A pugliai dombok között meghúzódó Martina Francában 1975 óta rendeznek operafesztivált – melyre azonban az elmúlt ötven évben a magyar (szak)sajtó még egyetlen sort sem pazarolt. Pedig hiba volna lenézni – Verona, Salzburg és Bayreuth magaslataiból, netán azok luxus-költségvetései felől lefitymálni – ezt a minden ízében tiszteletet érdemlő, nagyon is önazonos és nem érdektelen vállalkozást. A július közepén induló, bő kéthetes Festival della Valle d’Itria különlegességét az adja, hogy a megszokott (és nyaranta sok helyütt elkoptatott) remekművek helyett kizárólag ritkaságokat, illetve népszerű operák máshol nem látható (ős)változatait állítják színpadra – mégpedig igen tisztességes minőségben.
Rossini: Tankréd - Festival della Valle d’Itria - fotó: © Clarissa Lapolla
A Baritól másfél órára található, mintaszerűen felújított és rendben tartott barokk kisvárost szerencsére egyelőre elkerüli a tömegturizmus, délutáni hosszú álmából is szinte csak az esti előadásokra érkező jól öltözött közönség ébreszti fel. Az idei fesztivál mottója a „Háború és Béke” volt (melynek aktualitásában felesleges lenne kételkedni), ami, ha nem is egetverően nagy ötlet, de arra mindenképpen alkalmas, hogy a kiválasztott három operát fel lehessen rá fűzni. Rossini Tankrédja az I. keresztes hadjárat egyik mellékszálára épül, Britten Owen Wingrave-je deklaráltan pacifista mű, míg a San Domenico kolostor udvarán eljátszott Gyermek és varázslatban (Ravel) egy szobáját szétverő kisfiún megelevenedő tárgyai vesznek revansot. Az operákon kívül néhány koncert is felkerült a programra, a városka utcáit pedig egyforma méretű, ízlésesen kivitelezett, igen erős háborús fotók tablói „színesítik”, valamint a régi előadások képei. Így egyetlen betérő számára sem kérdéses, hogy Martina Franca számára fontos esemény a fesztivál.
Yulia Vakula (Tankréd) - fotó: © Clarissa Lapolla
A Rossini- és a Britten-premierek helyszíne a Palazzo Ducale négy oldalról zárt udvara, melyben 660 széket állítottak fel a nyárra kialakított nézőtéren, a produkciókat pedig három/négy estén adták. Úgy tűnik, a fesztivál szervezői az évtizedek során pontosan felmérték a közönség igényeit, és nem is tervezik túl az előadások és az ülőhelyek számát. A publikum jó részét a helyi és a környékbeli polgárság adja (csekélyebb részben a turisták), akik rég hozzászokhattak, hogy Martina Francában nem az Aidát és a Nabuccót adják. A vezetőség a bizalmat nívós produkciókkal és válogatott, fiatal – nem csúcs gázsijú! – énekesekkel hálálja meg. Mindemellett a Festival della Valle d’Itria hamisítatlan, régi vágású operafesztivál, igényes, vastag programfüzettel, fekete öltönyös jegyszedőkkel, gyönyörű ruhájú, mosolygós hostesekkel, zseblámpával a pulpitushoz vezetett karmesterekkel és a főtéren hajnalig nyitva tartó bárokkal.
Francesca Pia Vitale (Amenaide) - fotó: © Clarissa Lapolla
Az idén bemutatott Tankréd azoknak az operáknak a sorát gazdagítja, melyeket a saját koruk igen nagyra értékelt, ám az idő próbáját mégsem állták ki, a mű mintegy negyven diadalmas év alatt kopott ki az európai színházak repertoárjáról, ami azért jelentős korabeli népszerűséget feltételez. Ez volt a huszonegy éves Rossini első „valamire való” drámai operája – melyet Stendhal mindvégig a zeneszerző felülmúlhatatlan remekeként csodált. Napjainkban inkább kiindulási pontként érdekes a mű, ahonnan a komponista mindössze tizenhat év és mintegy harminc (jó részt vígoperai) premier után eljutott az utolsó, érett művéig, a Tell Vilmosig. A Tankréd már teljes fegyverzetében mutatja meg Rossinit, dallamai kiapadhatatlanok és áradóak, (zene)dramaturgiája, ha porosnak is tűnik, de a műfaj szabályai szerint kerek, főszerepei jól felépíthetőek és minden virtuozitásukkal megszólaltatóit, s persze a közönséget szolgálják. Korabeli népszerűsége napjainkban is érthető, öröm élőben hallgatni a művet, csak hát... mind Rossini, mind az utódai felülmúlták. A cselekmény vadromantikus érzelmi viharai túlfeszítettnek tűnnek, a mezzoszopránra írt címszereplő lovag pedig már-már elfogadhatatlanul anakronisztikus (vagy legalábbis erős rendezői kezet igényel).
