Ma este Seregi László örökzöld Rómeó és Júliájának Mercutiójaként áll utoljára áll az Operaház színpadán Kerényi Miklós Dávid. Utoljára lép be a művészbejárón a semmihez sem hasonlítható, egyidejűleg felelősségteljes és doppingoló „mindjárt előadásom lesz”-érzéssel, utoljára melegít be, segíti rá a jelmezét az öltöztető, ül a maszkmester székébe, utoljára lapogatják meg a hátát a kollégák, utoljára csapódik össze mögötte a mesét a valóságtól elválasztó bársonyfüggöny – egyszóval utoljára indul csatába a közönség kegyeiért, utoljára adhat nekik önmagából egy részt, és utoljára fürödhet is a szeretetükben. Ha ki is nyílhat holnap egy másik ajtó – márpedig a dolgok természetéből adódóan ki fog számára nyílni –, az a bejárat, amelyiket évtizedek óta a második otthonába vezetett, most bezáródik.
Mercutio halála (Prokofjev - Seregi: Rómeó és Júlia, 2010)
Nem kétséges, hogy Dávid a színpadra született, mondhatni egy isten áldotta (műfajilag nehezen zabolázható) tehetség, olyan családi örökséggel, melynek kordában tartása szinte állandó plusz feladatot jelent számára. Hányszor kapta meg – szóban, vagy akár csak sanda pillantások mélyén –, hogy „persze, mert a te apád rendező”. Pedig ez az apafigura, sohasem szólt bele fia karrierjébe, ám generációjának mégiscsak egyik legjelentősebb és ugyanakkor legmegosztóbb hazai zenés rendező-egyéniségeként sötét (vagy szivárványszínű) árnyként, génjeiben mindenképpen ott lebeg utódai sorsa felett. Az alig 12 éves Dávid balettnövendék évfolyamtársait beelőzve éppen a gyermekei tehetségében szinte vakon hívő atyjának köszönhetően állhatott először az Operaház színpadán, hogy az Ormindo című emlékezetes Kerényi-produkcióban éppen olyan otthonosan játsszon a deszkákon, mint a következő évtizedekben.
Apród (Bartók - Román: A fából faragott királyfi, 2006)
Fotó: © Éder Vera, forrás: Operaház Emléktár
De talán már azon az 1992-es estén elkezdődött az a szakmai-vezetői megosztottság is, amely szinte végigkísérte Dávid pályafutását. Számára még megadatott, hogy az 1950-es évek óta folyamatosan összecsiszolódó balett-társulat polipcsápjai befogadják őt. Amikor az 1993-as izraeli Anna Karenina-turnéra Szerjózsaként magukkal vitték, saját gyerekükként óvták, hogy aztán a 2000-es vizsgakoncertjét követően immár felnőttként visszatérve az Operaházba, az együttes fokozatosan szakmailag is belesegítse abba a szerepkörbe, amelyre alkata is predesztinálta. A nagy kiugrásra az első szezonja végén került sor, amikor is A hattyúk tava-felújításon be kellett ugrania az Udvari bolond kényes ziccerszerepébe. Azon az estén szinte szemtelen magabiztossággal pöccintette a világ képébe a névjegyét. A szakma új karaktertáncos-reménységként üdvözölte, a közönség pedig önfeledten ünnepelte nemcsak a táncát, hanem azt a szívből jövő naiv bájt is, mely azóta is színpadi védjegye. Tévedés ugyanis azt hinni, hogy létezik Magyarországon egy releváns számú, szigorú szemű szakmai publikum. A nézők nagyrészét a népszerű címeken és a „szép” díszleteken felül elsősorban a színpadi személyiségek varázsa fogja meg – nem pedig egy tökéletes lábfej vagy precízen bezárt ötödik pozíció.
Udvari bolond (Csajkovszkij - Petipa: A hattyúk tava, 2001)
Fotó: © Mezey Béla, forrás: Operaház Emléktár
A hattyúk tava után az elmúlt negyedszázadban közel harminc szerep sorakozott fel Dávid repertoárjára, klasszikus, modern és kortárs feladatok vegyesen. Számos jeles alakítás született (köztük vélhetően a legkedvesebb, a Hófehérke és a 7 törpe egyedül az anyaszínházban hetvenötször eltáncolt Kukája), olyan figurák, melyeknek nem csupán a bőrébe bújt, hanem a saját képére formálva lefektette azokat a Magyar Nemzeti Balett – virtuális – aranykönyvébe. „Cserébe” jöttek illő sorba a kinevezések, díjak.
Kuka (Kocsák - ifj. Harangozó: Hófehérke és a 7 törpe, 2016)
Fotó: © Nagy Attila, forrás: Operaház Emléktár
Dávid erős egyéniség – bár soha senkinek sem ártott –, s mint ilyen, megosztó személyiség. Sokan kedvelik és persze akadnak olyanok, akik viszketnek tőle. Noha voltak szakmai konfliktusai, végigszolgálta az elmúlt huszonöt szezont, hiszen mindenki érezte, hogy amikor végül színpadra lép, övé a győzelem. Így lett hosszú évek óta ő az első olyan jelentős magyar balett-táncos, aki negyedszázad után ereje és művészete teljében főszerepben, méltósággal tudja lezárni pályafutását.
