Az operaházak ritkán tekintenek hátrafelé az időben, s csak elvétve foglalkoznak tudatosan azzal az egyébiránt meghatározó kérdéssel, hogy valójában mi is egy dalszínház kulturális öröksége. Az olykor több évszázados, „kézzel megfogható” színházépület mellett ugyanis létezik egy nehezen definiálható spirituális tartalom is (ősbemutatók és premierek sora, jelentős alkotók, karmesterek, ének- és táncművészek életművei, valamint az általuk létrahozott összművészeti alkotásaik elegye), mely mintegy az adott műintézmény szellemi katedrálisát (is) képezi. Ennek a hagyatéknak a gondozása több problémát is felvet.
Jelenet a III. felvonásból - fotó: © Tatjana Dachsel
Az előadóművészi pályák első látásra könnyen dokumentálhatók, hiszen az elmúlt másfél évszázadból már fennmaradtak nézhető-hallgatható dokumentumok, ellenben az egyes produkciók, valamint a rendezői életművek, illetve azok hatása a kortársakra és a kritikusokra már jóval nehezebben rekonstruálható és érthető meg az utókor számára. Hiszen egy-egy produkció a maga teljes mélységében valójában csak addig él, ameddig alkotója aktívan rajta tartja a figyelmét – a rendezői státuszok megszűnésével ez legfeljebb a premierszéria végét jelenti. A következőkben már csak a legritkább esetben térnek vissza a felújító próbákra, a produkció erodálásnak indul, néhány éven belül pedig – különösen az eredeti szereposztás megbolygatása után – jó esetben is csak az alkotói irányvonalak maradnak kivehetők.
Jelenet az I. felvonásból - fotó: © Tatjana Dachsel
Ennek tükrében Budapesten is teljesen anakronisztikus Nádasdy Bohéméletéről, vagy akárcsak Kerényi Miklós Gábor Pillangókisasszonyáról beszélni, hiszen a produkciók legfeljebb látványvilágukban és néhány mozdulatsorukban emlékeznek az egykor beállítottokra. Mindezek ellenére a színházak kötelessége és anyagi érdeke is egy-egy értékesnek vélt előadást minél tovább, és a lehető legméltóbb körülmények között műsoron tartani. (Az akár hosszú időre lejegelt produkciók megőrzése a színházak raktárkapacitásán is múlik, például a 2024/25-ös évadban a Wiener Staatsoper elfekvő készletéből igen értékes feltámadások születtek.)
Magdalena Kožená (Mélisande) - fotó: © Tatjana Dachsel
Az operaházak között a múlttal való viszonyát tekintve különlegesen nehéz helyzetben van az egykori Königliche Oper, a mai Staatsoper Berlin, hiszen több évszázados története során évtizedekig a kettéválasztott főváros keleti részének lett kiemelt és szigorú állami kontroll alatt tartott intézménye. A súlyos örökséget nem sokkal a Fal leomlása után, 1992-től három évtizeden keresztül, váltakozó intendánsok mellett is elsősorban Daniel Barenboim definiálta. A nagy karmester nevéhez köthető a 12 évig húzódó és méltó rekonstrukció is, mely idő alatt az együttes a Schillertheaterben játszott. A befogadó színház korlátozott technikai lehetőségei azonban nem tették lehetővé a korábbi repertoár egy részének továbbjátszását. Az exodus áldozata lett Ruth Berghaus 1991-es Pelléas és Mélisande-rendezése is, melyet az Unter den Lindenre való hazaköltözés után, 2018 tavaszán maga Barenboim emelt vissza a repertoárba, méghozzá sztárszereposztásban.
Rolando Villazón (Pelléas) - fotó: © Tatjana Dachsel (2018)
A 20. századi német színházi élet egyik megatározó alakja az 1996-ban 68 évesen elhunyt Ruth Berghaus. A koreográfusból lett NDK-s rendezőnő, Paul Dessau felesége, Bertolt Brecht Berliner Ensemble-jának egykori vezetője annak ellenére, hogy az 1980-as évektől az NSZK-ban is dolgozhatott, élete végéig baloldali gondolkodó és színházcsináló maradt. Alig másféltucatnyi produkciót számláló operai életművéből mára Berlin a Pelléas mellett a legendás Sevillai borbély, Mannheim az Elektra, Stuttgart a Traviata, Hamburg pedig a Trisztán és Izolda szilánkjait próbálja még megőrizni. A kegyeleti gesztuson felül az a valódi kérdés, hogy a díszletek, díszletroncsok mögött felsejlik-e még bármiféle szellemi tartalom?
