Azon a tiszteletre méltó tényen talán még nem is érdemes nagyon csodálkozni, hogy Martina Francában – egy pugliai kisvárosban, az 51.(!) Festival della Valle d’Itria keretein belül – bemutatták Rossini Tankrédját. De azon annál inkább, hogy mindez eltörpül ahhoz a több mint figyelemre méltó vállalkozáshoz képest, hogy Benjamin Britten Owen Wingrave-jét is műsorra tűzték. Rossini műve „mindössze” három kimagasló képességű énekest igényel, rajtuk kívül további három szólista, valamint férfikar szükséges a megszólaltatáshoz, de a Tankrédnál mégiscsak egy olyan több mint két évszázados, dallamos, andalító és befogadható bel canto operáról van szó, ami az olaszok „vérében” van, ellentétben az angol szerző ötvenöt éves „kortárs” opusával.
Ruairi Bowen (Lechmere) és Äneas Humm (Owen Wingrave)
Fotó: © Clarissa Lapolla
Koránál fogva a martinai Európa nagy múltú operafesztiváljai közé tartozik, az pedig külön becsülendő, hogy története során sohasem nyújtózott tovább a takarónál, nem akart világsztárokkal kérkedni vagy önmagánál nagyobb jelentőségűnek mutatkozni, miközben azzal, hogy kizárólag ritkaságokat mutat be (mégpedig magas színvonalon), a műfaj és a régió szempontjából is fontos kultúrmissziót tölt be. Az idei fesztivál témája a háború és béke volt – konklúziója pedig vitathatatlanul egyszerű: szörnyűség az értelmetlen (fiatal)emberáldozatot követelő háború.
Äneas Humm (Owen) - fotó: © Clarissa Lapolla
2026-ban lesz a II. világháború viszontagságai elől az USA-ba menekült Benjamin Britten halálának 50. évfordulója, ami alkalmat is teremthet az œuvre újbóli átvilágítására. Nem is olyan régen, a 2013-as születési centenárium még tartogatott jelentős produkciókat, az elmúlt évtizedben azonban nem vetült különösebb fény az életműre, revelációt sem sok premier tartogatott (Christoph Loy bécsi Peter Grimes-a a kivételek egyike). Az angol zeneszerző operái mára a 20. századi törzsrepertoár nagyobb kockázat nélkül műsorra tűzhető, jól kiosztható, otthonosan pszichologizáló, az átlagnéző számára is befogadható műveinek bármikor kihúzható fiókjába kerültek.
Jelent az I. felvonásból - fotó: © Clarissa Lapolla
Ám ha szigorúbb szemmel végigtekintünk Britten operáinak során, feltűnik, hogy egyre vastagabb filccel kell legalább zárójelbe tenni a listán szereplő műveket. A zeneszerző a maga korában merésznek ható témaválasztásai napjainkban idejétmúltnak tűnnek (Albert Herring, Billy Budd, Halál Velencében), a valószínűleg nem önként választott alapötletei és azok megzenésítései kimódoltak (Gloriana, Szentivánéji álom, Koldusopera), és szinte valamennyi színpadi műve helyenként izzadságszagúan túlírtnak hat. Még a nemrég remekműnek titulált Peter Grimes is helyenként inkább musicalnek hangzik, mintsem operának, így talán csak A csavar fordul egyet megfoghatatlan, zsigerekig hatoló kamaradrámája állja ki a maga teljességében ma is az idő próbáját.
Jelent az I. felvonásból - fotó: © Clarissa Lapolla
Benjamin Britten valószínűleg legkevésbé sikerült operája az Owen Wingrave, mely 1971-ben a BBC számára készült, a The Turn of the Screw-t is jegyző Henry James rémnovellája alapján. Amilyen gyorsan átkerült a színpadra a tv-opera, olyan gyorsan el is tűnt onnan, és mindmáig a szerző egyik legkevesebbet játszott opusa. (Érdemes lenne egyszer egy kimerítőbb tanulmányt szentelni a televíziók megrendelésére készült operák történetéről, melyek közül csak Gian Carlo Menotti érzelmes Amahl és az éjszakai látogatók-ja kapaszkodott meg a repertoáron, úgy-ahogy.)
Az I. felvonás fináléja - fotó: © Clarissa Lapolla
Britten az akkor már tizenöt éve húzódó vietnámi háború elleni tiltakozásul komponálta művét, melynek problémaköre viszonylag egyszerű: a katonacsaládból származó ifjú pacifista Owen a rokonság tiltakozása ellenére sem hajlandó folytatni a ráerőltetett tradíciót. Mindez száz percnyi cselekménynek elég sivár, ráadásul az opera egyetlen valóban megírt jelleme a címszereplőé, a többiek csupán körülötte keringő felskiccelt karakterfigurák. Mintha ezúttal maga a komponista sem érzett volna valódi, lélekből jövő ihletet, ezért inkább csak kiváló technikájára és rutinjára támaszkodott. A mű néhány nagy együttese szellemes, legkiemelkedőbb része pedig Owen monológja, mely már-már Billy Budd-éval vetekszik, miközben például a II. felvonás elején előkerülő gyermekkarral kísért Narrátor jelenetei kifejezetten kínosra sikeredtek.
Charlotte-Anne Shipley (Miss Wingrave) és Äneas Humm (Owen Wingrave)
Fotó: © Clarissa Lapolla
Mindezek ellenére fontos tett, hogy az Owen Wingrave Martina Francában színre került, különösen a megszólaltatás zenei minőségének tükrében. A kortárs operákkal egyre gyakrabban foglalkozó Daniel Cohen keze alatt az Orchestra dell’Accademia Teatro alla Scala egészen más minőségben szólalt meg, mint előző nap, amikor a Tankrédot játszották. Az izraeli karmester nem növendékzenekarként kezelte az együttest, hanem muzsikustársaként, akik ezáltal azzá is váltak. Britten partitúrája minden olaszos érzelgősség nélkül szólalt meg, a hangsúly ezúttal az operában jelenlévő katonai fegyelemre és az ezzel rokon családi ridegségre került.
