Mai szemmel visszatekintve elképesztően sokszínűek és stílusukban is szerteágazóak voltak az 1920-as évek közepén bemutatott operák. 1925-ben került sor többek között a Doktor Faust (Busoni), A Makropulos-ügy (Janáček), a Wozzeck (Berg), 1926-ban a Cardillac (Hindemith), a Háry János, a Turandot, 1927-ben pedig A tüzes angyal (Prokofjev), a Húzd rá Jonny! (Krenek) és az Oedipus Rex ősbemutatójára. Megannyi szín, út, és a műfajban komolyan gondolkodó, annak határait tágítani próbáló zeneszerző! Az izgalmas választékból idén február közepén – a novemberi centenáriumot kissé megelőzve – az Opernhaus Zürich műsorára tűzte Paul Hindemith gyakrabban rá hivatkozott, mintsem eljátszott művét, a Cardillac-ot.
Bretz Gábor (Cardillac) - fotó: © Monika Rittershaus
Noha jó pár izgalmas operát emeltek már ki a feledés homályából, általában oka van annak, hogy mi maradt meg a törzsrepertoár részeként, és melyik az, amelyikhez csak elvétve nyúlnak az operaházak. Csengjen bármilyen komolyan is Hindemith neve papíron, ha olykor előveszik színpadi műveit, elsősorban a Mathis, a festőhöz, esetleg valamelyik egyfelvonásosához nyúlnak. A Cardillac ugyanis nem különösebben hálás alkotás, zeneileg pedig – mind az előadói, mind a befogadói oldal számára – meglehetősen bonyolult. A mű központjában olyannyira áll a címszereplő figurája, hogy a többieknek még személynevet sem kaptak – ám maga Cardillac (Turandothoz hasonlóan) csak a II. felvonásban szólal meg, míg az I. rész szereplői a későbbiekben teljesen eltűnnek.
Fotó: © Monika Rittershaus
Az opera tematikája talán egyetlen korszakban volt releváns: egy művész – jelen esetben egy aranyműves – képtelen megválni remekmívű alkotásaitól, s azért, hogy visszaszerezze és örökre magáénak tudhassa azokat, ölni is képes, mégpedig sorozatban. A Cardillac ennek ellenére érdekes kísérlet, mely meglehetősen közeli rokonságot mutat korának német expresszionista filmjeivel. Fritz Lang, vagy Murnau alkotásaihoz hasonlóan az opera is feltár valamit az 1920-es évek fojtogató légköréből. Csak éppen maga a zene… feledhető.
Bretz Gábor (Cardillac) - fotó: © Opernhaus Zürich
Ha a mű alapjául szolgáló E. T. A. Hoffmann novellájában még fontos is volt az időpont és a helyszín (a XVII. századi Párizs), Hindemith zenéje és cselekményvezetése már teljesen időtlen, az elmúlt 50 évben nyilvánvalóan egyetlen színre vivő sem helyezte produkcióját a távoli múltba. Napjainkban pedig egyenesen nevetséges és elidegenítő lenne a Cardillac-ot allonge-parókában előadni. A zürichi előadást jegyző Mundruczó Kornél számára is evidencia volt, hogy egy mai nagyvárosba, mégpedig egy luxusplázába helyezze a produkciót – ezzel mintegy görbe tükröt tartva Európa egyik legtehetősebb operaközönségének is. Monika Korpa nagystílű, ám gyakran funkciótlan (a 2. képben pedig egyenesen értelmezhetetlen) díszletei, szellemes, a kóristák válogatott napszemüveg-kollekciójáig bezárólag alaposan kidolgozott jelmezei nagyszabású előadást sejtettek. A mindig osztályon felüli minőséget elváró – és általában meg is kapó – svájci publikum számára tehát illendő lett volna egy a látványvilághoz hasonló mértékű rendezői koncepció is.
Láng Dorottya (A hölgy) - fotó: © Monika Rittershaus
Úgy tűnt azonban, hogy Mundruczó Kornél figurái több jelmeztervezői, mint rendezői segítséget kaptak. Jól mutattak a színpadon, jeleneteik is professzionálisan be voltak állítva, egyetlen közreműködő sem tétovázott riadt szemekkel, mégis mintha a szereplők motivációinak és viszonyrendszereiknek gondos kidolgozása ezúttal elmaradt volna – márpedig mégiscsak ennek kellene lennie egy előadás alapjának. A főszereplőknek, Cardillac-nak és lányának viszonya például már Hindemithnél sem egészen tisztázott, ám azáltal, hogy a rendező a II. felvonás közepén – tehát az opera központjában – lévő kettősüket egy bántalmazó szexuális/szerelem-függéssé módosította (melynek a későbbiekben semmi következménye nem lett), a duett inkább maradt „aktualizált”, mint mély momentum.
