A Deutsche Oper Berlin foyer-jában Skandalum! címen készült új kiállítás látható ebben az évadban. A tablók végigvezetnek a mindig is kiemelten fontos nyugat-német színházhoz, illetve annak előadásaihoz kapcsolódó vélt és valós botrányok, politikai megmozdulások krónikáján. Ám a tárlat tanulsága mélyebb, több mint egy színes botránykrónika, ugyanis arra is rávilágít, hogy a városokban – tágabb értelemben Nyugat-Európa szellemi központjaiban – mennyire fontos műfaj (volt?) az opera, s egy-egy produkció vagy színházi üzenet milyen hangos reakciókat képes kiváltani. És persze arra az olykor elfeledett tényre is utal, miszerint egy operaház elsődleges célja nem a puszta népszórakoztatás, nem csupán a szép jelmezekben való dalolás, hanem az alkotó és a befogadó közti folyamatos kulturális párbeszéd, tehát igenis feladata nevelni, olykor „kiakasztani”, párbeszédre sarkallni a jegyvásárlókat, az adófizetőket.
Jelenet a II. felvonásból - fotó: © Thomas Aurin
Bár a 2026-ban kétszeresen jubiláló Albert Lortzing (225 éve született és 175 éve hunyt el) életének két végpontja Berlinhez kötődik, karrierjének legfontosabb állomása mégis Lipcse volt (ahol tavasszal jelentős fesztivált is rendeztek az emlékére). Szezonja (és a 2012 óta regnáló Dietmar Schwarz-intendatúra) utolsó premierjével azonban a német főváros egyik operaháza, a Deutsche Oper is lerótta tiszteletét a zeneszerző emléke előtt. Lortzing korának egyik legügyesebb színházi embere volt, színész, tenorista, librettista, zeneszerző egyszemélyben. Operái inkább daljátékoknak nevezhetők (Spieloper, vagy opéra comique), prózákkal elválasztott, kellemesen dallamdús, jelentős mesterségbeli tudással megírt, ami is üdén csengő alkotások. Azzal nem vádolhatja őt az utókor, hogy túl sokat hevert volna „Freud díványán”, könnyed művei azonban, ha érintőlegesen is, reflektáltak keletkezésük korának társadalmi kérdéseire. Sőt – amiről bizonyára nem is álmodhatott a komponista –, népszerűsége német nyelvterületen egészen az 1980-as évekig kitartott. Nagyjából akkorra fogyott el a közönsége – valamint az az előadói gárda, amelyik számára még evidencia volt a Lortzing-játszás.
Két Péter a cár és az ács - fotó: © Thomas Aurin
Magyarországon – talán az ösztönös vagy tudatos nemzeti ellenállás részeként – az 1800-as évek első felének német operáihoz igen kevéssé érdekelték a nézőket. Lortzingot Mahler próbálta meghonosítani, Marschnernek és Nicolainak sohasem sikerült gyökeret verni a pesti színpadokon, ahol a korszak művei közül a megkerülhetetlen Fidelión és A bűvös vadászon kívül is csak a szirupos Márta kapaszkodott meg időlegesen a repertoáron.
A holland hajógyár - fotó: © Thomas Aurin
Berlinben most az életmű egyik legnépszerűbb opusát, a Cár és ácsot porolták le. Egy progresszív német operaház kötelességének tartja, hogy szóljon a saját közönségéhez.. A Deutsche Oper Berlin jó úton járt, amikor a zenei részeket és az eredeti történet nyomvonalát megőrizve, új librettót írathatott az előadás rendezőjével, Martin G. Bergerrel (hiszen Lortzing közel sem Wagner jelentőségű poéta). A rutinos alkotó mindkét minőségében felismerte azt, hogy mi az a kellemes és elégséges minimum, amivel a nyugat-berlini polgárság nyáron még szembesülni óhajt.
van Bett polgármester (Patrick Zielke) - fotó: © Thomas Aurin
A napjainkba helyezett történet párhuzamosan fut a Nagy Péter által hátrahagyott utód-orosz államban, illetve Saardamban (mai nevén: Zaandam), ami a 21. század Berlinjének, de akár Európájának szinonimájaként is értelmezhető. A diktatúra észak-koreai túlszínezett mozi, ahol a propagandafilmek tanúlsága szerint mindenki boldogságban úszik – miközben ipari kapacitásuk szinte középkori. A cár nagybátyja és hírszerzőtisztje a vezérlőteremben próbál gátat vetni a forradalomnak és hazahívni a napjait ipari kémkedéssel elütő Pétert – akinek hírszerző hálózatuknak köszönhetően minden lépését követik. Eközben „Hollandiában” a robottechnika a csúcson, ám az államapparátus szemhunyása mellett feketén dolgozó vendégmunkásokat mind egy szálig „Péternek” hívják. Amikor ez szóba kerül, rendre elhangzik a replika: „Ne legyél rasszista!” Az opera végén diadalmaskodik a demokrácia, ugyanis a szabad szellemű, kártyáit ügyesen keverő Marie kijátszik mindenkit, megbuktatja Péter cárt és felmenőit éppen úgy, mint saját nagybátyját, az ostoba és egoista van Bett polgármestert.
