Vannak színpadi pillanatok, amelyek örökre a retinába vésődnek. Seregi László kifinomult dramaturgiai érzékének hála a Rómeó és Júlia végén mindig együtt hajol meg a címszereplő páros. Egyek az életben és a halálban. 2007. június 13-án azonban szokatlan dolog történt. Júlia (Volf Katalin) hátralépett, míg Rómeó (ifj. Nagy Zoltán) egyedül köszönte meg a tapsokat. Ott állt széttárt karokkal – és folyt a könnye. Pedig csak a szereptől vett búcsút, és negyvenegy évesen már nyugodt szívvel el lehet köszönni a tizenhat éves kamasztól.
Rómeó és Júlia - Volf Katalin és ifj. Nagy Zoltán
(fotó: Mezey Béla, forrás: Operaház Emléktár)
Ifj. Nagy Zoltán pályafutása csúcsán állt ekkor. Mindent – s még annál is többet – eltáncolt, vezette a Táncművészeti Egyetemet, tehetséges osztályt vitt, szerető család vette körül otthon és az anyaszínházában is. Csak Rómeó kosztümét akarta letenni az a férfi, aki nem tudhatta, hogy azon az estén örökre búcsúzik az Operaháztól, és természetesen azt sem, hogy életéből mindössze kilenc szenvedésekkel teli hónap van hátra. Csak állt ott széttárt karokkal – és folyt a könnye.
Nyáron még lement Szegedre, ahol Szakály György legendás szerepét, Mefisztulészt, a varázsló macskát táncolta. Profi munka volt, de mintha éppen a varázslat nem született volna meg azokon az estéken. Aztán lecsapott a betegség, jöttek a kezelés-sorozatok, bizalomkeltő és reményvesztett hírek, ő pedig eltűnt az emberek szeme elől. Aki minden szerepében diadalmaskodott a színpadon, nem akart sebzetten, elesetten mutatkozni. Egyenlőtlen küzdelmét a kíváncsi tekintetek nélkül vívta meg. Így örökre Hercegként maradt meg a társulat és a közönség emlékezetében, csillogó szemeivel, arcán utánozhatatlan, kedves mosolyával. Koratavaszi búcsúztatása az egyik legszomorúbb volt az intézmény történetében, az együttes valóban egy emberként kísérte ki őt az épületből a temető felé induló utolsó útjára.
A portástól a vezető koreográfusig mindenki Zolcsinak hívta. Senkinek sem jutott eszébe Nagy művész úrnak, Zoltánnak, vagy Zolinak szólítani. Operaházi gyerek volt – és nem csupán táncos szülei okán –, hiszen szinte fogantatása pillanatától kezdve több időt töltött az intézmény falai között, mint bárhol. Hivatása már kisgyerekként sem volt kérdéses, alkata is predesztinálta a szakmára. A Balettintézetben éppen úgy burokban élt, mint később az együttesnél. Karrierje mentes volt a hullámvölgyektől, a szakmai ranglétrát gyorsan bejárta, már huszonegy évesen magántáncos lett. Egyetlen főszerepre sem kellett várnia, és megadatott neki az is, hogy mindegyiket igen sokszor interpretálja. Időnként külföldön is táncolt, de felesleges lett volna elszerződnie Budapestről. Itthon lett vezető művész, és nem is vágyott világsztári babérokra.
Zolcsi – bár végigtáncolta az összes danseur noble-szerepet – nem volt tipikus „álomherceg”. Ugyan egyszerre mutatott meg a hagyományosnál többet a sablonfigurákból, másrészt hiányzott belőle a mesekönyvek királyfiainak tökéletes, szőke rajzolata. Ezért nem bánta, amikor végre nemcsak a technikájával kellett hódítani, hanem kikacsinthatott a szerepköréből is – melyben egyébként nélkülözhetetlen és szinte pótolhatatlan volt. Ekkor végre megmártózhatott olyan a lelkivilágától távoleső figurákban, mint A velencei mór Jagója, A próba Júdása vagy A makrancos Kata egyenesen rászabott Petrucchiója. A hazai koreográfusok (Pártay Lilla, Fodor Antal) mindig építettek rá, Seregi László pedig szinte fiaként szerette. Mivel kisgyerek korától a színpad széléről figyelte az előadásokat, később alakításai önkéntelenül is viszonyultak elődjeiéhez, ám alkatára formálta és tovább építette a rábízott figurákat. Ezért is lett a Magyar Nemzeti Balett történetének meghatározó láncszeme.
Rómeó és Júlia - Volf Katalin és ifj. Nagy Zoltán
(fotó: Mezey Béla, forrás: Operaház Emléktár)
Pótolhatatlansága közhely. És az is bizonyos, hogy másképp alakult volna a hazai táncélet, ha nem ragadja el méltatlanul korán a halál.
Fáradt teste 2008 óta a Farkasréten pihen. Ma lenne hatvan éves.
