Közel száz éve, 1929-ben Berlinben készült egy azóta ikonikussá vált fénykép, melyen öt frakkos karmester-legenda mosolyog a kamerába, békésen, ám önnön nagysága biztos tudatában: Bruno Walter, Arturo Toscanini, Erich Kleiber, Otto Klemperer és Wilhelm Furtwängler. Öt olyan máig érvényes és napjainkban is ható interpretátor, akiknek ennyi idő távlatából is felismerhető és megkülönböztethető az előadói stílusa, sőt akik még arra is képesek voltak, hogy egyedi (örök érvényű?) mondanivalóval is felruházzák az általuk betanított műveket. Napjainkban jóval nehezebben találnánk öt ereje teljében lévő, hasonló kvalitású muzsikust (különösen olyanokat, akik éppen egyazon városban tartózkodnak és hajlandók is lennének közös fotón szerepelni), mi több ez a művészi „erózió” odáig süllyedt, hogy igen gyakran szinte képtelenség két-három sematikus mondatnál többet írni egy-egy karmesteri teljesítményről.
Jelenet a III. felvonásból - fotó: © Bernd Uhlig
Természetesen a karmester-egyéniségek eltűnéséért is a Regietheatert szokás okolni, ám ennek még annyi alapja sincs, mint az operaénekesek elszürkülésének. Talán a munkára fordított idő, igényesség, valódi (és nem az Instagramnak szóló) szenvedély, vagy a releváns mondanivaló hiánya áll inkább a jelenség hátterében. Mindezek tükrében a „megmaradt keveseket” még inkább meg kell becsülni és (szinte!!!) bármi áron lehetőséget kell biztosítani számukra, hogy kiteljesedhessenek. René Jacobs vagy Teodor Currentzis napjainkban leginkább a saját, gondosan válogatott együttessel dolgozik, de akadnak olyan karmesterek is – mint a német (poszt-)romantikus repertoárra szakosodott Christian Thielemann –, akik ezt nem teheti meg, hiszen például egy önálló Wagner-színházat egyetlen fenntartótól sem remélhetnek (és nem is kell remélniük).
Samuel Hasselhorn (A borbély), Peter Rose (Sir Morosus)
és Brenda Rae (Aminta) - fotó: © Bernd Uhlig
Christian Thielemann pozícióba helyezéseit viharok kísérték és kísérik. A hírek szerint nem is lehetnek könnyűek vele a hétköznapok, ám munkája által estéről estére olyan zenei minőség születik, ami annyit legalább megérne, hogy néhány arra szerződtetett „villámhárító” segítse a napi rutin simább lebonyolítását. A német karmester 2024 őszétől lett a Staatsoper Berlin főzeneigazgatója, első önálló premierjét – Richard Strauss A hallgatag asszony című vígoperájának felújítását – 2025 júliusában tartották. A Die schweigsame Frau enyhén szólva sem főmű, s miután Thielemann híres arról, hogy nem tűr meg maga mellett erős kezű színpadi alkotócsapatot, ezúttal – mint a „régi szép időkben” – nem sok minden vette el a fényt a zenekari árokról.
Jelenet a II. felvonásból - fotó: © Bernd Uhlig
Ha a hatvanhat éves német maestro mára meglehetősen szűkre szabott opera-repertoárjában kiáll egy mű mellett (különösen, ha az nem a standard repertoár része), akkor nem lehet kérdés, hogy okkal teszi azt. Thielemann – élve a Staatsoper finomra hangolt akusztikájával – a Strauss-i mamutzenekar ellenére mindvégig elképesztően fojtott kamarazenekari hangzást varázsolt elő a Staatskapelle Berlinből. Attól, hogy száz teljes „erőbedobással” játszó zenész (nagy rezes karral) nem bocsáthat ki hangorkánt, mert a karnagy visszafogja őket, egészen különleges energiák szabadulnak fel és gyűlnek össze az orkeszterben. Thielemann valószínűleg könnyed nyári szórakoztatás reményében vette elő a művet, ám az efféle humor nem a karmester (és Strauss) sajátja, így leginkább egy igen magas színvonalú muzsikálássá nemesedett az este, abból a ritka, mákonyos fajtából, ami az első hangtól fogva tartja a fület, mint valami kábítószer – és a nézőtér csak azt kívánja, hogy minél később érjen véget a varázs.
Jelenet a II. felvonásból - fotó: © Bernd Uhlig
Az 1935-ös A hallgatag asszony olyan, mintha Richard Strauss a 20. század számára új köntösbe akarta volna öltöztetni a már akkor is meglehetősen porlepte Don Pasqualét. Csakhogy míg az olasz zeneszerző tökéletes időérzékkel rendelkezett, addig Strauss ezúttal is beleszeretett a saját zenei ötleteibe és briliáns hangszerelési megoldásaiba (így a Die schweigsame Frau is azon operák sorát gazdagítja, melyet jobb lehet eljátszani, mint megnézni), és a végtermék egy órával hosszabbra sikeredett, mint azt a téma indokolná – miközben a cselekmény alapjául szolgáló Ben Jonson-komédia felett is eljárt az idő. Ha egy színház mindezek ellenére az opera műsorra tűzése mellett dönt, annak legalább olyan erőket érdemes felsorakoztatni, mint Berlinben tették.