Francesca Pia Vitale (Amenaide) - fotó: © Clarissa Lapolla
Martina Franca természetesen nem Berlin, Hamburg vagy Párizs, hanem egy dél-olasz kisváros, távol a Regietheater hullámaitól, egy nyári fesztiváltól pedig felesleges kőszínházi élményeket elvárni. Andrea Bernard pontosan felmérte, hogy a rendelkezésre álló színpadtechnikával és büdzsével mit tud „itt és most” megvalósítani. A háború és béke mottójának nevében közel ezer évvel a szerzők által megálmodott idő utánra, napjainkba helyezte a rendező a cselekményt. Giuseppe Stellato kis költségvetésű, ám végig jól funkcionáló díszlete egy fallal és szögesdrótokkal határolt, félig lebombázott játszóteret ábrázol. A jól irányzott kép mélyre hatol, hiszen háború értelmetlensége mindig erősen megfogható a legkiszolgáltatottabb áldozatok, a gyerekek látószögéből, az opera főszereplő-párosa pedig épp hogy maga mögött hagyta a serdülőkort. Erre az érzetre néhány fotózó, tébláboló kiskamasz statiszta szerepeltetése is ráerősített. Efölött azonban nem történt sokkal több, mint egy átlagos operaprodukcióban, de aminek illik, az legalább akadálymenetesen megtörtént.
Yulia Vakula (Tankréd) és Francesca Pia Vitale (Amenaide)
Fotó: © Clarissa Lapolla
A produkció jelentős hendikeppel indult, ugyanis a próbafolyamat legelején a címszerepre felkért Anna Goryachova, Bregenz tavaly nyári igen markáns Tankrédja a londoni Carmen-sorozata után (némiképp érthető módon) lemondta a Martina francai szereplést. A helyére beugró mindössze 26 éves moszkvai Yulia Vakula ragyogóan képzett mezzoszopránja elképesztő magabiztossággal mozog Rossini legnehezebb koloratúr-futamain is. Különös kettősség, hogy éppen ettől a technikai nyugalomtól válik éneke igazán esemény-szerűtlenné, kiszámíthatóvá, és így izgalom-mentessé is. Az már személyes pech, hogy Ilaria Ariemme jelmeztervező minden leleménye kevésnek bizonyult ahhoz, hogy szimpatikus énekesnőből hiteles színpadi figurát varázsoljon. Vakula ugyanis leginkább Az erdő kapitánya című rajzfilm harcias, esetlenül karatézó medvelányára, Dorkára emlékeztetett.
Yulia Vakula (Tankréd) - fotó: © Clarissa Lapolla
Amenaidet, a mű női főszerepét éneklő Francesca Pia Vitale a Scala neveltje. Világkarrierjéhez minden adott, mosolya plakátra kívánkozik, egyedi csengésű szopránjának „éteri” hangképzése pedig mintha az 1950-es évek olasz koloratúráit idézné. Színpadi lényében azonban nincs semmi régies vagy primadonnás, sőt nagyon is a mai lányok öntudata felől közelíti meg az apja által szinte áruként használt, kiszolgáltatott hősnőt.
Francesca Pia Vitale (Amenaide) és Hinano Yorimitsu (Isaura)
Fotó: © Clarissa Lapolla
Ha nem is „a” nagy tenor-ígéret a még harmincon innen lévő Dave Monaco, hangszíne kellemes és nemes, bel canto-technikája határozottan kulturált. A zord atya figurájával már életkoránál fogva sem tud sokat kezdeni, azonban azonnal önmagára talál, amikor a kétségek közt hánykolódó férfit ábrázolhatja. Nagy kár, hogy Rossini nem írt áriát Tankréd ellenlábasának, Orbazzanónak, ugyanis öröm lett volna jóval hosszabban hallgatni a 2023-as cardiffi győztes Adolfo Corrado egészséges, kiegyenlített basszusát. A következő évtized egyik reménysége az olasz művész.
Vezényel: Sesto Quatrini - fotó: © Clarissa Lapolla
Az előadást az Orchestra dell’Accademia Teatro alla Scala élén Sesto Quatrini vezényelte. A szögletes mozdulatokkal dolgozó, mindent gondosan beintő karmester mintha attól tartott volna, hogy az opera-játékban gyakorlatlan ifjúsági zenekart gondos felügyelet mellett kell tartania. Az együttes így egyben maradt ugyan, de az olasz Rossini-muzsikálás örömével adós maradt.
Fotó: © Clarissa Lapolla
A Tankréd időről-időre felcsendül napjainkban is a világ operaszínpadain. A Festival della Valle d’Itria produkciójának érdekességét az adta, hogy mindkét, a szerző által hitelesített finálét eljátszottak egymás után, előbb a tragikus végkifejletű velencei-változatot, majd a „halott” címszereplő „feltámadása” után a ferrarai immár happy endlizett végkifejletet. Mindennek természetesen a produkció szempontjából sok értelme nem volt, de így tíz perccel több minőségi Rossinit kapott a telt házas közönség. A Martina francai fesztivál sohasem fogja megközelíteni a legnagyobbakat, ám ami ott történik, az szeretni való és igen magas zenei nívójú. Ha pedig felidézzük, hogy a város nagyjából olyan jelentőségű Olaszországban, mint Magyarországon Dörgicse, könnyen megérthetjük, mit is jelent egy félévszázados operafesztivál, ahol a Scala feltörekvő tehetségei mutogatják oroszlánkörmeiket.