Harmincöt év az opera világában is nagy idő, különösen Berlinben az. Művészgenerációk és divatáramlatok tűnnek fel és le, sőt, pazar szellemi luxusként a másik két operaház is elkészítette a maga Pelléas-változatát (Deutsche Oper – Marco Arturo Marelli, 2005; Komische Oper, Barry Kosky, 2017). A Staatsoper igyekezete tehát, hogy Berghaus olvasatát műsoron tartsa, elsősorban hagyományőrzés, hiszen az operarendezések igen rosszul öregednek (még Franco Zeffirelli időtlen produkciói is), bár a mostani rekonstrukciót szerencsés módon még a premier játékmestere, Katharina Lang tartja karban.
Anna Larson (Geneviève) és Wolfgang Schöne (Arkel király)
Fotó: © Tatjana Dachsel (2018)
Ha ennek ellenére Berghaust csak nyomokban tartalmaz, tartalmazhat az előadás, arra azonban láthatóan gondot fordít a színház, hogy a látványvilág megegyezzen a 35 évvel ezelőttivel. Márpedig Hartmut Meyer díszletei nemhogy időtállóak, de napjainkban kevés ehhez fogható szellemi távlatot nyitó díszlet látható. A tervezőnek – nyilvánvalóan a rendező szellemi vezetésével – sikerült olyan térélményt alkotnia, ami ma is a egy Pelléas világának releváns olvasatát nyújtja. Meyer képről képre változó, fő színeiben Pelléas és Goloud kosztümjeit idéző, vizuálisan rendre meglepő és lenyűgöző, figyelemreméltóan bevilágított absztrakt térelemei képesek a zenedráma és a szereplők lelkének mélységeit megjeleníteni. Az énekesek számára konstans kihívást jelent díszlet árkában, kupoláján, meredek lépcsőjén mozogni, ám ebben a kivételes esetben a minden egyes lépéssel járó állandó koncentráció plusz terhe kifejezett segítség a tétova hősöknek Debussy lassan hömpölygő mondatainak plasztikus megformálásában. Különös kettősség, hogy Meyer térrel harmonizáló, „szögletes” jelmezei és különösen fejfedői a díszlettel ellentétben ma már inkább retrónak, mi több, enyhén ásatagnak hatnak.
Marianne Crebassa (Mélisande) - fotó: © Tatjana Dachsel (2018)
Ruth Berghaus mint Brecht-tanítvány egyfajta távolságtartással szemlélhette a zenedrámát. Nem a fokozatosan felsejlő szerelmi háromszöget rendezte meg, inkább egy valamiféle japán színházra hajazó szertartásdrámát, melyben mint egy mikroszkóp alatt szemlélteti a szereplők lelki vergődését. Nem véleményez, nem is rokonszenvez egyikükkel sem, egyszerűen hagyja kibontakozni a szimbolikus térben az elkerülhetetlen történéseket. Ám végső soron éppen ez a vizuális és intellektuális közeg teszi láthatóvá és teremti újjá Debussy „megfoghatatlan” operájának lényegét.
Rolando Villazón (Pelléas) - fotó: © Tatjana Dachsel (2018)
Daniel Barenboim kényszerű visszavonulása után sem került méltatlan kezekbe az előadás zenei vezetése. François-Xavier Roth precíz, kissé távolságtartó, ám a partitúrát gondosan átvilágító karmesteri ideája abszolút hiteles, és ezáltal minőségi olvasatát adja a műnek. Az előadás nem kapkod és nem harsány, időt enged Debussy pasztellszínű palettájának kibontakozásához, a Staatskapelle Berlin tagjain pedig nyoma sincs az évadvégi fáradságnak.
