A pápa városában évszázadokig tiltották a „léha” zenés színházat, így csak meglepően későn, 1880-ban nyitotta meg kapuit Róma első operaháza, a Teatro Costanzi. Az azóta kétszer átépített, „elfordított” főhomlokzatú épület ma is markánsan magán viseli az 1920-as évek stílusjegyeit, úgyhogy jó eséllyel indulhatna Olaszország Legcsúnyább Operaháza címéért. A Teatro dell'Opera di Roma, ha nem is büszkélkedhet olyan múlttal, mint Milánó, Nápoly, Velence vagy más történelmi központ, lemaradását igyekezett gyorsan behozni, hiszen olyan ősbemutatókat tudhat magáénak, mint a Parasztbecsületé, vagy a Toscáé.
Nyitójelenet - fotó: © Fabrizio Sansoni
Így hát Róma operaháza nem turistalátványosság, ellenben egy olyan kiapadhatatlan kultúrájú főváros része, melynek értelmisége talán éppen az operai múlt hiánya miatt nyitottabban áll a műfajhoz, mint a legtöbb olasz város hagyományokban ragadt törzsközönsége. Bizonyára ennek köszönhető, hogy – elszakadva a standard olasz repertoártól – a tavaly őszi Lohengrin-sorozat után öt márciusi estén műsorra tűzték az Itáliában ritkaságnak számító Ariadné Naxosz szigetén-t.
Adrian Eröd (Zenetanár) és Axelle Fanyo (Primadonna)
Fotó: © Fabrizio Sansoni
David Hermann rendezése nem újdonság, eredetileg Drezda számára készült, kissé puritánabb díszletekkel. 2018-ban még az a Christian Thielemann volt a Semperoper főzeneigazgatója, aki legendásan ügyel arra, hogy a színpad ne vonja el a figyelmet a zenei megvalósítástól. Ez a fajta konzervativizmus meglehetősen azonos azzal a „modernizmussal”, mellyel egy Richard Strauss-operát ma Rómában érdemes színrevinni. Berlinben vagy Stuttgartban radikálisabb rendezői állásfoglalást várnánk el, ám az olasz közönség számára egy esztétikus és befogadható előadás született, melynek frissességét a drezdainál jóval fiatalabb, érdekesen összeválogatott szereposztás is garantálta.
Jelenet az Előjátékból - fotó © Fabrizio Sansoni
Viszonylagos népszerűsége ellenére az Ariadné Strauss életművén belül is a nehezen definiálható alkotások közé tartozik. Mintha ez az opera több műfaj széljegyzete lenne, ám az a fajta alapműveltség és humor, ami egy évszázada még a librettista Hugo von Hofmannstahl, a zeneszerző és az európai értelmiség sajátja volt, mára erősen kikopott a köztudatból. Ami pedig egykor mulattathatott, az ma inkább zavarba ejtő katyvasz. Mintha nem csak az előjáték és az opera lenne két különálló mű, hanem az opera tragikus és komikus vonala is épphogy össze lenne fércelve. Rendező legyen a talpán, aki releváns keretbe tudja foglalni ezt a műfajok között lebegő művet. Az Ariadné fennmarásának egyetlen magyarázata Richard Strauss mindvégig szellemes és elképesztő szakmai tudással megírt zenéje, mely valaha progresszívnek hathatott, a 21. században azonban egyre inkább filmzene-szerűen érzelmesnek, sőt olykor kifejezetten érzelgősnek tűnik.
Angela Brower (Komponista) - fotó: © Fabrizio Sansoni
David Hermann-nak tehát valójában nem is két, hanem három operát kellett megrendeznie. Már az első pillanatban azt érzékeltette, hogy bölcsebb lenne a művet nem egészen komolyan venni – de nem is hülyeségként kezelni. Bebizonyította, hogy az előjáték ¾ órája nem feltétlenül üres locsogás, ha a szituációk kidolgozottak és a művészek pontosan tisztában vannak azzal, miről is énekelnek. Jo Schramm egyszerű fehér fal díszlete akár reális tér is lehetne, ha a három ajtó mögül rendre nem más-más helyiség tárulna fel. Már a nyitó rendezői momentum, amikor is az Udvarmester a leendő ünnep fénypontját jelentő tűzijáték-rakétákat pakolja elő, maróan leképezi a láthatatlan megrendelő viszonyulását a kultúrához – ami ha Strauss-éktól csak egy szorongatóan pikírt momentum volt, jó ideje azonban valóság.
Axelle Fanyo (Primadonna) - fotó: © Fabrizio Sansoni
A második rész színpadképére a legvénebb operabarátok is elégedetten csettinthetnek: a színpad egyik térfelén festett kulisszaerdő, a másikon egy hatalmas realista kiszáradt odvas fa. Mindez több mint egyszerű díszlet, ravasz játéktér a felvonás két pólusa, a komédiások habkönnyű és Ariadné depresszív világa között. Az élénk színekkel felrakott játék a hagyományos commedia dell'arte medrében folyik Zerbinetta áriájáig. Hermann értelmezése szerint a műben két szerelmi szál van, még ha az Előjátékban a Komponista és Zerbinetta viszonya inkább csak felskiccelt is. A rendező tehát a végeláthatatlan koloratúrák alatt visszacsempészi a művében elvesző szerzőt a kulisszaerdőbe, hogy valamiképp dűlőre jusson újdonsült múzsájával.