Bratfisch-ként
Vetsera Mária: Irina Tsymban, Rudolf trónörökös: Solymosi Tamás
(Liszt - MacMillan: Mayerling, 2004) - Fotó: © Szilágyi Gábor
A táncos lét erősen hasonlít az akrobatákéhoz. Elég egy rossz ugrás, és… Dávidnak 42 évesen egy összpróbán szakadt el a térdszalagja, olyan életkorban, amikor egy ilyen baleset szinte minden esetben a pályafutás végét jelenti. Ő mégis valószínűtlen hittel és energiával visszatornázta magát a színpadra, és egy év kihagyással ott tudta folytatni, ahol abbahagyta. Ha esetleg idővel kisebbek is lettek az ugrásai, ha több és megfontoltabb munka van már bennük, színpadi kifejezésmódja tudatosabbá vált és elmélyült az évek során. A nagy elődök közül Forgách József és Eichner Tibor 41, Sipeki Levente és Kováts Tibor 42, Perlusz Sándor 43 éves volt, amikor letette a karaktertáncosi balettcipőt. Dávid mindnyájuk rekordját megdöntve, ereje teljében, 45 évesen búcsúzik – melyik magyar táncos lesz az, aki túlszárnyalja!?
Alain (Hérold - Ashton: A rosszul őrzött lány, 2010)
Fotó: © Andrea P. Merlo, forrás: Operaház Emléktár
Nem csupán szerencsés véletlen vagy balettigazgatói ajándék, hanem egyúttal egyfajta jelkép is, hogy Dávid a Magyar Nemzeti Balett egyik ikonikussá vált produkciójában fejezheti be a pályafutását. Seregi László Mercutiója egyidejűleg a hagyományok megtestesítője, de fityisz a múltnak is – sőt, magának a koreográfusnak is. Seregi nem tartozott a „Kerényi Fan Club”-ba. Sohasem derül ki már, hogy vajon nem ismerte fel Dávid tehetségét, avagy szándékosan tartotta távol a táncost a számára evidens figuráktól, és szinte csak végső esetben bízta rá a Sylvia Ámorját, Puckot és A makrancos Kata Grumióját. Mercutiót is mindössze kétszer táncolhatta el még 2010-ben, s ahelyett, hogy az koreográfussal együtt tökéletesítették volna ezt az alkatához-lelki világához olyannyira hozzáillő szerepet, Seregi inkább „visszaminősítette” őt Bohócnak.
Bohóc (Prokofjev - Seregi: Rómeó és Júlia, 2014)
Fotó: © Herman Péter, forrás: Operaház Emléktár
Az efféle történetek mentén az önmarcangolásra egyébként is hajlamos Dávid maga is érezte, hogy az Operában gyakran „se kiköpni, se lenyelni” nem tudták, miközben már fiatalon arra is rájött, hogy számára szűk a mindenkori balett-repertoár, így kortárs formációknál is kipróbálta magát, vicces-elgondolkoztató videói pedig többek voltak mint szárnypróbálgatások, a társulaton belül és azon túl is sokaknak kínáltak új, speciális látószöget, olykor görbe tükröt. Az évek során a táncművész mellé egy-egy koreográfus-, és balettmester-diplomát is megszerzett – bár amit ő tud, az aligha tanítható. Egyelőre kisszámú, önálló koreográfiái pedig ugyanazt a gondolatiságot hordozzák, mint táncos-életműve: itt sem a lépések vagy a technika kerül fókuszba, azok is csak eszközök a komplex színház, a mesélninivaló szolgálatában.
Halál (Csajkovszkij - Pártay: Anna Karenina, 2011)
Fotó: © Csillag Pál, forrás: Operaház Emléktár
Ha léteznének még Magyarországon hagyományos értelembe vett opera/balett/színész sztárok – ahogy néhány évtizeddel ezelőtt még léteztek –, Kerényi Miklós Dávid valószínűleg közéjük tartozna. Így azonban senki sem ismeri fel a közértben, nem kérnek tőle autogramot az utcán, nem akarnak szelfizni vele. A szaklapok és portálok (léteznek még egyáltalán?) nem hozzák címlapon visszavonulásának hírét, az ítészek sem vizsgálják művészetének titkait. Pedig a lezáródó operaházi pályafutás tükrében immár egyszerű a képlet: Dávid az ősi clownok ivadéka, az elpusztíthatatlan, csupaszív vásári komédiások, a commedia dell’arte-bohócok 21. századi leszármazottja. Márpedig ezt az évszázadok óta velünk élő figurát, Till Eulenspiegel és Vitéz László rokonát a publikum rendre felismeri és barátjának érzi.
Udvari bolond (Csajkovszkij - Petipa: A hattyúk tava, 2001)
Fotó: © Szilágyi Gábor, forrás: Operaház Emléktár
Hogy Kerényi Miklós Dávid visszatér-e majd egyszer az Andrássy útra kedélyes apákat, szórakozott professzorokat, netán öreg gavallérokat alakítani, vagy végleg hátat fordítva a színpadnak és teljesen másba kezd, az még a jövő zenéje. A kollégák, akik az elmúlt negyedszázadban együtt izzadtak és izgultak vele, de az a közönség is, amelyik még megtanulta a nevét, csak egyet kívánhat neki: legalább annyi öröme teljen a következő évtizedekben, mint az eddigi színpadi létben.