Äneas Humm (Owen) - fotó: © Clarissa Lapolla
A Palazzo Ducale udvarán felállított színpad és a fesztivál józan költségvetése kordában tartja az alkotói fantáziát, ám a rendelkezésre álló keretek arra elegendőek, hogy a logikus minimalizmus jegyében megszülethessenek a produkciók. Giuseppe Stellato szellős díszlete két toronnyal és egy állványzat-rendszerrel megfelelő teret biztosított az Owen Wingrave cselekményének kibontakozásához. A rendező Andrea De Rosa korrektül színpadra állította a mű jeleneteit, nem mozgatta irreálisan figuráit a térben, ám valódi, tehát nem sematikus karaktereket már nem tudott kibányászni a szólisták jelentősebb részéből, s a mű mélyebb jelentés-tartalmáig (ha ugyan léteznek) sem sikerül leásnia. Néhány bolyongó gyermek árnya olykor előkerült ugyan, de azt a mára kissé anakronisztikus világrendet, amelyik nem tudja elfogadni azt, hogy egy fiú ki akar szakadni a családi tradíciókból és önálló életet akar élni – tehát Owen ellenpólusát – nem sikerült megfogni, így a mérleg nyelve egyértelműen a címszereplő igaza felé gördült.
Jelenet a II. felvonásból - fotó: © Clarissa Lapolla
Márpedig ha valamiért érdemes most elővenni Britten operáját, éppen az a lehetőség, hogy Äneas Humm magára ölthesse Owen zubbonyát. A harminc éves, Budapesten szinte ismeretlen svájci-magyar bariton karrierjének legalább annyira fajsúlyos része a daléneklés, mint az operaházi fellépések. Ráadásul ezt a kettősséget – miképp Benjamin Appl esetében sem – nem kényszer szülte, hanem épp ellenkezőleg: művészi igény. Hummnak éppúgy van mondanivalója a pódium, mint az operaszínpad számára. Baritonja bár lírai, mégis magvas, kiterjedt koncertrepertoárjának köszönhetően pedig intelligensen, otthonosan árnyalja a hangját, s tisztában van a pianók és a forték használatának jelentőségével is. Äneas Humm az előadás első perceiben világossá tette, hogy ismeri Owen a műben gondosan körülírt, de véletlenül sem kimondott „különcségének” titkát. A bariton nem bújik a figura bőrébe, hanem a szerepet igazítja önmagára, ő ugyanis egy olyan szuverén generáció tagja, amelyik egyetlen dolgot, de azt nagyon határozottan: a saját életét élni – önmagaként.
Sharon Carty (Kate Julian) - fotó: © Clarissa Lapolla
A többi szereplő hozta az üzembiztos és megnyugtató nemzetközi átlagszínvonalat, kiemelkedő egyéniségek és valódi hang-nagybirtokosok (ezt az Owen Wingrave szólamai nem is igénylik) nem bukkantak fel, de zeneietlen megoldások vagy kellemetlen matériák sem. A szerepek megformálását nehezíti, hogy Britten a kor vezető angol operaénekeseire formálta a szerepeket, akiket jól ismert, ám mára ezek a fajsúlyos személyiségek eltűntek. Az ígéretes finn basszbariton, Kristian Lindroos egyelőre fiatal Spencer Coyle figurájához, ő maga pedig jóval attraktívabb, mint amit Owen bölcs nevelője megkívánná. Lucía Peregrino Mrs. Coyleként szintén nem érett ötvenes hitvest alakít, s miután korban közelebb került a címszereplőhöz, mint férjéhez, ezáltal hármuk viszonyrendszere és az asszony gondoskodó szándéka kissé összekuszálódik. Figyelemre méltó hang és jelenség Sharon Carty, aki meglehetősen kimértre vette Owen menyasszonyát, Kate-et. Hamisítatlan angol ladyt formált Charlotte-Anne Shipley mint Miss Wingrave, Chiara Boccabella pedig Mrs. Julianként az olasz mammák erős filmes prototípusát hozta. Nehezen körvonalazta Lechmere-t Ruairi Bowen, aki mintha nem tudta volna eldönteni, hogy Owen barátja, riválisa vagy Kate Julian nemtelen lovagja legyen inkább. A Wingrave család feje az öreg ezredes, Sir Philip. Az együttesből egyedül ő kapott irreálisan nagy maszkot (ráadásul leginkább A zsidónő Eleazárjára emlékeztetőt), emellett hol tolószékben közlekedett, hol sétálgatott. Így Simone Fenottinek nem sok esélye maradt érzékeltetni, hogy Owen döntése miért is jelent zárókövet a családi kriptán.
Az opera zárójelenete - fotó: © Clarissa Lapolla
Meglepő dolog történt az Owen Wingrave előadásának végén. Bár a jegyek ezúttal nem keltek el teljes számban, legalább hatszázan így is ültek a nézőtéren (ami négyötöd házat jelent) egy szerda este, a mű második előadásán. (Vajon Magyarország bármelyik vidéki színházában lennének ennyien egy Britten-produkción!?) S amikor a távolról jött idegen azt gondolná, hogy ez már a Leoncavallo által megénekelt Bajazzók heves dél-olasz publikuma, kiderül, hogy valójában igencsak értő közönség ül Martina Francában, amelyik az Owen Wingrave-et sokkal nagyobb tapssal díjazza, mint a Tankrédot. Így aztán lehetett töprengeni, mi volt a feltűnően nagy siker oka.