Jelenet az operából - fotó: © Fabrizio Sansoni
A játék azonban Bacchus felbukkanásával vesz igazi fordulatot: mi több, meg is szűnik játék lenni. A díszletek eltűnnek és két magányos bolygó lélek, egy elveszett isten és egy halálra vágyó asszony kergeti egymást. Bacchusnak ezúttal talán igaza van, amikor az asszonyban a férfiakat disznóvá varázsoló Kirkét ismeri fel… Richard Strauss címszereplői (Guntramot és A rózsalovagot kivéve) mind nők, ám maguk a művek nagyon is férfi-operák, a 20. század eleji macsó gondolkodás lenyomatai. A librettóban szereplő égből leereszkedő selyemfüggönyös baldachin alatti szeretkezés helyett az előadásban végül Bacchus – azaz inkább a Bacchust játszó Tenor – magára hagyja az Előjáték és az opera összekeveredett, szoborrá merevedő szereplőit. A római függöny tehát a szerzői szándék ellenében a pompőz happy end helyett egy megrendítő férfimagány érzetére hull le.
Ziyi Dai (Zerbinetta) és Angela Brower (Komponista)
Fotó: © Fabrizio Sansoni
„Könnyű” előadni az Ariadnét ott, ahol Richard Strauss-nak kialakult előadói hagyományai vannak. Ez a fajta áttetsző kamarazene azonban elég messze van a Teatro dell'Opera di Roma zenekarának szokásos feladataitól. Olaszországban természetesen óhatatlanul mai is a dallamon van a hangsúly. A karmester Maxime Pascal érezhetően jobban érezte magát az áradó, drámaibb részekben, a mű porcelán nipp-szerű humorán inkább igyekezett átlendülni.
Äneas Humm (Harlekin) és Ziyi Dai (Zerbinetta)
Fotó: © Fabrizio Sansoni
A római casting director mintha jóval nyitottabb füllel állította volna össze a szereposztást, mint azt a hagyományokkal terhelt német nyelvterületen szokás. Az így kapott sokszínűség, ha nem is „autentikus”, de annál szabadabb megvalósítást eredményezett. A címszerepet alakító Axelle Fanyo teljesen megzabolázhatatlan temperamentum, olyan őserő, melyre egykor megnyílt ég és föld. Ariadnéja nem sebzett lelkű halandó, inkább a Dido és Aeneas Boszorkányának rokona. Igazi fekete-hang, kiapadhatatlan mélységekkel, amely leginkább a verista hősnők világában lehet otthon. Kissé túlkoros, de minden ízében makulátlan Komponista volt Angela Brower, az egyetlen, aki a drezdai (és sok más) Ariadné-produkciónak is részese volt. Ziyi Dai Zerbinetta összes a kottában előforduló hangjegyét leénekelte – ami nem kis teljesítény. A feltörekvő kínai koloratúrszoprán azonban inkább Olympiára emlékeztetett, mintsem a cserfes komédiásra. Minden hangja, mozdulata (még a balett-pózai is) makulátlan, csak nem sok tartalom szorult beléjük. Nyáron a szólamot a Salzburgi Ünnepi Játékokon fogja alakítani – remélhetőleg a nagy presztízsű premierre a dikcióját is kikupálják.
Jelenet az operából - fotó: © Fabrizio Sansoni
Richard Strauss operáiban a szó legalább olyan fontos, mint az ének, éppen ezért egészen más minőséget ad, amikor anyanyelvi művész szólaltatja meg. Ha már meg is szenved Adrian Eröd a Zenetanár csúcshangjaival, ahogyan a szöveggel bánik, és ahogyan személyiségében hordozza a mindent blazírtan túlélő osztrák hivatalnok prototípusát, az mesteri. Äneas Humm, mintha egyenesen Watteau vásznáról került volna a produkcióba. A fiatal bariton Harlekinként nem szerepet játszik, hanem átváltozik a figurává. Hangja Hermann Prey-t idézi, plasztikus szövegmondása külön öröm. A „bohóc kvartett” többi tagja is minőségi hang, muzikális, Strauss-szólamokban otthonosan mozgó énekes. Mint ahogy a kisebb szereplők is teljesen a helyükön vannak. Üzembiztosan szólaltatta meg a tenor főszerepet Tuomas Katajala, a figurának allűröktől mentes alakításával sikerült igazi férfias súlyt adnia.
Tuomas Katajala (Bacchus) - fotó: © Fabrizio Sansoni
Ha merészségnek is tűnt Rómában eljátszani az Ariadné Naxosz szigetént, a végeredmény a vezetőséget igazolta. Egy esős vasárnapon is megtelt a nézőtér, s a nem nyugdíjas átlagéletkorú olasz közönség figyelmesen ülte végig a hosszú második részt is. Igazuk is volt, hiszen színpadilag és zeneileg is magas minőséget nyújtó produkciót kaptak.
