A kanadai-iráni művész egyszerre színjátszott igen magas fokon és vette komolyan a játékot, élet-halál harccá téve az uralkodó bukását. Nagyjaink egyik legszebb kontratenor hangjának birtokosát már a hangmatériája miatt is öröm hallgatni. Achilla rövid szólóihoz képest határozott súllyal volt jelent az estén Michael Sumuel. Magvas basszbaritonja meglepően könnyedén bírja a barokk áriákat, és bizony megesik, hogy egy afro-amerikai énekes származása és bőrszíne vizuálisan is hozzájárul egy alakítás súlyához. Kedves színpadi jelenség a madárka hangú Edu Rojas, aki Nireóként mindent elkövet, hogy minél több reflektorfény essen rá. Talán idővel megtanulja, hogy a kevesebb bizony néha több.
Cameron Shahbazi (Tolomeo) - fotó: © Nancy Jesse
Bölcs döntés volt a Deutsche Oper Berlin részéről a Glyndebourne-i Giulio Cesare-produkció átvétele, mellyel egy kellemes és gondtalan előadáshoz jutott a színház és közönsége. A fináléban felhőtlenül pezsgőznek együtt a szereplők. Élők és holtak egyaránt. Vannak esték, amikor jó belekapaszkodni abba a gondolatba, hogy nem kell a világot nagyon komolyan venni.