Bretz Gábor (Cardillac) - fotó: © Opernhaus Zürich
A további emberi kapcsolatokat vizsgálva Mundruczónál az opera két szerelmespárjának – Cardillac lánya és A tiszt, illetve A hölgy és A lovag – viszonyát is elsősorban a materialista erőszak és nem a szerelem, vagy legalábbis a vágy motiválta. A műben hangsúlyos szerepet kapó kórus mozgatása olykor egészen 19. századira sikeredett. A népet annyira lefoglalta a shoppingolás, hogy még a körülöttük zajló gyilkosságok sem rendítették meg őket ebéli tevékenységükben. Mindez jelképezhetné korunk emberének teljes közönyét is, ám a nézőtérről inkább valamiféle nagystílű rendezői érdektelenségnek hatott. Mintha Mundruczó ötletei végül nem álltak volna össze egységes koncepcióvá. Lehet érdekes gondolat, hogy Cardillac legféltettebb kincse egy csodálatosan kidolgozott maszk – mely utalhat a covid-járványra, de erotikus töltete is van. Ez a maszk azokban nem lépte meg ezt a szintet, megmaradt egyszerű kelléknek. Arra pedig végképp nehéz választ találni, hogy a felkoncolt aranyműves testéből lánya miért formázza ki olcsó pláza-szoborrá a Csillagok háborúja C-3POját… Összességében tehát a nagyszabású és valójában problémamentes színrevitel a mű felületi rétegeit megkapargatta ugyan, de nem fogalmazott meg releváns állításokat.
Bretz Gábor (Cardillac) és Anett Fritsch (Cardillac lánya)
Fotó: © Opernhaus Zürich
A Cardillac bemutatása állítólag a Zürichbe ezzel a produkcióval visszatérő Fabio Luisi ötlete volt. Az este legizgalmasabb része valóban a zenekarban történt – Hindemith hangszerelése kifejezetten érdekes, a zürichi opera együttese pedig jeles karmestereken csiszolódott –, ám maga az olasz maestro ezúttal is precíz mesterembernek tűnt, nem pedig elsőrendű interpretátornak.
Michael Laurenz (A tiszt) és Anett Fritsch (Cardillac lánya)
Fotó: © Opernhaus Zürich
Az opera címszerepét Bretz Gábor énekelte. A világ egyik permanensen magas nívójú operaházában már önmagában sem kis érdem ilyen volumenű feladathoz jutni – a basszbariton pedig magasan megugrotta a lécet. A terjedelmes és nehezen elsajátítható szólam matériájának legszebb színű tartományában mozog, s olyan vokális feladatot jelent számára, mely hangszalagjait alaposan átmozgatja, de extrém módon nem terheli túl. Bretz nyilvánvalóan örömmel bújik összetett lelkű figurák bőrébe. A kissé Jekyll és Hyde-re hajazó aranyműves bőséges kihívást tartogatott számára, ő pedig élt is a lehetőségekkel. A sokszínű karaktert leginkább a II. felvonásban tárta fel, ahol megmutatta, miképp harcolnak egymással a testébe zárt személyiségek.
Bretz Gábor (Cardillac) - fotó: © Opernhaus Zürich
Az előadásnak volt egy másik magyar közreműködője is Láng Dorottya személyében. Dús, minden regiszterében kiegyenlített mezzoszopránját mindig öröm hallgatni, A hölgy szerepében pedig hangjához méltó erotikával töltötte meg a színpadot. Cardillac lányaként Anett Fritsch egyszerre volt elnyomott titkárnő, apjáért bármire képes gyermek és szerelemre vágyó nő. Mindezt nemes tartással ábrázolni is képes, kár, hogy szopránja nem jellegzetesebb kissé. Hindemithnek 1926-ban Drezdában még minden bizonnyal egészen más matériájú hőstenorok álltak rendelkezésére, mint napjainkban akár egy Zürich nagyságú operaháznak. Michael Laurenz (A tiszt) és Sebastian Kohlhepp (A lovag) maximális tisztességgel birkóztak meg szólamaikkal, de portrélemezre egyikük hangja sem kívánkozik. A rendezés mindkettőjükből súlytalanabb és „idétlenebb” figurát teremtett, így A tiszt sem tudott morálisan – vagy éppen amorálisan – Cardillac társa lenni.
Az opera zárójelenete - fotó: © Opernhaus Zürich
Ha nem is született Zürichben jelentős produkció, az mindenképpen fontos, hogy ismét megszólalt Hindemith operája, és ilyen minőségben szólalt meg. A mű problémaköre száz éve sem volt releváns, és napjainkban, mai környezetbe ágyazva sem tehető azzá. A hét estéből álló sorozat egyik utolsó, pénteki előadásán nagyjából megtelt a nézőtér. A közönség soraiban három magasan jegyzett operarendező is ült, Vasily Barkhatov, Tobias Kratzer és Olivier Tambosi személyében – mintegy jelezve, hogy léteznek még kíváncsi alkotók.