Akad-e azonban bárki, néhány karmesteren, rendezőn és elvetélt zenebolondon kívül, aki őszintén rajong az ötfelvonásos, több mint két és fél órás, látványos zenei fordulatokat és slágereket gondosan elkerülő operáért!? A Staatsoper Unter den Linden vezetősége mindent elkövetett, hogy a június végi – július eleji sorozatra becsalogassa a közönséget, akik a kevéssé népszerű mű értékálló produkciója és a kiváló zenei megvalósítása mellett ezúttal is sztárparádét kaptak. Vélhetően világszerte kevés olyan énekes van, akiknek álomszerepei közé tartoznak a Pélleas és Mélisande nehezen megtanulható, vastapssal ritkán honorált szólamai. Fáradságos munka agyba, torokba ültetni ezeket a szerepeket, melyeknek vokális elsajátítása még csak az első lépés a figurák tényleges birtoklása felé.
Marianne Crebassa (Mélisande) és Michael Volle (Goloud)
Fotó: © Tatjana Dachsel (2018)
Az 2018-as új betanuláshoz (főszereplők: Rolando Villazón, Marianne Crebassa és Michael Volle) hasonlóan a nyári sorozat sem a fiatalokról szól. Helyettük ezúttal is múlttal rendelkező művészek járták végig a szereplők útját, az ő a színpadi és élettapasztalásuk külön súlyt adtak a drámának. Magdalena Kožená már tíz éve, hogy lemezre énekelte Mélisande-ot. A szerep fekvése ma sem kényelmetlen a cseh mezzoszopránnak, aki a tőle megszokott gondos ökonómiával formálja meg a szólamot. A repertoárjára mindig ügyelő művésznő jelenlegi vokális határaira nem derül fény, a rá jellemző nemes távolságtartás pedig illeszkedik a rendezésbe.
Érdekes módon az este tanulsága szerint Mélisande valódi társa nem a címszereplő-társa, Pélleas, hanem Goloud. Mintha a férfi helyesen érezte volna meg az első találkozásukkor, hogy az erdőben megtalálta az asszonyát, ám gyanakvása, bizalmatlansága és bizonytalansága idővel tönkretette a kapcsolatot és valójában ő maga sodorta egymás felé öccsét és hitvesét. Ehhez a finoman érzékelhető koncepcióhoz természetesen egy olyan nagyformátumú és intellektusú művész szükséges, mint amilyen Simon Keenlyside. A 66 éves angol bariton már számos rendezővel és karmesterrel csiszolta Goloud figuráját. Matériája nem sokat vesztett korábbi szépségéből, s ha néha egy-egy frázis már hosszúnak is bizonyul számára, vagy olykor meg kell küzdenie a magasságokkal, mindez semmit sem von le az alakítás értékéből.
Jelenet az I. felvonásból - fotó: © Tatjana Dachsel
Bár az előadás elején beteget jelentett Thomas Blondelle, míves tenorján ennek nem sok jele volt. A művész talán már habitusánál fogva sem járja be azokat a mélységeket mint főszereplő társai, kissé távolságtartó Pelléasa valószínűleg nem lenne méltó játszótársa ennek a Mélisande-nak. Stephen Milling Arkel királyként igyekezett igen visszafogottan bánni hatalmas basszusával, a nemes próbálkozás azonban időnként apróbb, de Debussy esetében fájdalmas intonációs problémákhoz vezetett. Egyfelől luxus Anne Sofie von Otter meghívása Geneviève rövid szólamára, másfelől az egykori Mélisande jelenlegi vokális állapotában is tanítani való súlyt kölcsönöz a szomorú királyné minden egyes szavának. Szép tisztán énekelte Yniold kényes szólamát Henrik Brandstetter, a Töltz-i gyermekkórus tagja, hasonlóképp az Orvosét és a Pásztorét David Oštrek.
Jelenet az V. felvonásból - fotó: © Tatjana Dachsel
„Ott voltam a bemutatóján, egy kukkot sem értettem belőle” – emlékezett vissza nemrég az elmúlt évtizedek berlini operaéletét valószínűleg legjobban ismerő hazai zeneesztéta. A kissé cinikus kijelentés mögött valójában ezúttal is jelentős a mondanivaló. Berghaust ugyanis nem feltétlenül érteni, inkább érezni kell. Ha így tekintünk a 35 éves Pelléas és Mélisande produkciójára, ma is hata nézőire, tehát él.