Peter Rose (Sir Morosus) és Brenda Rae (Aminta) - fotó: © Bernd Uhlig
A Staatsoper Unter den Linden nem a német főváros legizgalmasabb zenés színháza, de egy olyan városban, amely három nagy operatársulatot is eltart, nem is feltétlenül az Állami Operaház feladata, hogy kísérleti előadásokat hozzon létre. Jól tudta ezt Jan Philipp Gloger is, aki nem A hallgatag asszony színrevitelével akarta megváltani a világot. Rendezése mindvégig mozgalmas, színes, látványos, döccenők nélkül siklik ötletről-ötletre (bár ezek mindegyike rég bevált színházi fogás). Az előadást napjaink Berlinjének nagypolgári miliőjébe helyezte, Ben Baur díszlete a Staatsopertől elvárható gazdagságú (pech, hogy a jobbra-balra eltolható szobák ötletét éppen a premier napjaiban sütötték el a müncheni Pénelopé-produkcióban is). A nagystílű, jól kidolgozott, önfeledt játékban egy szép és mélyebb rendezői ötletet is sikerül becsempészni (alla Don Pasquale), miszerint a mogorva Sir Morosus a lelke mélyén nagyon is élvezi az egész komédiát, és azt, hogy végre valami felforgatja a szürke hétköznapjait. Unokaöccse felesége, a primadonna Aminta pedig ezúttal nem lelketlen primadonna, hanem egy csipetnyivel több szeretettel és megértéssel fordul az agglegény felé, mint ahogy azt a szerző megírta.
Brenda Rae (Aminta) és Peter Rose (Sir Morosus) - fotó: © Bernd Uhlig
Berlin természetesen elsőrangú szereposztást állított össze Thielemann Richard Strauss-premierjére, ám éppen a mű kulcsfigurája, Sir Morosus kiosztása jelent ma globálisan is problémát. Kurt Rydl visszavonulása óta egyszerűen nincs olyan korosodó német basso profondo, aki evidens megoldás lenne a szólamra. Az angol Peter Rose még napjainkban is az egyik legkeresettebb Ochs (a báró pedig igen közeli rokona a tengeri medvének), de ezúttal fáradt/beteg volt a művész, vagy már a valóban nehéz a szólam, hosszú és helyenként magas is a basszistának, akinek csak jelentős karmesteri odafigyeléssel sikerült tisztességgel átvészelnie az estét. Mellette Brenda Rae sziporkázott Amintaként. Makulátlan koloratúrkészség és stílusismeret, mégsem nem akart „nagyot énekelni”, hanem mindvégig alázatosan követte Thielemannt. Az érdekes arcú amerikai szoprán kiaknázta a szerep játéklehetőségeit is, komolyan véve annak primadonnaságát egészen más karaktert hozott Amintaként, és a szűz, illetve a beérkezett Timidiaként.
Jelenet a III. felvonásból - fotó: © Bernd Uhlig
Nagyon csodálkozott volna a kelet-berlini Staatsoper közönsége még az 1980-as években is, ha azt mondják neki, hogy operaházukban negyven évvel később Peter Schreier szerepeit egy korpulens dél-afrikai tenorista fogja átvenni, aki ráadásul gondos német dikcióval, makulátlan stílusismerettel és finom lírai hangjával még egy Richard Strauss-premieren is feltűnést fog kelteni. Siyabonga Maqungo 2019-ben a chemnitzi Mefistofele pár mondatos szerepében is éreztette, hogy jelentős karrier-lehetőség áll előtte, most beérkezett. Perfekt commedia dell’arte Borbély volt Samuel Hasselhorn, akinek szép színű baritonja is jól érvényesült a szólamban. A kifogástalan szólistaegyüttest még egy „nagy öreg” erősítette, a fanyar humorú, 1988 óta Berlinben működő, pályája végén járó Iris Vermillion, aki Házvezetőnőként igazi jutalomjátékot kapott.
Jelenet a II. felvonásból - fotó: © Bernd Uhlig
Akár a „hagyományos operajátszás” mintaprodukciójának is tekinthetjük a berlini Hallgatag asszony-premiert, mely bár nem a szerzők által megkívánt korban játszódik, az eredeti szituációk csak finoman lettek mára hangolva. Ám ez a szabadnak tűnő, de valójában azért meglehetősen pontosan szabályozott játék csak válogatott szereplőgárdával működik, és egy olyan karmester-nagysággal, mint Christian Thielemann. Nélkülük az egész estét felzabálná a metsző unalom.