Marie (Nadja Mchantaf) és a táncosok - fotó: © Thomas Aurin
Martin G. Berger Cár és ács-értelmezése ugyan kapott egy határozott politikai élt, ám az előadás végén mégis elkeni mind a kelet, mind a nyugat kritikáját azzal az idealizált happy enddel, miszerint a diktatúrák lelkiismereti alapon megdönthetők. Mindemellett az olykor kissé hosszú párbeszédekkel megtört, ám profin lerendelkezett és ügyes színészvezetéssel megsegített produkcióból friss lendület árad, jó nézni és hallgatni Lortzing operáját. Sarah-Katharina Karl díszletei – annak ellenére, hogy akusztikai szempontból nem ideálisak – remekül funkcionálnak, szellemesek Esther Bialas jelmezei, Vincent Stefan filmjei és különösen Marie-Christin Zeisset nem közhelyes táncai.
Fabian Gerhardt (Raul) és Katharina Brehl (Hírszerzőtiszt)
Fotó: © Thomas Aurin
A Spieloperrel kapcsolatos előadói hagyomány eltűnésével hatványozott feladat hárul a betanítókra, hiszen ami valaha evidencia volt, azt ma egy-egy produkció kedvéért kell az alapoktól kezdve újraépíteni. Antonello Manacorda lendületesen vezette végig együttesét a partitúrán, de – talán részben a nyitott díszlet miatt – az igazi árnyalatokkal a hangzásélmény adós maradt, a prózák hangosítása pedig nem ütötte meg az elvárható nívót. A karmester éppen a legfontosabb kérdésre nem adott zenei választ: Mi lehetett az oka Lortzing operáinak másfél százados népszerűségének?
Jelenet a II. felvonásból - fotó: © Thomas Aurin
A lemezkészítés aranykorában a nagy kiadók hangsúlyt fektettek arra, hogy a törzsrepertoáron kívül minden fontosnak vélt operát a fellelhető legjobb szereposztásban rögzítsék. Az első Cár és ács-felvétel immár közel százéves, az EMI pedig 1965-ban Drezdában Hermann Prey, Peter Schreier, Gottlob Frick, Erika Köth és Nicolai Gedda közreműködésével vette fel a művet. Ha szégyenkezni valója nincs is a Deutsche Oper Berlinnek, de ilyen minőségű együttes manapság a legnagyobb jószándék mellett sem áll rendelkezésére.
Szextet - fotó: © Thomas Aurin
Egy betegség utóhatásával küzdő Artur Garbas olyan bariton, akire minden együttesnek szüksége van. Ha magvas hangja nem is világszép színű, de remekül iskolázott, líraitól a karakterszerepekig bármire használható. Színpadi viselkedésében pedig van valami természetesség, nem megjátszott és szeretni való otthonosság, viselje akár a cári palástot, akár a hajómunkás rózsaszín melegítőjét. A „másik” Péter, Mihajlov Philipp Kapeller kellemes lírai tenorján szólalt meg. Az osztrák művész nem igazán érezhette jól magát a sok mozgást, táncot kívánó rendezésben, de talán éppen ez a belső ellenállás teremtette meg a figura kívánt feszültségét.
Jelenet a III. felvonásból, középen Patrick Zielke - fotó: © Thomas Aurin
A Cár és ács ziccerszerepe van Bett, akinek két remek buffó basszus slágerária is jutott. Vannak pillanatok, amikor csak fájdalmas nosztalgiával lehet gondolni Gregor Józsefre, aki számára evidencia lett volna az ostoba polgármester bőrébe bújni. A korpulens Patrick Zielke erősen bízik önmagában és a közönség rokonszenvében – melyet el is nyer mozgékony macis alkatával, de alakítása inkább mesterkélt, mintsem természetes, a voce pedig inkább mélységek nélküli basszbariton, mintsem Gottlob Frick-i basso profondo.
"Facipőstánc" - fotó: © Thomas Aurin
A produkció és Berlin szempontjából ideális választás volt Marie szerepére Nadja Mchantaf, a Komische Oper meghatározó szopránja. Ő valóban képes néhány jelenetében egy idealista összeesküvő lány komplex portréját felskiccelni, belépőjében pedig musical-táncosnőket megszégyenítő virtuóz testhelyzetekben is énekelni. A hangszalagokon azonban sajnos már nyomot hagyott az életmű, sokkal inkább a Mahagonny Jenny-je szólal meg, s nem egy Singspiel naivája. A kisebb szerepek olyan muzikális megszólaltatókra (illetve prózai színészekre) jutottak, akik érezhetően jól érezték magukat a könnyen énekelhető szólamokban és a habkönnyű figurák bőrében. Az est hangulatát emelte a játékban látható örömmel résztvevő kórus és az erőteljes karakterű táncosok.
Marie (Nadja Mchantaf) és Mihajlov (Philipp Kapeller)
Fotó: © Thomas Aurin
Martin G. Berger Cár és ács-rendezése színes vizualitásával és finom politikai fricskájával nem ígér sokkal többet, mint egy hétköznapokból kikapcsoló nyáresti programot, de végül azzal az illúzióval bocsátja útjára a közönséget, hogy sétáljanak csak végig a Bismarckstraßén az alkonyodó Berlinben, ahol megállapíthatják, hogy a mi világunk, a mi demokráciánk a létező világok legjobbika…
